Vajákoskodásaim

 Régóta tervezem, hogy írok a gyógynövényekről bejegyzést, viszont annyira sokrétű téma, hogy nem igazán tudom, hol kezdjem. Tavaly már mutogattam képeket a gyűjtésekről itt és itt, de igazából nem mentem bele sosem, hogy most akkor ki kivel van, mikor szedhető, mire jó. Ennek egyrészt az az oka, hogy nem tartom magam szakértőnek, másrészt pedig az, hogy akit érdekel, már rengeteg helyen hozzáférhet a tudáshoz, amit nagyanyáink tudtak a nagyanyjaiktól. Harmadrészt pedig rengeteg fajta növény van, amiről tudnék írni - pedig tulajdonképpen csak az elmúlt egy (és negyed) évben foglalkozom velük komolyabban, amióta kint élünk a természetben. Sokadrészt, mivel gyógynövényekről van szó, illene némi sorrendet, vagy rendszert állítani köztük, de az az igazság, hogy nem fogom tudni rendszerezni őket, mert abc sorrendben nem látom értelmét, a szüretelési sorrendjét néznem, akkor a csipkebogyóra szeptemberig várhatnék. Szóval, most megírom ezt a posztot, lesz amilyen lesz, aztán meglátom, hogy szeretnék-e még írni a többi növényről, illetve szeretnétek-e még olvasni róluk - tőlem.

Mielőtt belevágnék forrásként szeretném megjelölni Szabó Györgyöt (a bükki füvesembert) és lányát, Lopes-Szabó Zsuzsát, akiknek könyvei és videói rengeteget tanítottak nekem. Több könyvük elérhető, illetve online rendelhető teáik is vannak, akit érdekel, annak ide teszem a linket.* Ugyanakkor az első és legfontosabb füveskönyvem az 1977-es kiadású Rápóti Jenő - Romváry Vilmos: Gyógyítő növények című remekmű volt. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik többet szeretnének tudni a gyógynövényekről, azok hatóanyagáról. 

A tél végén, február-márciusban szüretelt fehér fagyöngyöt (Viscum album) ma tettem végleges helyére. A fehér fagyöngy fákon élősködő növény, leggyakrabban nyárfán, fűzfán, almafán fordul elő. Nem téveszthető össze a tölgyfákon megtelepedő sárga fagyönggyel, az ugyanis lombhullató, tehát amikor fehér fagyöngy szüretre indulunk a sárgán már nincs mit szedni. Nálunk az almafák az elmúlt (legalább) húsz évben nem voltak metszve - és ha rajtunk múlik nem is lesznek - ezért számomra nagyon könnyen hozzáférhetőek. Szedését a szakkönyvek a téli hónapokban javasolják, ugyanis ekkor tartalmazza a legtöbb hatóanyagot. Leveleit vékony száraival szedtem, miután megszabadítottam a fehér bogyóktól két hónapig száraz, napfény mentes, meleg helyre függesztettem. Ennyi idő alatt levelei roppanósra száradtak. A száraz leveleket színezékmentes csomagolópapírból készült papírtasakba** tettem. Teáját 12 órán át, hideg áztatással, mészmentes vízben készítem. Elkészítési arány: egy bögre vízhez egy púpozott evőkanál szárított levél. A fehér fagyöngynek olyan erős mészoldó hatása van, hogy ha meszes vízbe áztatja az ember, kioldja a meszet a vízből. Saját tapasztalat, ha üvegben készítjük meszes vízben, akkor láthatóan zavarossá válik, így mire fogyasztásra kerül, az egyik legfontosabb hatóanyagát elpocsékolta a vízre. A meszet forralással a legegyszerűbb kivonni a vízből, forraláskor kiül az edényre a mész. A felforralt és visszahűtött vizet lehet használni a fagyöngy áztatására. Mészoldó hatása miatt kiváló értisztító, ezáltal vérnyomáscsökkentő hatású. Szívbetegségre, magas vérnyomásra, rákos betegeknek áttétek megelőzésére ajánlják, illetve görcsoldásra - erre mondjuk én egyáltalán nem használom, ha valami görcsöl, akkor általában azonnal kell a görcsoldó, mire elkészül a fagyöngy, addigra a görcsölés is továbbáll. Ladó egyébként vérnyomásra galagonyateát fogyaszt rendszeresen, a fagyöngyöt csak alkalmanként. 

