Atomjó

Érzi más is úgy, hogy a háború árnyékában nincs értelme semminek? 

Tegnap voltam nyelvórán, amin botrányosan szarul éreztem magam, de aztán hazafelé rájöttem, hogy azért, mert szarul vagyok és nem feltétlenül azért, mert az óra volt szar. 

De amúgy persze, az óra is szar volt. Kb. 20-an vagyunk és nálam talán mindenki idősebb, de ez még akár jó is lehetne. A probléma az, hogy lemegyünk óvodába, és kórusban kell kántálni az új szavakat. Utána "párokban" kell dolgozni, és olyan információkat kell elmondani magamról random idegenek előtt az éppen tanulni vágyott nyelven, hogy hány éves vagyok és mi a telefonszámon. Engem ez rohadtul zavar, akkor is, ha értem a koncepciót. Lehet, hogy a kovid miatt, de olyan érzés, mintha pucéran kellene mászkálnom az utcán. Ha Ladó nem támogatna benne, lehet, hogy már a következő órára sem mennék, de még így is nagyon rezeg a léc, hogy akarom-e folytatni.

Főleg annak fényében, hogy háború lett közben. Hogy azt mondja, Ukrajnában és Romániában a 18 és 60 év közötti férfiak már nem hagyhatják el az országot. Hogy csak idő kérdése, hogy nálunk mikor lesz ilyen. Aki esetleg még nem gondolt bele: Ukrajna a szomszédunk. Persze "jó", hogy Vityunak kakis a nyelve az orosz király fenekétől, de ugye két lovat még ő se tud megülni egyszerre, akármekkora sztár.

Tegnap délután megállított a bolond német szomszédunk, hogy áprilisban szülinapi bulit rendez és szeretettel meghív minket is. Bénultan bólogattam, hogy persze, köszönjük, ott leszünk. Aztán felnyomtam a zenét a kocsiban az utolsó 500 méteren, hogy ne halljam, hogy azt gondolom, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán leszünk még a világon.

Bábel

 "- Á, a zene... -... - Varázslatosabb bármely mágiánál. -"

(Albus Dumbledore)

Nem nagyon tudom kifejezni, hogy mennyire élvezem a péntek esti szeánszokat. Szinte minden hétfőn azzal megyek be az irodába, hogy "huhú, pénteken kórus!", csütörtökön meg már egyébre se tudok gondolni, csak arra, hogy másnap este vajon mit fogunk énekelni, lesz-e új darab.

Amikor angolul kezdtem tanulni (még óvodában), nem gondolkodtam azon, hogy hogyan épül fel egy idegen nyelv. Sokáig nem esett le az sem, hogy  azért tanuljuk, mert más országokban nem magyarul beszélnek. Nem tudom, mikor világosodtam meg ezen a téren, de arra emlékszem, hogy nagyon nagy csalódás volt felismerni, hogy McGyver nem tud a nyelvünkön - mi több, nem is létezik, csak egy színész bohóckodása az egész. Aztán amikor középiskolában franciául kezdtem tanulni, akkor azt gondoltam, hogy egy ilyen átlagos aggyal, mint az enyém, lehetetlen megtanulni egy komplett másik nyelvet. (Nem is tanultam meg soha franciául. Se.) Aztán amikor először utaztam ki Angliába dolgozni, akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy egy nyelv nem csak szavak és nyelvtan, hanem valami élő dolog, tele különféle emberrel, érzelemmel, dallammal, sokszor tájakkal. Tulajdonképpen Wales-ben hallottam először anyanyelvi angolt, ami annyira megragadt bennem, hogy évekkel később, mikor visszamentem dolgozni Sheffield környékére, akkor az ottani emberek azt gondolták rólam, hogy Wales-ből jöttem. Nem beszélem helyesen az angolt, nincs nyelvvizsgám, de amióta thaiföldi sógornőm van, sokat használom, otthonosnak érzem. Könnyed és természetes. 

Aztán jött a német. Hogy ezzel a nyelvvel én mit összeszenvedek, azt nem tudom elmondani. Valami zsigeri ellenállás van bennem, de hiába, azért csak bekúszott az évek alatt ez és az, sokat segített Luca az elején, később egy nyári tanfolyam. Egy B2-es tesztet nem tudok megírni hibátlanul, de rendszeresen beszélgetek a postán, a szomszéd kislánnyal, az irodát bérbe adó nénivel, illetve, hát ilyen munkám van, úgyhogy elég sokfajta hivatalos levelet meg tudok már írni az adóhivatalnak, vagy akár a társadalombiztosítónak. Ma például annyira elhavazódtam a papírmunkával, hogy inkább elintéztem németül egy telefont a Landespolitzeidirektion-nak időpontért, minthogy nekiálljak annak, ami valóban fontos. Szóval, az évek múlásával, lassan kezdek úgy tekinteni magamra, hogy nem tudok németül, de azért boldogulok.

