These days

Ladóval volt egy komoly beszélgetésünk, ami átfordított bennem egy csomó dolgot és amire már régóta szükségem volt.

Ennek eredményeként újra jól funkcionálok, tele vagyok energiával és tenni akarással és minden időmet arra fordítom, hogy produktív legyek. Esténként iszonyúan elfáradok, éjszaka alszom, mint a bunda, reggel hatkor magától pattan ki a szemem, és a kávéig ugyan nagyon kómás vagyok, de utána ha beindul a nap, nem is nagyon állok meg. A munkahelyemen pedig kivételesen jó, hogy nincs annyi munka, kényszerpihenőzöm. Most is munkából írok.

A reggeli és esti órákat tudom a legjobban kihasználni, amikor még/már nincs annyira meleg. Tegnap reggel zöldbabot szüreteltem, ma pedig kakukkfüvet, és a világ legjobb dolga harmatos kakukkfűillattal kezdeni a napot. Tudom, harmatos gyógynövényt szedni nem annyira szerencsés a száradási idő miatt, de úgy gondolom, negyven fokban szedni sokkal szerencsétlenebb körülmény. De most virágzik, most kell szedni, nem ér rá, hogy megvárjam vele a hűvösebb időt.

Az autómnak lejárt július elsején a műszakija. Élni akartunk a lehetőséggel, hogy veszélyhelyzet van, és meg van hosszabbítva 60 nappal, mert szeptemberre várunk egy másikat, de a határon megállított a magyar rendőr, és kicsit belémveszett. Végül jól jött ki, mert Ladó most cégessel jár, én pedig megkaptam Ladóét, és most azzal menőzök. Ez egy nagytestű pickup, sokszor feldobom rá Zergét, a bicajom, és azt játszuk, hogy félig autóval, félig bicajjal jövök dolgozni. Valószínűleg ez is hozzájárul a mostani megnövekedett energiaszintemhez, hogy sokat mozgok, remélem egészen szeptemberig maradhat ez a felállás. Amúgy, hatalmas élmény egy ekkora autóval hasítani az aszfaltot, miközben Bon Jovi szól, a nyár szőkén ragyog, az út menti fák bólogatnak a reggeli szélben. Sokszor érzem azt, hogy hihetetlen, hogy mindez velem történik. 

Volt szülinapom, amit egyedül töltöttem, de másnap meglátogattak a szüleim. Mindenre el voltam szánva - ismerve őket, de aztán nagyon jól sikerült, nem volt érzelmi zsarolás, meg semmi bántás. Sőt, apukám azt mondta, hogy szeret, anyukám meg bocsánatot kért, hogy nem támogattak eléggé. Úgy látszik, az emberek változnak. Végül abban maradtunk, hogy jó volt ez így, különben ki tudja, most hol lennék. Nem szeretném, hogy ezen emésszék magukat. Ami volt elmúlt, és nyilván részemről is bocsánat, hogy nem vagyok jelen az életükben, de ezért a helyzetért kölcsönösen megdolgoztunk azt hiszem.

Most pedig szabadságon leszek, mert Blanka 18 éves lesz, és összejön a Ladócsalád ünnepelni. Nagyon várom őket, olyan ez nekem, mint egy nyári karácsony. 

Szőrmókusok

 Szombaton annyira felbosszantottak a kutyák, hogy azt mondtam Ladónak, hogy soha többé nem akarok három kutyát. Nem történt semmi komoly, csak Bikfic folymatosan fúr, meg jelöl, Bori meg olyan eleven, mint a forró láva, és néha eldurran az agyam, hogy elegem van, hiába foglalkozom velük annyit, valahogy sosem elég*.

Erre vasárnap elütöttük Buksit.

Dolgoztunk a kertben, hordtuk a mulcsot, és ahogy a platóról pakoltunk le, Ladónak arrébb kellett állnia. Buksi kutyánk az autó alatt feküdt, és amikor elindult, hirtelen felugorva ki akart futni hátrafelé (szerencsére), de a feje fennakadt az autó aljában, ami már mozgott, ezért elgáncsolta őt. Borzasztóan megijedtünk, főleg én, de Ladó is, mert ugyan csóvált szegény, de azért eléggé sántított. 

