Reakció

Anyukám megkapta a képeslapot.

Sokmindenre számítottam, de azért erre nem voltam felkészülve. 

Whats appon írt, hogy köszöni szépen, de utálja az anyáknapját, és, hogy apám nélkül ez nem jöhetett volna létre, úgyhogy neki is jár, legalább 60 százalékban. Írtam neki, hogy oké. Erre azt sikerült majdnem egy oldalon keresztül részleteznie, hogy ha ennyire gyűlölöm apámat (wtf, rajta kívül senki se beszélt apámról), akkor ne is keressem őt sem, soha többé. Valamit még írt Jézuskrisztusról, meg a megbocsátásról, amit megint nem tudtam hová tenni. Ha jól értelmezem, akkor nagyjából az volt az értelme, hogy apám ezt már lerendezte Istennel (tudniillik, hogy Jézus meghalt az összes bűnéért, tehát szabadon vétkezhetett, mert miértne). Mondjuk tőlem nyilván nem kell bocsánatot kérnie, ki vagyok én, hogy Istennel vitatkozzak?

A 60 százalékot sem értem, de nem is akarok rákérdezni (vajon megerőszakolta anyámat, vagy hogy lehet, hogy nem 50-50??).

Aztán ezekre én csak annyit írtam, hogy nincs nekem arra felesleges energiám, hogy apámat gyűlölgessem, bocsánat, hogy igazából egyáltalán nem érdekel a személye. 

Ladónak elmeséltem, ő meg eszembe juttatta, hogy tavaly apám születésnapjára beszálltam anyagilag az ajándékába (telefont kapott), és amúgy nem vártam köszönetet, de azt sem, hogy ebből arra következtetnek, hogy gyűlölöm őt. Természetesen nem kaptam köszönő sms-t sem, de nem is vártam el, abban legalább nem csalódtam.

Na, hát gondoltam esetleg érdekel titeket, hogy mennyire örült az anyukám.

Persze, most amúgy magamat okolom ezért, mert "tudattam volna, de soha nem hittem, hogy tudni nem lehet, amibe hinni kár" (újabb Kispál remekmondat). 

Szebb

Elterelésképp az előző témáról, hoztam néhány képet.

Jön az anyáink napja, úgyhogy festettem az anyósomnak, meg az anyukámnak is képeslapot. Az anyósomé nem sikerült valami jól, kipróbáltam egy új technikát, de ezt még finomítani kell. Az anyukámé viszont egész vállalható lett, kicsit sajnálom is, hogy az anyósomé nem sikerült olyan jól. Cserébe azt aláírja az összes elérhető unoka, meg a három fiú, szóval azért remélem, örülni fog.

Feltehetnétek a kérdést, hogy ilyen gyerekkor után miért festettem az anyukámnak, - ha ti nem is tennétek fel, én feltettem magamnak. Arra jutottam, hogy erre nekem van szükségem. A történtek ellenére is szeretek egy anyát, akim van. Azért csak jó, hogy nem dobott ki, vagy adott oda a postásnak...

Ma elsétáltunk Buksival a postára, és útközben fotóztam.

A faluban az egyik ház

A bal oldali kép az erdőnk egy része, a jobb felső a "szomszédunk" háza, az alsó képen a templomtorony látszik, olyan messze van a posta és a bolt is. Szeretünk Buksival elsétálni oda, nagyon sok kedves ember él itt, mindenki köszön, és szeretik az okos kiskutyámat. 

Növekszik a szőlő. Gyönyörű.

A hársfánk balra- mondanám, hogy kedvenc, de mindegyik az. Jobbra meg az erdőszéli bükk/tölgy ázik. 

Az én testvérem

Lassan érleltem magamban ezt a posztot, a Hegedű óta gondolkodtam rajta, hogyan lehetne elmesélni, nem jutottam egyről a kettőre, így most nekihasalok.

A bátyám három és fél évvel idősebb nálam. Bibliai nevet kapott, akárcsak én. Nagyon különleges, szép neve van, én itt Dánielnek fogom hívni, habár a bibliai Dániel jelleme majdnem ellentéte a bátyámnak. 