Visszakanyarodva kicsit oda, ahonnan indultam, most itt a szlovén nyelv, amit hetente 2 órában énekelgetek. Amikor elkezdtem beszélni németül, úgy gondoltam, hogy egy nyelv megértéséhez nagyjából 80%-ban a beszélt szavak, illetve a nyelvtan szükséges, de azért 20%-ban a kontextus, a hanglejtés, és a mimika is hozzátesz. Sokkal hamarabb kezdtem érteni, mit mondanak nekem, mint megfogalmazni azt, amit akarok. És most, a szlovén nyelv kapcsán, ennyi hónap elteltével viszont azt érzem, hogy maguk a szavak és a nyelvtan alig jelent valamit. Például, nem tudom, mi az a szó szlovénül, hogy "hangosabban", vagy "gyorsabban", mégis pontosan értem, mit akar a karvezető - de ez nyilván azért egyszerű, mert annyira sokezer dolgot nem lehet kérni egy dallamal kapcsolatban. (Kivéve, ha barokk. A barokkban minden lehetséges.) Visszont volt, hogy mesélte (már a karvezető), hogy a szlovén kultúra napja alkalmából kitüntetést kapott, és mielőtt lefordították volna nekem, már értettem az egészet, amit mondott, pedig külön egyik szót sem, csak valahogy az egészet egyben. Mintha érezném, amit mond. Történt olyan is, hogy kérdezte szlovénül, hogy hány éves vagyok, én meg válaszoltam magyarul - holott azelőtt és azóta sem tudom, milyen szavakból áll össze ez a kérdés szlovén nyelven. Furcsa. Talán egy kicsit a "varázslatos" a megfelelő kifejezés. 

Végül pedig itt van a világ egyetlen közös nyelve: a zene. Jobban szeretnék inkább tehetséges lenni a zenében, mint "okos". Többször előfordult, hogy kihalt az alt és én voltam az egyetlen a szólamunkban. Letett elém egy teljesen ismeretlen kottát, amit  hibátlanul és tisztán első ránézésre blattoltam, de kotta nélkül nem tudok pl. tercelni egy bármilyen ismeretlen, vagy akár ismert dallamra. Találkoztam olyan emberekkel, akik meghallottak egy dallamot és gyakorlatilag azonnal, lélekből hozzá tudtak énekelni egy másik szólamot. Számomra ez jelenti az igazi zenei tehetséget és hát ez nekem pont olyan csoda, hogy emberek képesek egyszerre 3 (4 vagy még, több) nyelven folyékonyan beszélni. Azért persze fürdőzöm az elismerésben, amit kapok a többiektől, függetlenül attól, hogy tudom, ez egy tanult dolog. Nade, rövidre fogom most már: képzeljétek el, azért, hogy növeljem az agyamon uralkodó bábeli káoszt, jövő héttől szlovén nyelvtanfolyamra fogok járni.

Normális vagyok-e? 

Mintha nem jönne megállíthatatlanul a tavasz (végre) és nem lenne ezerehatszáz dolog a ház körül és a kertben.

Mintha nem hanyagolnám el így is durván ezt a szegény blogot.

Can't wait for spring to come

 Pontosan a fejem búbján nő egy ősz hajszál*. Na, attól a hajszálamtól a nagylábujjam körme hegyéig** teljes (nem túl nagy) terjedelmemben várom a tavaszt. Erre mondjuk rátesz egy lapáttal, hogy minden héten friss tulipáncsokrot hozok haza, és marhára elkeserít, hogy tegnap reggel még havazásra ébredtem.

Eltűntem.

Olyan elegem van most mindenből és mindenkiből, hogy magamat is nehezemre esik elviselni. Ugyanakkor őszintén örülök, amikor rámír valaki, hogylétem felől érdeklődve. Sosem értettem, hogy tudok egyszerre ennyire ellentétesen érezni, nos azt hiszem, ezt sem most fogom megfejteni.

Van jó és kevésbé jó történés.

A jóval kezdem.