Végül szerencsésen megúszta egy rándulással, kapott gyulladáscsökkentőt, meg most adagolok neki egy kis porcerősítőt. Hétfőn még sántított kicsit, meg nem tudott hemperegni - pedig akart, és látszott rajta, hogy nagyon tanakodik, hogy most mi legyen, de tegnap reggel már vígan fetrengett a fűben, úgyhogy ebcsont beforr. 

De azért ha jól meggondolom, jó lenne, ha nem járna a szám összevissza, és beszélnék baromságokat, akkor se, ha néha sok, mert Buksi pont ártatlan volt aznap, amikor hisztiztem, hogy nem kell három kutya. De kell, és maradjon minden így, ameddig csak lehet. 

Kedden délután lementem Gigihez a faluba, régen találkoztunk. Megbeszéltük, hogy nem viszek kutyákat. Rájuk is parancsoltam, hogy maradnak, de azért biztonság kedvéért vittem magammal egy pórázt, ha Bori mégis utánam jönne - hiszen Bikficnek tudok parancsolni.

Eléggé örültem magamnak, hogy milyen okos kutyáink vannak, mert leértem a hegyről és a terep teljesen tiszta volt. Időnként megálltam virágot, búzakalászt fotózni**, de azért szépen lassan leértem a faluba, amikor óriási trappolással és csóválással elfutott mellettem Bikfic és Bori. 35 fok volt és már nagyon vágytam arra az irsai fröccsre, amihez a bort ott vittem magammal, ezért nem álltam le velük vitatkozni. Borira ráadtam a pórázt, Bikficre meg rászóltam, hogy menjen haza. El is indult, de aztán olyan sóvárogva nézett utánunk, hogy meglágyult a szívem. A fejét bebújtattam a póráz másik végén lévő résbe és úgy mentünk Gigihez. 

Utólag bosszant, hogy nem küldtem őket haza, mert hát mikor tanulják meg, hogy én oda megyek ahova akarok, ellenben velük, akiknek otthon van a helye, ha nem ilyenkor? De közben meg annyira nevettem rajtuk, ahogy boldogan masíroztak utánam, fel sem fogva, hogy ez amúgy törvénytelen cselekedet, hogy végül is lazára vettem a figurát, és elengedtem a kérdést egy darabig. Ha egy kicsit lehűl az idő, akkor elkezdek erre edzeni. Autóval nagyon jól működik, sosem jönnek utánunk, de úgy látszik, gyalogosan, ha megmarad az ember szaga az ösvényen, az annyira nagyon csábító, hogy nem tudnak ellenállni. Pedig muszáj lesz.

*De, elég, meg látom is az eredményét, csak én vagyok örök elégedetlen, és olyan elvárásaim vannak, ami teljesen irreális egy kölyök kutya felé. Viszont hiába tudom ezt, vannak nehéz percek, várom már hogy benőljön a feje lágya. Gondolom akkor meg majd hiányozni fog, hogy milyen kis cukifej volt. 

**Amit nem értek megint. Tele van a telefonom soha fel-nem-használt képekkel, virágokról, lepkékről, szépséges pókhálókról. Mert csak. 

Original

Ha komolyzenéről* van szó, 90 százalékos pontossággal meg tudom tippelni, ki az adott zeneszerző. Ezzel szemben, bármilyen más stílusú zenével eléggé elveszett vagyok. Az elmúlt hónapok több nagy felismerést is hoztak számomra.

Például, hogy az általam kedvelt egyik Nouvelle Vague szám (Don't go), eredetileg egy szinti-pop duo, a Yazoo szerzeménye. De korábban Billy Valentine-tól ismertem egy számot, ami évekig toplistás volt nálam, amiről kiderült, hogy Creedence Clearwater** - aki nekem semmit nem mondott, kb tavaly novemberig, amikor egyszer Ladó berakta Spotify-on, én meg csak pislogtam, hogy ez milyen jó már, eddig miért nem hallgattuk. 