Csípőficammal születtem, nagyon későn, hét hónapos koromban vették észre, addig gyakorlatilag folyamatosan ordítottam, emiatt a bátyám többször kérelmezte, hogy esetleg dobjanak ki, vagy adjanak oda a postásnak. Anyám nem hallgatott rá, így aztán jó sok verekedés, veszekedés és kaland volt az a néhány év, amíg együtt nevelkedtünk.

Amikor elsős lett, és írni tanult, bal kezére állt minden, az apám meg állt felette, és ordított vele, hogy nem lesz belőle soha semmi, mert nincsenek balkezes szerszámok a világon sehol. Én akkor voltam négy éves, nagyon érdekeltek a betűk, szinte hamarabb tanultam meg írni-olvasni, mint Dániel. Nagyon sokat szenvedett a bal keze miatt, és ami harag maradt bennem az apám iránt, az már nem is miattam van, hanem a bátyám miatt. Hogy nem gondolt arra, hogy a fia esetleg lehet, hogy olyan okos, hogy nem is lesz szüksége balkezes szerszámokra, mert teszem azt - ügyvéd lesz, programozó,  esetleg kutató, vagy a fene tudja mi? A bátyám átnevelése bal kézről jobb kézre, rengeteg könnyel és erőlködéssel járt, holott nagyon jó esze volt, az elsőtől harmadik osztályig nagyon elégedett volt vele a tanítónéni. Apám persze nem hitte el, hogy ez az ő fia, mert hát az ostoba kölöknek hogy lehetnek ilyen jó jegyei, amikor bal kezes*, jobb kézzel meg rondán ír?? Kiíratta a falusi iskolából, és elvitte egy közeli városba, ahol az ottani tanárnő** úgy értelmezte az "olyan jegyet adjon neki, amilyet megérdemel" - mondatot, hogy hármasnál jobbat akkor sem adott a bátyámnak, ha megfeszült szegény, mondván, hogy ő nem fog vitatkozni az apámmal arról, hogy a gyerek nem hülye. Így esett, hogy a tesóm ötödikes korában végleg feladta a tanulással a harcot, belefáradt, hogy sosem lesz elég jó. Rengeteg frusztrációt okozott ez a dolog, a végén már olyan rossz tanuló volt, hogy középiskola első osztályában megbukott, és a kőművesek szakmájából áttették őt a bukottak közé, a Q osztályba, ahol a tanulók 80 százalékát hentesnek akarták kiképezni. Nem tudom, az én állat és természetszerető bátyám mit élt át, de ha csak a felét mesélte el annak, milyen videókat néztek vágóhidakról, akkor rettenetesen szenvedhetett. Végül annyit lógott, hogy kirúgták, átvették máshová, mert tanköteles volt, aztán amikor már kinőtte ezt a kort, végleg kirúgták, érettségi nélkül állt egymagában a világ ellen. Gyűlölt engem, amiért jobban tanulok és amiért engem soha nem bántanak a tanulmányi eredményeim miatt. Ahol ért, ütött, rúgott, én meg sírtam sokat, meg sajnáltam kegyetlenül. Egy ilyen alkalommal, már nem emlékszem, mi volt a kiváltó ok, úgy sikerült felpofoznia, hogy beszakadt a dobhártyám, máskor meg az orromat célozta meg úgy, hogy a vérem ráfröccsent a falra.

Akkoriban sokat rettegtem attól, hogy mondjuk képes odáig elmenni, hogy megöl. Utoljára 2012. áprilisában vert meg, a régi blogomban megtaláltam az erről szóló részletes bejegyzést. Azóta már kétszer találkoztunk, és egyszer sem próbált bántani. Minden alkalommal, amikor találkozunk, nagyon fáj látnom, hogy milyen emberré lett, és érte nagyon haragszom a szüleimre, hogy miért nem szerették őt úgy, ahogy volt. 

Amíg kicsik voltunk, rengeteg disznóságot elkövettünk, és volt nem egyszer olyan eset is, hogy magára vállalta az én részemet is, hogy csak őt verjék meg. Tudom, hogy nem azért bántott engem, mert rám haragudott, hanem a helyzetre, amiben tehetetlenül vergődött.