A másik hideg vagy langyos áztatással készített csoda, a csipkebogyótea. A csipkerózsa (Rosa canina) növény termését szeptembertől az első fagyokig érdemes szedni. Ekkor a legmagasabb a C vitamin tartalma, az első fagyok beköszöntével a bogyó megédesedik, a vitamin tartalom lecsökken, ezzel együtt megnő a cukortartalma. Ilyenkor is érdemes egyébként szedni - lekvárnak. Itt jegyezném meg, hogy  ismerek olyan embert, aki kipróbálta, milyen a csipkebogyópálinka, de készítenek belőle szörpöt, sőt bort is. Nekem a tea az elsődleges felhasználási mód, de el tudom képzelni magam, hogy lekvárt főzök belőle, mert imádom a csipkelekvárt. Viszont a pepecs szó nem fejezi ki, amit a csipkebogyóval művelni kell, hogy tisztességes lekvár legyen belőle, így én ezzel a magam részéről még várok nyugdíjig, akkor majd biztosan lesz kedvem bíbelődni vele. Természetesen főzéssel is készíthető csipkebogyó tea, hiszen a C vitamin nem minden esetben bomlik el főzéssel - a lekvárban is marad még. Ettől függetlenül én kizárólag hideg áztatással készítem. Tavaly a bogyókat szeptemberben szedtem, kocsány nélkül, kesztyűben és metszőollóval. A bokor horgas tüskéket hord a bogyói védelmére, így eléggé észnél kell lenni, illetve érdemes olyan ruhában menni csipkeszüretre, amit nem sajnál az ember. A bogyókat kosárba gyűjtöttem, de alkalmas lehet erre a jól szellőző vászonzsák is. A lényeg, hogy szedés után, ha nem tudjuk azonnal feldolgozni, ki kell teríteni, hogy véletlenül se fülledjen be - akkor ugyanis hajlamos bepuhulni, vagy penészedni. A frissen szedett bogyókat metszőollóval kettévágtam, a padláson talált szitára és rostára vékony rétegben szétterítettem, majd a kemence tetejére tettem száradni. Nagyjából egy hónappal később zörgős lett, a magok ilyenkor már maguktól kezdenek kiperegni a bogyók belsejéből. Vannak gyűjtők, akik kiszedik a magvakat, mert   az ebből készült főzet epebántalmakra használható, illetve a magból készítenek olajat is, magas E vitamin tartalma miatt kiváló bőrápoló szer. A magokat régen állatok takarmányozására, vagy liszt helyettesítésére is használták, a mostani jóvilágban a reformkonyha egyik alapanyaga. Én nem szedem ki a csipkehúsból a magokat, papír filterben áztatom a teát, így a szúrós kis szöszök sem jönnek ki belőle. Hosszútávon ugyanolyan, saját készítésű papírzacskóban tárolom, mint a fagyöngyöt, a képen ajándékba adtam üvegben, a tetejét pedig egy darab vászonnal zártam. Semmiképp sem jó légmentesen tárolni, hiszen a bogyó nem tud száz százalékosan kiszáradni, mindig maradhat nedvességtartalma, ami a lezárás után penészedést okozhat. Télen, amikor nem jutunk friss gyümölcshöz, a csipke az immunrendszerünk elsődleges támogatója, a másik a kakukkfű, de róla majd máskor. A csipkebogyó a C vitamin mellett tartalmaz A, B, K és P vitamint, vasat, magnéziumot, cseranyagot, meg még ki tudja, mennyi mindent, amit nem jegyeztem meg róla.

Ennyit hoztam mára, mindenképpen szeretnék írni a csalánról, mezei zsurlóról, hársfavirágról és kakukkfűről is, meg persze a cickafarkról. 

*Nem reklám. Nagyon tetszik a hozzáállásuk, a könyveikben és minden felületen kellő alázattal beszélnek a témáról, illetve hangsúlyozzák, hogy nem orvosok. Bármilyen gyógynövény alkalmazását más gyógyszerek alkalmazása esetén egyeztetni kell a háziorvossal és ugyan ide most apró betűs részbe írtam, de teljesen egyetértek velük, aki gyógyszert szed, az ne igyon ész nélkül gyógyteát. Kivéve a csipkét. A csipkét igya mindenki! :P

**Sok helyen lehet kapni ilyen natúr csomagolópapírt, én mindenre ezt használom, mert újrahasznosított, és komposztálható is. A papírtasak készítését megtaláljátok itt, nekem az A4-es papír kis cukimuki, de tárolásra túl kicsi, ezért szabadon garázdálkodtam az arányokkal.