A hétvégén pedig reggeli közben, szintén Spoti kevert valamit, aminek a szövegét fejből nyomtam, de most persze nem ugrik be - és Ladó kérdezte, hogy mi ez. Csípőből rávágtam, hogy Eric Clapton, de valahogy a hang, aki énekel, nem az övé. Biztos valami feldolgozás. Aztán dehogy, Clapton "csak" elővette azt a számot, teljesen ugyanazzal a hangszereléssel, ritmussal, mint az eredeti, csak hát az ő hangja, az azért más kategória.

Száz szónak is egy a vége: a Spotify-t nekem, zenei analfabétának találták fel, nemcsak élvezen a számokat, amiket bedob, de gyakran olvasok utána előadóknak, együtteseknek, ettől pedig olyan érzésem lesz, mintha tágulna a világ, amiben eddig éltem.

*Amúgy Creedence Clearwater-ről Stehen King is említést tesz a Setét Torony sorozatban, ami jól mutatja, hogy 15 évvel ezelőtt mennyire nem olvastam a könyvet, csak sodródtam a zsúfolt cselekménnyel. Írtam korábban is hogy nagyon mást ad most, és ez minden tekintetben igaz. Sokszor olvasok el mondatokat, csak azért, mert annyira gyönyörű a fordítás, vagy olyan sokat mond az a néhány egymás után letett szó. De erről egy egész bejegyzést lehetne írni, nekem meg dolgozni kell mennem. 

Jobb lesz

Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok valami jó passzban. Szerencsémre már évekkel korábban kifejlesztettem magamban az önegyüttérzést, ami, mint fogalom, csak a napokban jött velem szembe a Mélylevegő Projekt oldalán. Nem tudtam, hogy amit csinálok, annak egyáltalán van neve és így, hogy van, már nemcsak ösztönösen, de tudatosan is tudom művelni. Szóval, ha esetleg ti is hasonló, szar időszakban vagytok éppen (vagy mondjuk most pont nem, de lesztek), akkor ajánlom figyelmetekbe, mint az egyik legkedvesebb öngyógyító folyamatot.

Az önegyüttérzés nem azt jelenti, hogy bármit elnézek, vagy a végtelenségig sajnálgatom magam. Azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben megengedem magamnak, hogy rosszul legyek. Hogy megértően forduljak magam felé, mert ez most ilyen. Azt jelenti, hogy úgy gondolok magamra, mint egy lázas beteg kisgyerekre, akinek most meg kellene engedni, hogy sok mesét nézzen a tévében, a kedvencét kellene főzni, és egyáltalán hagyni, hogy dolgozzon az immunrendszere. 

Ugyanakkor jó lenne kiírni a homlokomra, hogy szarul vagyok, basszátok meg, a hátamra, meg hogy NE MOST rúgjatok belém, ha lehet. De hát ilyen nincs, úgyhogy amikor a munkahelyemen, vagy éppen Ladótól olyat kapok, amit normális esetben egy vállrándítással intéznék el, a mostani, kevésbé normális esetben kábé kiborulok. És amikor a szabadságáról visszatérő kolléganőmnek megemlítem, hogy ma kicsit hagyjon elmélyülni a munkában, mert nem vagyok jól, akkor jó lenne, ha nem az lenne a válasz, hogy "jó dolgodban már te se tudod mit csinálj". De ugye, ez most ilyen.

Tudom, hogy nem maradok így, és tudom, hogy egy jó pszichológus hamar segítene a dolgon, mégsem kérek abból. Meg akarok dolgozni a jobban levésért, nem akarok gyorssegélyt, vagy fájdalomcsillapítót. Meg akarom járni a pokol összes bugyrát, ha meg kell járnom, hogy utána erősebb legyek, mint valaha. Aztán, ha közben mondjuk megkattannék, valaki majd csak akad, aki elvisz a gyogyóba, hogy varrják már össze az elmémben keletkezett hasadást.

Mert ez most ilyen.

Különben hozzánk már megérkezett a hideg. Tegnap este jött, hozott egy kis jeget is, de a szőlőt nem verte le. 

Szóval, jobb lesz.