Most egyébként elég jó munkahelye van, jól keres vele, csak hát, amikor nem dolgozik, akkor piál. Akárhogy is történt a gyerekkorunk, azért jó pár éve már erősen felelős a sorsa alakulásáért. Nem lehet mindenért a szüleinket okolni.

*Nem sok nagyonokos embert ismerek, de az egyik legokosabb, akit igen, a Professzor például bal kezes. Meg persze Ladó is az, és a két kezével dolgozik. Nabumm.

**Azon a tanárnőn aztán háromszor verte vissza a kicsi Szabó Adél, a bátyja sérelmeit. Háromszor törettem össze vele a saját szemüvegét, úgy, hogy engem ezért sose vehetett elő. Ennél sokkal többet érdemelt volna, de hát 7 évesen még hiányos volt az eszköztáram.

Szeresd egyformán

Evelin 33 kg-ról 37re gyarapodott, kivették a szondáját, megy neki a drukk, hogy legyőzze az átkos anorexiáját. Nagyon kegyetlen dolgokat él át, szörnyű az egész, úgy, ahogy van.

Közben Blankával kontaktolok folyamatosan, minden nap beszélünk, sokat jellemfejlődik, küzd az iskolával. A legnagyobb probléma, amivel nekem sosem kellett szembenéznem, az a testvérféltékenység. Én voltam azon az oldalon, akire féltékeny volt a testvér. Az ő oldaláról nézve azonban, valahol teljesen reális érzelmek ezek. Mindenki Evelinnel van elfoglalva, nyilván, hiszen ő a beteg. Minden rokon, ismerős, barát, anya-apa, mindenki Evelin kedvében akar járni, ajándékokkal halmozzák el, kedves üzeneteket írnak neki, vidám programokat ígérnek, ha kikerül a kórházból. Blanka pedig küzd az érzéssel, hogy őt kevésbé szeretik, és azzal, hogy ugyanannyira szeretné ő is, ha a húga meggyógyulna - tehát, a törődés hiánya/vágya mellett ott van neki egy hatalmas adag lelkiismeretfurdalás, hogy ő gonosz azért, hogy irigykedik.
A legszörnyűbb ebben az, hogy nem tudok neki okosat mondani. Igaza van, és nincs igaza. Természetes neki, amit kap, de Evelinhez viszonyítva kevés. Evelinnek pedig jogosan jár annyi törődés és figyelem. Vele kapcsolatban én azon az állásponton vagyok, hogy kivárom, hogy keressen, érdekel a sorsa, és az apukájától informálódom hogyléte felől, de nem állok be a sorba, mert úgy érzem, ebben a helyzetben nem kell még egy olyan rokon, aki elvárásokat támaszt a gyógyulása felé. Viszont teljesen tanácstalan vagyok Blankát illetően.

Azt az irányt vázoltam fel neki, hogy fogadja el, hogy "jobban szeretik" a testvérét, még ha ez az állítás nem is állja meg a helyét. Csak a saját reakicójára tud befolyással lenni, így nagyjából minden esetben, amikor ezen kiborul, azt reagálom, hogy attól még, hogy így érez, az ő értéke semmivel sem kevesebb. Az elismeréseket és a dícséreteket - állítása szerint, nagyon szűken mérik a családjában. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy ő egy nagyszájú kamasz, és a viselkedésével időnként könnyen kihúzza a gyufát a legyengült idegrendszerű szüleinél.

Nem tudom, milyen lehet ezzel küzdeni, jó lenne segíteni neki, de teljesen tanácstalan vagyok.

Ötlet? 

Nem félsz?

Minden ember, aki megtudja, hol élünk, és hozzá azt az infót, hogy hétfőtől péntekig egyedül vagyok itt a hegyen, kerek erdő közepében, azonnal ezt kérdezi: nem félsz?

Mindig azt mondom, ami az igazság: nem, nem félek. Próbáltam kérdezősködni, de nem kaptam értelmes választ arra, hogy mitől is kellene félnem?