Ladó elment felülvizsgálatra a veséjével, mert a kovid után erősen fájlalta a jobb oldalát - amit én azonnal vakbélgyulladásnak diagnosztizáltam, és kis híján kórházba vittem. Szerencsére az osztrák háziorvosa csinált neki egy tesztet, ami kimutatta, hogy a vakbelének semmi baja, így végül ultrahangra ment, ahol megállapították, hogy a jobb oldali veséje teljesen tiszta, a bal oldalon lévő legnagyobb ciszta mérete pedig jelentősen csökkent. Mivel a tudomány nem tartja bizonyítottnak a kezelést, amit az elmúlt (még nem teljesen egy) évben kapott, ezért nem írok róla bővebben. A magam részéről teszek a tudományra, ha ilyen szuper eredményeket lehet elérni. Az ismeretlen eredetű fájdalom amúgy 2 nappal később elmúlt. (Később a sarkába költözött, de ezen már csak nevettünk.) 

Ezt csak úgy ideteszem, mert ezekkel van most tele a telefonom - meg az agyam is: álmomban tulipánhagymákat csempészek idegen bolygókról - tényleg teljes lelkemből várom a tavaszt.

A kevésbé jó, hogy Bikficnek kilyukadt a bundája - bár azért ebben meg az a jó, hogy hamarosan felépül. Bori kutyánk ivaréretté vált és az állatorvosunk javaslatára csak ezután visszük majd ivartalanítani.  Faluhelyen nem meglepő (sajnos), hogy ilyenkor szerelmes lovagok tűnnek fel a látóhatáron. Borit mindenféle módon próbáltuk korlátozni, de egy ponton (két, apró cafatokra tépett ajtó után) elengedtük a kérdést. Ez a pont egy éjjeli órán jött el, ahol mind a három eb kezelhetetlenül megbolondult, akármilyen formációban szeparáltuk őket - még az amúgy teljesen nyugodt, ivartalan Buksi is kiborult. Türelmemet vesztve mindhármat kiengedtem az udvarra, tomboljanak, reggel beszélünk.

Reggel meg az lett, hogy ugyan mindenki itthon volt, egy négylábúval többen lettek a kelleténél. Bori udvarlója Bikficet megrongálta. Szegény kicsi tacskó, jelleméből fakadóan beleállt a harcba, hajnalban véresen sántikált elő a pajtából. A szívünk szakadt meg, nem tudtuk eldönteni, mennyire súlyos az állapota, viszont mindkettőnk munkahelye épp abban a lehetetlen helyzetben van (volt), hogy be kellett mennünk. Munka után bevittük Szombathelyre a Noé Állatambulanciára, mert akkor még mindig nem állt el a vérzése. Szörnyen festett szegény és meg voltunk győződve róla, hogy bentfogják, de szerencsére jobban meg voltunk ijedve, mint amilyen súlyos volt a helyzet. Az ambulancián szuperkedves, fiatal lányok dolgoztak, néhány perc alatt megállapították, hogy a gerince nem sérült. Csináltak ultrahangot is a kedvemért, pedig a doktorlány*** egészen biztos volt benne, hogy nincs belső vérzése, gondolom látott már ilyet. Fantasztikusak voltak, egyetlen percet sem kellett várakoznunk és negyedóra alatt végeztünk. Bikfic azóta javul, ma már csóvált is, egyre hosszabb sétákat tesz, sőt, egy vakondtúrásnál mintha hosszabban időzött volna, azon tanakodva, hogy fúrjon-e egy lyukat. Azon túl, hogy nagyon boldog vagyok, hogy rendbejön, borzasztóan sajnálom szegényt, abszolút a saját hibámnak tartom, hogy ez megtörténhetett vele. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, nem lesz legközelebb, hiszen Bori hamarosan megy ivartalanodni.

*újabban több is van. Azt hittem, később jönnek majd, meg azt is hittem, hogy majd idegesíteni fognak, tévedtem, mindenben. Ebből is látszik, milyen éretlen vagyok még.

**Tegye már fel a kezét, akinek hegyes a lábkörme/lábujja? 

***Ladóval nagyon csodálkoztunk, mert az egész ambulancián minden dolgozó lány volt, és mindenki 30 (de inkább 25) alatti. Ezzel együtt profi, higgadt hozzáállás és eszméletlen jó légkör: olyan az egész hely, ahová jó belépni. Néhány éve Szombathelyen az állatklinikához volt szerencsém, nem tisztem az ítélkezés, de teljesen az ellenkezőjét tapasztaltam. Elképesztő, hogy ekkora különbség van ezek között az intézmények között (is).