Hétvége

 Csütörtökre elkészült az autóm. Pénteken Ladó a munkahelyem előtt várt, együtt jöttünk haza, jól beebédeltünk, és kiültünk a napozóágyakba fröccsözni. Így visszaemlékezve olyan elképzelhetetlen, hogy valamikor sütött a nap - tegnap óta egy darab takarótekercs vagyok, ma reggel két fok volt. Ez most itt panaszkodás akart lenni, de ennyi, be is fejeztem.

Mivel péntek délután annyira rohantunk haza semmitteni, hogy nem vásároltunk be a hétvégére, szombat reggel Ladó előhozta a bicikliket, és az ebeket hátrahagyva elindultunk, hogy elmegyünk boltba - a városba. Addig viccelődtem vele, amíg azt nem mondta, hogy jó, akkor menjünk körbe. A városba ugyanis kétféle úton is el lehet jutni, a rövidebb 15 km-es útvonalon nincs benne különösebb szintemelkedés, a hosszabb viszont átmegy néhány falun, 27-28 km, és 12-13%-os emelkedőkkel fűszerezett. Tavaly sokat jártunk arra, hatalmas teljesítménynek éreztem, hogy leszállás nélkül végig tudom tekerni a terepet -, de azért szezonnyitó tekerésnek kicsit erősnek gondoltam. 

Ugye nem kell mondanom, hogy már az első emelkedőnél a s*ggemen vettem a levegőt, annyira el vagyok szokva a mozgástól. Nagyjából a második hegymenet után kezdtem élvezni a dolgot. A nap ragyogóan sütött, a táj elképesztő szépségű volt, madarak daloltak mindenhol, lélek sem járt az utakon és Ladóval aznap töltöttük a hatodik évfordulónkat. Egy tóparton álltunk meg először pihenni. A városban meglátogattuk a zöldségest, vettünk két lángost elvitelre, és kiültünk a néptelen folyópartra falatozni. Később Ladó vett két jégkrémet, végtére is éhgyomorra indultunk neki biciklizni. Jócskán elmúlt dél, mire hazaértünk. Itthon nyomtunk egy gyors zuhanyt, ledobtuk a textilt, aztán kifeküdtünk napozni. Szerencsére észnél voltunk, a napolaj kéznél volt - pillanatok alatt le lehetett volna égni, de így csak lett egy kis alapszínünk. Vacsorára Ladó pizzát rendelt, egyúttal ékes tanúbizonyságát adva, hogy gondolatolvasó.

Még sok ilyen hétvégét szeretnék magunknak.