Volt idő, amikor féltem. Apámtól, a bátyámtól, részeg emberektől, szervkereskedőktől, munkahelyi dolgoktól, de mostanra egyetlen félelmem maradt, azzal meg nem tudok mit kezdeni, hát együtt éljük a mindennapjainkat. Ez az egyetlen félelmem, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek, akik fontosak nekem, akik számíthatnak rám és akikre én számíthatok. Próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy bizony, ez is az élet része. Nehezen megy, de azért nem szorongok ezen egyfolytában.

A szomszédunk pl. a szellemektől fél. Nála több is van - mondja. Az egyik rendszeresen kinyitja a konyhában a csapot. Fura démoni arcok vannak festve a padlóján - szerinte arra jó ez, hogy az ártó szellemeket kint tartsa, a jókat pedig bent. Mikor megkérdezte tőlem, hogy félek-e a szellemektől, kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem. Én a szellemekkel nagyon jóban vagyok, nekem azok még soha nem ártottak, ellenben a hús-vér, lélegző emberekkel.

Ma délután Ladóval kint kávéztunk, Buksi közöttünk feküdt. Egyszer csak egy hatalmas szarvas sétált ki a tisztásra. Lélegzetelállító termete volt, sosem láttam ilyen közelről, ilyen hatalmas, vadon élő állatot. Megállt, és egy hosszú percig bámult ránk, majd méltóságteljesen elballagott az erdőbe. Nem riadt meg, Buksi sem futott oda csaholva. Tökéletes perc volt. Akkor jutott eszembe, hogy mennyiszer kérdezik tőlem ezt. És én ugyanezt kérdeztem a szarvastól, aki a szemünkbe nézett. Nem félsz?

A mozdulataiban benne volt a válasz: nem. Nem bántottuk soha. Idegenek vagyunk, de úgy ítélte meg, hogy nem ártanánk neki, és ebben egy kicsit sem tévedett. Nincs az a szarvaspörkölt, amiért egy ilyen ártatlan teremtést meg tudnék ölni. 

Nálunk már szinte nyárest íze van a tájnak alkonyatkor. Tücskök ezrei adnak koncertet, benn a házban is hallatszik egyenletes ciripelésük. Tegnap este ebbe az alapmuzsikába valami, vagy valaki zajt csapott. Hallgatóztam itt a sötétben a paplan alatt, egyedül. Megcsalt a fülem - gondoltam. (Nem azért mondom, de az én fülem sose csal meg, ha hallok valamit, az többet ér sokszor, mintha látnám.) Néhány perc múlva tisztán hallottam, hogy valami, vagy valaki matat az általam szépen összekészített tüzelőn. Konkrétan így hallottam: matat.
Minden villanyt lekapcsoltam már, hát gondoltam, itt az ideje végére járni ennek a matatózajnak. (Itt szoktak a gyengébb idegzetűek* kispárnát rántani a szemük elé, ha horror filmet néznek.) Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, majd kimentem a konyhába, onnan az előszobába. Felkattintottam a kinti lámpát, és azt kellett látnom, hogy egy cirmos macska gubbaszt a szőlőlugas alatt. Gondolom azt az erdei egeret kergette a tüzifa körül, aki időnként még keresgélni szokta a madarak által elejtett napraforgómagot. Az az egérke is nagyon bátor jószág, ő sem fél tőlünk. Hatalmas kerek fülei vannak, barna bundája, fekete szeme. Többször láttam már, Buksi is megkergeti néha - lomha öreg kutyánk, esélye sincs. Na, ez a macska engem nagyon gondolkodóba ejtett tegnap este. Hogy esetleg kellene félnem.

De a félelmet nem adják olyan könnyen annak, aki rettegésben nőtt fel. A természet időnként kegyetlennek tűnik. A macska megfogja az egeret, az emberek lelövik a szarvast. Vannak áldozatok és vannak elkövetők. Én határozottan az áldozat kategóriába sorolom magam, mégsem félek. Ami ijesztő lehet a sötétben, az ott lehet világosban is.

Vajon a vadász fél?

Ti féltek?


