Szerintem mindannyian megértitek, hogy nincs most kedvem mélyenkarcolgatós posztot írni. Bikfic viszont kimeríthetetlen tárháza a léleksimogatásnak, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy kíváncsiak vagytok rá.
Mikor decemberben nála jártam, meg voltam győződve róla, hogy el kell hoznom. Akkor még csak néhány napja veszítette el a gazdáját, de látszott rajta, hogy tudja, valami nagyon nagy baj történt. Farkát behúzva járkált fel és alá a házban, minden helységbe benézett, amikor ebbe elfáradt, szomorúan göngyölödött össze a tesóm egyik pulóverén. Nem lehetett vele szemkontaktust teremteni, ha valaki a nevén szólította nem reagált. Amikor Ladó értem jött, volt egy kósza-bizonytalan mozdulata, mintha be akarna ugrani az autóba - de mivel nem beszéltük meg, ezért akkor otthagytuk.
Három héttel később borzalmas állapotban találtunk rá. A decemberben látott fényes bundájában ezúttal bolhák nyüzsögtek, annyira lefogyott, hogy látszottak a bordái, fülein pedig hatalmas varas hegek éktelenkedtek - a szüleim kutyái alaposan ellátták a baját, ha néha odakeveredett. Állítólag, amint alkalma nyílt a szökésre, már nem volt sehol, járta a falut fáradhatatlanul. Időnként valaki visszavitte a házhoz, ahol a bátyámmal éltek, de anyámék a saját elvadult három sátánfajzatuk miatt nem merték magukhoz venni.
A temetés után farokbehúzva mászkált a rokonok között, mindenkit megszagolt, majd mikor nem találta akit keresett, újrakezdte a listázást.
Az öt óra hosszú hazautat végignyüszítette. Marták a bolhák szegényt, ismertük ezt a sírást abból az időből, amikor Buksit fogadtuk örökbe, ezért már az úton megbeszéltem az állatorvossal, hogy másnap kilencre randijuk lesz Bikficcel.
Az utazás annyira hosszúra sikerült, hogy bőven a kijárási tilalom után érkeztünk. Ladó fittyet hányva a korábbi elhatározásomra* azonnal szabadon engedte, Buksival összeszagoltak, és ezzel megvolt a bemutatkozás.
A házban aztán megvolt az első kanapéfoglalási kísérlete.** Természetesen határozottan megkértem, hogy ezt a magatartást hanyagolja, ezek után pedig mindenki a saját vackán tért nyugovóra.
Hajnalban aztán kitört a frász, mert nem találtam Bikficet. A helyén nem volt, Buksihoz nem bújt oda, az ágy alatt sem leltem. A nagy keresésben egyszer csak felbukkant álomtól kótyagos feje a kanapé párnái közül, mint aki azt kérdezi: "kit keresünk?".
Értékeltem a humorát, és annak ellenére, hogy a bolhák miatt bosszankodtam, örültem is, mert ebben a nézésben már rám nézett, nem a semmibe.
Másnap reggel Ladó javaslatára póráz nélkül indultunk neki a sétának, aminek az lett az eredménye, hogy Bikficet három másodperc alatt elnyelte az erdő. Voltam mindenhol: padlón, plafonon, idegállapotban. Dühöngtem egy sort a ladómódszer miatt, majd a frissen lefőtt kávét otthagyva elrohantam a faluba - keresve a nyomot, merre ugatnak a kutyák. Kimerülve tértem vissza, a kávém kihűlt, reményvesztetten mondtam Ladónak, hogy most ő jön. Komplett forgatókönyvek játszódtak a fejemben, hogy mit csinálhat Bikfic, például, hogy keresi a tesómat, vagy hogy ennyi idő alatt akár már Szlovéniában is lehet.
Ladó a világ legnyugodtabb arckifejezésével az arcán - komótosan felöltözött, kiment, percekkel később pedig az ablakból láttam, hogy laza pórázon vezeti Bikficet, mint akik egész életükben minden reggel így sétálnak. Örültem, hogy nem lett igazam.
Az állatorvosnál Bikfic nagyon bátran viselkedett. 2017 óta nem kapott oltást és féreghajtót, így azt pótoltuk, kapott bolhagyilkoló szert, majd a doki beolvasta a chipet, átírta a nevemre, és attól fogva hivatalosan is egy családnak számítunk. Szabadnapos voltam, hazaérve ragyogott a nap, Ladóval kiültünk napozni, az ebek szelíden játszottak - és akkor egy pillanatra úgy tűnt, visszatér az idill az életünkbe.
Még nincs egy hete, hogy nálunk van Bikfic, de olyan, mintha nem is ugyanaz a kutyus volna, akit elhoztunk. A bolhái elpusztultak, a bordái kezdenek eltűnni, a fülén nő vissza a szőr. Üres tekintete megtelt élettel, vékony farkát a magasba emelve, orrát a földre szegezve járja az erdőt. Heves farkcsóválással fogad munka után, kitartóan próbálkozik a kanapézással. Nagyon kell figyelni rá, mert ha munkába megyek és szabadon van, pillanatok alatt utoléri az autómat. Nem tudom, emberszemmel mennyi hasonlóság volt köztem és a bátyám között, de egy tízesztendős tacskó szeme biztosan érzékel valamit. Ragaszkodása és hűsége megdöbbentő.
Buksi pedig továbbra is fantasztikus. Szelíd türelemmel, bölcs szeretettel vette tudomásul, hogy bővült a falka. Nincs egy morranása, egy ínyhúzogatásnyi nemtetszése sem a picurka felé.
Ezt a képet akkor lőttem, amikor utolérte az autómat. Állandóan mozgásban van, nehéz jó képet készíteni róla.
*miszerint Bikficet hónapokig pórázon fogom sétáltatni és fokozatosan leszoktatni róla
**A kanapéval szigorú szabályok vannak érvényben, amit Buksi is csak addig tart tiszteletben, amíg itthon vagyunk. Gyakorlatilag ahogy elhagyjuk a lakást, azonnal feltelepszik. Elvileg a tettenéréses nevelés lenne hatásos, de ilyen nincs. Mindig csak a szőrét látjuk, mint árulkodó bűnjelet.