Vágjál lyukat a kádba*

 Úgy gondolom, még nem sikerült feldolgoznom a bátyám halálát. Sokan mondják, hogy volt egy életünk a vírus előtt, ami például az én életemen alig változtatott**, mégis teljesen átérzem ezt a mondatot, csak nálam ez valahogy úgy néz ki, hogy nem léptem túl azon a decemberi napon. Volt egy életem a bátyám halála előtt, egy olyan életem, amilyen már soha többé nem lesz - függetlenül attól, hogy nem voltunk jó testvérek. Eléggé empatikus embernek tartom magam, tudom (és azelőtt is tudtam), hogy vannak balesetek, hogy emberek halnak meg szívrohamban, Covidban, gyerekek nőnek fel árván, vagy gyerekek halnak meg és szülők maradnak árván és a sort lehet folytatni a végtelenségig, de mégis, valahogy az együttérzés és az empátia semmiség ahhoz képest, amikor az embert megérinti a halál ténye. Hogy van, és ezzel együtt kell élni. Nekem meg úgy tűnik, hogy ezzel a ténnyel nem megy az együttélés. Nem tudok megbarátkozni ezzel a dologgal. Ül a vállamon, mint egy gonosz törpe, pipázik, és amikor azokat a dolgokat csinálom, amiket szeretek, és amik máskor örömet okoznak, csak vigyorog és reszelős hangján azt mondja a fülembe: attól még, hogy szép az élet, valahol ott van a vége. Ezzel aztán minden lelkesedésem kezdem elveszíteni. Nincs kedvem festeni, csinálom a kertet, mert akarom, akarom az érzést, hogy teremtek, hogy megadom a magoknak a lehetőséget az életre, közben meg ténfereg bennem a lelkem. Jó hallgatni, hogy telik meg az erdő a hazatérő madarak hangjaival, hogyan bontja leveleit az erdő, de valahogy mégsem érzem azt a varázst, amit azelőtt éreztem. Tegnap eső után a fű szinte türkizzöld volt, az égbolt úgy kéklett, mint álmomban, a kutyák kergetőztek körülöttem, mégis alig kaptam levegőt, mert egyfolytában átjárt az érzés, hogy elmúlik, és minden elmúlás veszteség. Jó lenne másképp érezni, és gondolom fogok is majd még, de most jött el az az idő, amikor már nagyon siettetném, hogy jobban legyek. De az is igaz, hogy annyira hullámzó a hangulatom, mint ez a mostani április, az egyik percben havazok, a másikban viharos szél vagyok, a köztes időkben meg napos ragyogás vagyok. Most ez már bipoláris depresszió, vagy csak simán a gyász egyik szakasza?

Ez az általános rossz hangulatom az álmaimra is kihat. Olyan részletes és zsúfolt cselekményű álmaim vannak, hogy reggelente alapból úgy ébredek, mint aki már ledolgozott egy műszakot. De történt egy jó is, álmomban leesett a tantusz egy helyzettel kapcsolatban, ami még kamasz koromban történt. Kicsit szégyellem is, hogy erre hogyhogy ennyi idősen kellett rájönnöm. Borzasztó ostobának érzem magam.

A történet főszereplőjét általános iskolás koromban, negyedikben ismertem meg. Ő volt az iskolaigazgató, nevezzük őt Károlynak. Károly felesége is az iskolában dolgozott, nyílt titok volt, hogy nem jön nekik össze a gyerek, lombikoznak. Mire ötödikes lettem, a lombik projekt sikerrel zárult, ikrek születtek, anyuka elment sok-sok év gyesre, Károly pedig velünk maradt. Negyedikben nem tanított minket, de ötödiktől ő tartotta a matekot és az infót, hetedikben pedig a fizikát is. Nagyon összetett tanár volt, hol nagyon szerettük, hol nagyon gyűlöltük. Amikor jó napja volt, viccelt velünk, érdekes órákat tartott, a humorát pedig sosem hagyta otthon. De amikor rossz napja volt, előfordult, hogy verekedett a naplóval, vagy hozzávágta valakihez a kulcscsomóját. Egyszer egyetlen matekóra alatt három karót vágott be nekem. Ötödikben történt, előző héten hiányoztam, és akkor kezdték venni a szögek szerkesztését körzővel. Életemben nem használtam még körzőt, és az osztálytársam, aki a házit hozta, szintén nem volt valami toppon a témából. Aznap rossz napja volt Károlynak, még mindig iskolaigazgató volt, úgyhogy bejött, kiadott három feladatot, hogy csináljuk meg, aztán kiment. Mivel senki nem tudott semmit, percek alatt feladtuk, és viháncoltunk. Károly óra végén betoppant, leordította a fejünket, majd mindenkinek adott órai munkára egy egyest. Aztán papírt vetetett elő, és feladta, hogy szerkesszünk 60-30 és 45 fokos szögeket, természetesen erre is megkaptam az egyesem. Ekkor már olyan volt a feje, mint egy felrobbant bojlernek, úgyhogy tovább hergelte magát azzal, hogy elővetette a füzeteinket, és a házi feladatokat is leosztályozta. Így jött össze a három egyesem alig negyed óra leforgása alatt. Annyira dühöngtem, hogy bementem a wc-be szidni az anyját, apját, és az összes felmenőjét. Csak azt nem vettem számításba, hogy a női és a férfi wc felül nyitott, minden hang, minden szó áthallatszik - hogy, hogy nem, pont egyszerre léptünk ki a wc ajtón. Azt hittem letépi a fejem, de végül csak annyit mondott, hogy az ebédszünetben vár az igazgatói irodában. Ugye nem kell mondanom, hogy egész nap nem tudtam figyelni az óráimon, mert zakatolt bennem a három matek egyes, amit otthon el kell mondani, meg a félelem és rettegés, hogy esetleg ehhez még kapok egy igazgatói figyelmeztetést is. Borzasztó volt, harminckét éves leszek, akkor tizenegy voltam, de még most is kihűlnek a végtagjaim, ha arra a napra gondolok. Aztán persze nem lett semmi. A fene tudja, mi történt közben Károllyal, de amikor beléptem hozzá az igazgatóiba, már kedélyesen mosolygott, leültetett maga mellé, és karján könyékig gombolt kék inggel, fél kezében körzővel, egy ebédszünet alatt elmagyarázta, hogyan kell szögeket szerkeszteni. A következő órán pedig kaptam egy csillagos ötöst, meg bevallotta, hogy a három karóból csak egyet írt be a naplóba. A szemétláda. 