*pl. én, de én sose nézek horrort, pont emiatt - a filmidő 99%ában kispárna lenne a fejemen. 

Róka ábrándos kérdései

Róka írt egy ilyet, én meg válaszolgattam rá, mert épp nagyon ráértem.

1. Melyik a kedvenc meséd és miért?

Rengeteg kedvenc van. A legrégebbi kedvenc Szépség és a Szörnyeteg. Gondolom azért, mert nagyon szépen ábrázolja, hogy milyen tud lenni egy ember, amikor csak külsőségek alapján ítélünk, és milyenné tud válni, amikor megismertük és szeretjük.

2. Ha az életedről sorozat készülne, mi lenne a címe és milyen kategória lenne?

Citrommagtánc természetesen. Szituációs romantikus komédia. Mondjuk, lehet, hogy ilyen kategória nincs, szerencsére ezek fikciók. 

3. Ha valami fura eső hullana, ami kiválasztottá tenné az épp esernyő nélkül buszra váró embereket, a jelen személyiségedhez illően milyen különleges képességet kapnál?

Szörnyű lenne, de szerintem gondolatolvasást kapnék.
Mondjuk, nem tudom, hogyan történhetne, mert sosem várok buszra... 

4. Milyen képességet akarnál, ha választhatnál és miért?

Időnként jó lenne teleportálni. Megspórolna egy csomó üzemanyagot/benzingőzt.

Vagy értenék a madarak nyelvén. Ez csak simán érdekelne, hogy miről dalolnak, nincs benne semmi önös érdek.

5. Melyik a kedvenc sorozatod?

Nem nézek sorozatokat, de volt kettő, amit mégis néztem ezer éve, olyan kettő volt, az egyik a Jóbarátok a másik a Girlmore girls. Mindkettő nagyon tetszett, ennek ellenére nem tudok beállni sorozatnézésbe, sajnálom rá az időt.

6. Lennél halhatatlan? Miért?/Miért nem?

Nem. Végtelenül nyomasztana az emberiség kakija hosszú távon.

7. Ha bármeddig elérne a kezed a világban, mi lenne az első három dolog, amiért tennél?

Nem tudom, ez most a valós kézhossz lenne-e, vagy mint hatalomra érted? A valós kéznövesztőhossz esetén valószínűleg megcsikizném Ladót, amikor q100 km-re van tőlem, és nem tud visszacsikizni. Nos, a második és a harmadik is valószínűleg ez lenne, esetleg lehet, hogy variálnám az alanyt. 

Ha hatalomról lenne szó, akkor nem tudom, valószínűleg megpróbálnám helyreállítani a világbékét, de nyilván ahhoz előbb ki kellene eszelnem egy erre vonatkozó tervet.

8. Milyen lenne a számodra tökéletes világ?

Azt hiszem, én magánéletileg ebben élek most. A tökéletlen az, amikor el kell mennem itthonról.

9. Ha át tudnál változni állattá, milyen állat akarnál lenni és miért?

Kutya, hogy beszéljek Buksival, és megkérdezzem, hogy milyen volt az előző élete és hogy szeretne e még valamit, hogy jobb élete legyen.

Esetleg madár. Jó lehet madárnak lenni. 

10. Ha lehetne egy beszélő állatkád, aki segít az életben, milyen állat lenne?

Buksi!!!! - Nincs olyan hét, hogy Ladóval ne mondogatnánk neki felváltva, hogy szólaljon már meg, a jó ég áldja meg, de csak csóvál....

11. Ha a fürdőszobába menet meglátnál egy kísértet, ami várakozó tekintettel néz rád, szerinted hogyan reagálnál?

Megkérdezném, hogy miben segíthetek.

12. Ha bárhogy élhetnéd az életed, hogyan élnéd? Hogy néz ki számodra a tökéletes élet?

Pont így.

Tudom, durva.

13. Ha olyan bolygón élnél, amiben karanténba zárva kellene töltened az életed (höhö), de belemászhatnál regényekbe, melyikbe ugranál fejest elsőként? Milyen karakter lennél? 

Ténykednél benne vagy csak nézelődnél abban a világban?

Egyértelműen Harry Potter világába ugranék fejest. Saját magam lennék, varázserővel. Természetesen ténykednék, megpróbálnék beilleszkedni a varázslók és boszorkányok világába. De csak azzal a feltétellel, hogy bármikor kiugorhatok a könyvből. 

14. Min változtatna az, ha tudnál teleportálni?

Lásd fent. Nem valószínű, hogy jelentősebben megváltoztatnám az életem, hiszen nagyon szeretem ezt az életformát, amiben most élünk, de nagyon, nagyon tetszene, hogy nem kellene autóba ülni. (Ami kicsit ellentmondásos azzal, hogy szeretek vezetni, de nyilván azért szeretek vezetni, mert megtanultam, és ha nem lenne rá szükség, nem hiszem, hogy hobbiból vezetgetnék.)

15. Mit tennél, ha éjszaka hazabandukolván meglátnál egy kóbor lovat az utcán?

Egy lovat? Természetesen hazahoznám. Volna itt helye. 

16. Ha van/lenne háziállatkád, és felruházhatnád egy különleges képességgel, mi lenne az? (ha többen vannak, mind kapnak egyet természetesen, így igazságos, haha)

Éljen olyan sokáig, ameddig én élek, ha akarna, akkor tovább is. Nagyon fáj, hogy a háziállatoknak nem jut annyi év az életből, mint nekünk, embereknek.

Illetve szóba került, hogy tudjon beszélni, na hát, annak én nagyon örülnék, bár utólag belegondolva, lehet, hogy időnként bosszantó lenne, hogy folyamatosan beszél, esetleg kritizál. Ettől függetlenül ezt választanám, hogy tudjon beszélni. ÉS éljen sokáig. 

17. Ha valakit csótánnyá változtathatnál, szerinted kibírnád, hogy ne tedd meg?

Hát, nem bírnám ki, de azt meg végképp nem, hogy ha csótánnyá változna, akkor ne csapjam agyon egy papuccsal. Szóval, mindenképpen jobb, hogy nem tudok senkit csótánnyá változtatni.

18. Ha időutazhatnál a múltba, beleavatkoznál egy jobb jelen reményében? (nem feltétlenül saját életre gondolok)

Ez nagyon bonyolult kérdés, és mélyebb filozófiai kérdéseket bolygat meg. 

De ha már, akkor visszautaznék Ádámhoz és Évához, és valószínűleg kivágnám a fát, kígyóstul almástul. Aztán akkor lássuk, ki mit tud.

19. Ha lenne szuperképességed, szerinted megpróbálnád vele megváltani a világot vagy csak kisebb saját célok elérésére használnád?

Mindenképpen megpróbálnám. 

20. Szerinted hogy reagálnál, ha egy nap kinyitnád a hűtőt, és az ételeidet miniatűr, meztelen emberek ennék?

Garantáltan odahánynék. 

Változatlanul

A hét minden napján rommá fárasztottam magam. 

Hétfőn szabólőrinces hangulatban megfodrászoltam az erdő szélét. Kedden józsefattilásan kiraktam a fát a tárolóból. Szerdán bicikliztem 30 km-t egy volt kolléganőmmel, aki ebben a faluban nőtt fel. Tudom, tudom, szósöldisztancing, de elvileg sportolni szabad.

Ma egész nap kávét iszom, és próbálok produktív maradni. Nehezen sikerül. 

Jönnék egy dobhártyaszaggató poszttal, de nem írja magát - nem erőltetem.

Viszont hoztam megint magnóliát, ami még mindig illatozik, és egy kis szőlőt. Ha nem is vagyok született szőlősgazda, jó tudni, hogy nem nyírtam ki az őrült metszegetésemmel. 

Hétvége

Régen volt ilyen kiegyensúlyozott hétvégénk, hogy nem dolgoztuk halálra magunkat, de nem is henyéltünk folyamatosan. 