Hetedikben aztán osztályfőnökünk lett, a fene jobban tudja, mi volt akkor a politikai helyzet, de más lett az igazgató. Közben új történelemtanárt is kaptunk, Éva nénit, az előző nyugdíjba vonult, így lett, hogy az iskolában úgy éreztem, van egy másik családom. Károly az apukánk, Éva néni az anyukánk volt, egy emberként szerette őt az egész iskola. Friss diplomával érkezett, talán még a tinta sem száradt meg rajta, de úgy tanított, mint az álom. Az addig hármassal döcögő történelem jegyeim ötösre ugrottak, és hetedik év végén a teljes éves anyagból felelnem kellett, mert azt mondták, hogy két jegyet nem lehet egyik évről a másikra javítani, csak akkor, ha. Hogy ebből mi volt az igazság, nem tudom, de hetedik végén a töri ötösömre voltam a legbüszkébb. A nyolcadik is ilyen otthonosan telt, a ballagás pedig érzelmileg engem viselt meg a legjobban. Hatan voltunk az osztályban, hatvanan az egész iskolában, hogyne viselt volna meg, hogy ezután egy harmincöt fős középiskolai osztályba kerültem. Az első két hónapban iszonyúan fájt a fejem a zajtól, és nagyon hiányzott Károly és Éva néni. Éva nénivel leveleztünk, Károllyal pedig e-mailezni kezdtünk. Éva nénivel nagyon sok levelet váltottunk, a tanítványai közül én voltam az első, akinek elmondta, hogy kisbabát vár. Károly közben otthagyta a falusi iskolát, és abba a városba ment tanítani, ahová én is jártam. Vicceseket írt, vicceseket írtam, aztán hogy, hogy-nem, megemlítettem Éva néninek is, hogy Károllyal levelezünk. És akkor történt valami, amit az elmúlt tizenöt évben nem tudtam hova tenni. Károly írt egy nagyon furcsa e-mailt, amiben az állt, hogy ha kérne rólam egy bikinis képet, akkor azt kinek mondanám el. Arra gondoltam, hogy talán Éva néni megemlíthette neki, hogy tudja, hogy írunk, ezért teljesen őszintén leírtam neki, hogy nagyon fura lenne, ha ilyet kérne, de ugye megérti, hogy van egy ember, akiben megbízom annyira, hogy elmondanám neki, és az az ember Éva néni. Ezek után Károly nem válaszolt. Soha többé. Egyetlen soromra sem. Évekkel később sem, amikor felmerült, hogy tartsunk osztálytalálkozót. 

Na, és nekem, ennyi idősen, álmomban esett le, hogy ha Károly tisztességes ember lett volna, akkor ezért a válaszomért megdicsért volna, és azt írta volna rá, hogy nagyon helyes. Hogy ha egy tizenéves lánytól egy felnőtt férfi bikinis képet kér (akár csak elméletben is, hiszen maga a kép kérése nem történt meg), akkor arra így kell reagálni, ahogy én reagáltam, és ez maradjon is így. De Károly egy sunyi disznó volt, én pedig, évekig úgy éreztem magam, mint egy elbaszott témazáró után. Milyen szerencsés vagyok, hogy volt akkor nekem egy Éva nénim, és milyen szerencsétlen lehet az a tini, akit végül helyettem vitt nejlonzacskóba' "le a pokolba, mer az jó pénzt fizet..."***

Pfú, olyan jól esett ezt most kiírni. Tudom, hogy borzasztó ostobaság ez az egész, ennyi év után, meg ilyen élethelyzetben, amiben vagyok, már annyira nincs jelentősége, közben meg valahol a tudatalattimban mégis volt, mert különben miért álmodtam volna? Ja, biztos a kis depitörpém, a pipájával, ő a hibás.