Az előző posztból úgy tűnhet, hogy Ladó keményen megszakítja magát a munkában, míg én csak heverészem egész nap. Ez részben igaz, másrészt viszont az is igaz, hogy felhagytam egy ideje a női emancipációval, és tartjuk magunkat ahhoz hogy vannak férfi munkák, és vannak női munkák. És időnként én szoktam olyan női feladatot adni magamnak, hogy az a dolgom, hogy jelen legyek. Sokszor veszem észre, hogy jobban megy a munka neki, ha kéznél vagyok, kér egy fröccsöt, vagy pulcsit, napszemüveget, vagy látom rajta, hogy szereti, hogy nézem, miközben dolgozik. Nyilván egy fűnyírásban nem tudok produktívan részt venni, de ettől még jó, hogy jelen vagyok.

Péntekre vártuk az új családtagunkat, Donna Rositát. Ő az a karakter, aki a továbbiakban majd aktívan részt vesz a kb. 7000 nm füves terület karbantartásában. Délután háromkor csörgött a szállító, hogy elindult Bp-ről, csak este 7-re érkezik. Ehhez képest este fél tíz után érkezett, de mindegy, Donna Rosita itt van, és voltak némi problémák körülötte, amit én azzal indokoltam, hogy nem szabad lett volna nőnek keresztelni, velünk csak a baj van.

Egyébként pénteken Ladó úgy jött meg, mint akit a héten holtra vertek. Hiába vezették be a rövidített munkaidőt, többet dolgoznak, mint előtte és ez eléggé kimeríti. Úgyhogy amíg vártuk a futárt, elvégeztem rajta egy rekreációs masszázst, a feje búbjától a kislábujja hegyéig átmaszíroztam minden izmát. Egy órával később visszatért az egészséges színe, jó volt látni, ahogy átrendeződtek a vonásai - hazaért.

Szombaton Rositával bandáztak, lenyírták az összes füvet, időnként integettem nekik. Délután háromkor már kézen fogva mezítlábaztuk végig a frissen nyírt mezőt. Aztán fetrengtünk egy órát a függőágyban. Nagyokat nevettünk, mert én soha, de soha nem bírom megállni, ha Ladó talpa felém áll, hogy ne húzzam végig rajta az ujjamat. Rettenetesen csikis a talpa, és ezerszeresen visszaadja ezt a mozdulatot, de én akkor sem tudom megállni, és ennek mindig nagy nevetés a vége. Ahogy ott nevettünk, egyfolytában hajtogattam neki, hogy "ki fogunk borulni", amitől még jobban nevetnünk kellett, mert a kiborulás jellemzően nem azt jelenti, hogy kiesünk a függőágyból. Ez így leírva biztosan nem olyan vicces, de én annyira jót derültem ezen, hogy még este, félálomban is felnyerítettem tőle.

A függőágyas idillt aztán megszakítottuk, mert Ladónak az az ötlete támadt, hogy tollasozzunk. Ebből is aztán minősíthetetlen röhögés lett, mert nekem begörcsölt a jobb karom, és ballal játszottam, néha csípőre, vagy zsebre tett jobbkézzel. Buksit annyira megérintette a jókedvünk, hogy elkezdett körbe-körbe futni körülöttünk, felkapva a fűből a pulcsimat, aztán azzal a szájában futott tovább. Őrület volt, tiszta zizik voltunk mindannyian.

Olyan volt még, hogy sikerült elintéznünk két, hónapok óta húzódó ügyet. Ilyenkor mindig megállapítom, hogy én mennyire nem tudok ezekkel a földi dolgokkal simán boldogulni (nav, eon, villanyóraállás időbeni jelentése), mindig tolom magam előtt őket. Jó, hogy Ladó nem ilyen, tökéletesen kiegészít, és elképzelésem sincs, mi történne, ha mindketten ilyen elvarázsolt figurák lennénk, mint én.

Vasárnap jól bereggeliztünk, begyúrtam egy adag sajtos rudat*, azután elmentünk megjáratni Ladó autóját. Mivel céges autóval jár most, én meg a sajátommal, időnként be kell indítani az övét is, ne merüljön le az álldogálásba.
Tettünk egy nagy kört, közben Zoránt, Republicot meg Kispált** hallgattunk, nagyon felszabadultan énekelgettünk, Ladó mondta is, hogy soha nem látta még, hogy Kispált ilyen vidáman szövegelem. Kicsit feljött a téma, hogy hiányzik e a fiú, akiről korábban írtam, mondtam, hogy nem, mire Ladó azt felelte, hogy azért kaptam helyette a Professzort, aki szintén művész lélek, én meg ezen elméláztam kicsit, és végül megállapítottam, hogy igaza van, meg azt is, hogy nagyon jó csere volt.