Amúgy az életben kint az van, hogy egyszerre romlottak el az autóink Ladóval. Jó az enyém járóképes, csapágyas az egyik kereke****, Ladóé viszont megállt alatta, nem kis riadalmunkra. Mondjuk úgy, hogy az ő autója nem egy kistestű jószág, és ha elmegy benne az elektronika, akkor a fékrásegítő berendezés is csődöt mond. Nem annyira vicces egy ilyen szitu a közúton. Szerencsére pont be tudott kanyarodni egy bevásárlóközpont parkolójába. Ez múlt hét csütörtökön volt, amíg rám várt, vett egy csokor színes tulipánt, tobleronét, meg raffaellót, és ugyan nem vagyok toppon, de ezen, ha eszembe jut, a nap bármelyik pillanatában el tudok mosolyodni. Most komolyan, hány ember van a földön, aki alatt, ha megáll az autója, akkor azt találja a legjobb megoldásnak, hogy vesz egy csokor tulipánt? Nem is hiszem el, hogy ilyen emberrel élek.

Kussoljál Törpe, nyakonverlek!

*Vágjatok

**Az erdő közepén élünk na, ha úgy vesszük, mi már a vírus előtt önkéntesen karanténba vonultunk a társadalom elől.

***Kispál

****Most éppen szerelőnél van, remélem, holnapra elkészül.

Bikiniszezon

Egyáltalán nem ünneplünk húsvétot, aminek nagyon tudok örülni. A gyerekeknek szoktunk kindertojást venni, mert hát mégis, de idén csak a szomszéd kislány kapott - mondjuk ő is, csak a csütörtök délutáni melegtől megnyomorodott tojásokat. 

A négy napban nem mentünk sehová, dolgoztunk a kertben, Ladó összeszerelte a másik lugast, nagyokat ettünk, filmeztünk a kanapén, röviden: nagyszerű négy napos szünetünk volt.

Szombaton annyira jó idő volt, hogy szinte elhajítottam a kávéscsészéket, mert meghallottam az első kakukkszót. Erre...

Ma hajnalban, amikor kísértem ki Ladót, ő lépett ki előbb az ajtón és megszólalt:

- Végre megérkezett az eső. - majd néhány másodperc múlva - Vagyis, ez hó. - 

Jó, mondjuk az fura volt, hogy szombaton szólt a kakukk, vasárnap meg hétfőn nem, de úgy voltam vele, hogy biztos csak nagyon egyedül van, és úgy unalmas kakukkolni. Viszont valószínűleg visszafordult Afrikába, sőt, a többieknek is szólt, hogy rossz a cím.

Buksi nagyon tanácstalanul tud üldögélni a hóban, ha rajta múlna ki se dugná az orrát ilyen időben. Bikfic viszont vígan szaladgál, annak ellenére is, hogy a hasával ösvényt kell vágnia magának a hóba. 

Szerencsére nincsenek fagyok, sőt szépen olvad, és hát szó se róla, giccsesen gyönyörűek a havas virágok, de azért na. Lapozzunk, legyen tavasz.

Amúgy már egy hete szoktatom le a madarakat az etetőről, elfogyasztattam velük az utolsó adag napraforgómagot, illetve legutóbb már kétszer is buksiszőrt raktam ki nekik fészekbélésnek, aztán ma reggel hallottam, hogy nagyon kétségbe esve topognak az etető körül. Azért végül egy kis darab vajat (ami almáspitézésből maradt), lenmagot és pár szelet almát tudtam kitenni nekik, de úgy néz ki, sosem voltam még ennyire népszerű madárkörökben. Harkály, vörösbegy, háromfajta cinke, zöldikék, tengelicek, sőt még zöld küllő is jött, pedig ő nagyon félénk. Most pedig, hogy olvadozik, nekiálltak koncertezni, szerintem a napot csalogatják.