Aztán hazaértünk, kiültünk a kertbe fröccsözni, kivittük a gitárt is, és addig nyomtuk, amíg jött az eső. Akkor bementünk, befűtöttünk, én kisütöttem a sajtos rudat, aztán betelepültünk a takaró alá.

Most rákaptam erre a sajtosrúd sütögetésre, mert ezt nagyon könnyen tudom pakolni Ladónak munkába. Ha naponta jár haza, akkor minden nap csomagolok neki kaját, ilyenkor csak hétfőre. Még mindig vannak olyan kollégái, akik csodálkoznak rajta, hogy itthonról ilyen kajákat visz. Az építőiparban nem ez jellemző.

Egy bajom van az ilyen hétvégék után: vasárnap éjszaka elkezdek szorongatni, hogy az ilyen boldogságot olyan könnyű elveszíteni. És akinek sok van, az sokat veszíthet. Igyekszem ezen túllendülni, és a legtöbbször sikerül is, de azért igen, a fenékig tejfel sem fenékig tejfel időnként. 

*Tudom, tudom, a sajt nem vegán.

**Szinte sosem hallgattunk még együtt Kispált, Ladó nem rajong érte, mert volt egy rossz tapasztalata Lovasival - illetve nem is vagyunk egy korosztály, neki Ossián az, ami nekem Kispál és a Borz. De most megtörtük ezt, és nagyon jó volt együtt bolondozni, meg elmélkedni azon, hogy mennyire ülnek ezek a szövegek még most is.

Buksi hol vagy...

... merre csavarogsz?

Ladó ma egész nap füvet nyír, ekkora területen ez hatalmas teljesítmény. Én délelőtt festegettem, azután pedig a függőágyban heverésztem, olvasgattam, és egy ideje nagyon hiányzott a Buksi. Itt szokott telepedni körülöttem, meg a frissen nyírt fűben hemperegni boldogan.

Hiába szólongattam, nézegettem a kedvenc helyeit, nem bukkant fel a buksija.

Aztán véletlenül megpillantottam egy furcsa foltot az egyik bokor alatt. 

Gyaggyantott egy állat ez, és minden nap ki tud találni valami újat. 

Almának festettem ezt megint. Egyre több rajzot kapok, és hát ég bennem, hogy ezt viszonoznom kell már valamivel. Remélem szeretni fogja. 

A hegedű

Vannak történetek, amiket elmesélünk sok embernek, sokszor, és vannak történetek, amiket csak kevés embernek mesélünk, ritkán, és többnyire csak pár mondatba sűrítve.

Ez a történet az utóbbi típusba tartozik, de tegnap éjjel álmomban újra megjelent. Még reggel, kávézás közben is éreztem, hogy ideje újrahangolni. Ez a poszt nyugalom megzavarására alkalmas.

Van ez a dolog, hogy amit a szülő nagyon szeretne gyerekkorában és nem kapja meg, azt a gyerekén akkor is véghez viszi, ha a gyerek nem akarja. Ez történt velem és a bátyámmal is. Amint elkezdtük az általános iskolát, beírattak bennünket zeneiskolába. 

A bátyám a zenei előkészítőben furulyázott egy évig, majd zongorázni tanult. A szüleim úgy gondolták, hogy ha már vettek egy zongorát, én is ugyanazt az utat járjam be, mint a bátyám. Csakhogy abban az évben a furulyát egy hegedű tanszakos nő tanította, akinek hegedűs tanítványa nagyon kevés volt. A szerencsétlen körülményt tetézte, hogy a nagyapám vitt beíratni, aki egészen a bal keze kisujja elvesztéséig hegedült*.

Nagyon könnyű egy hét éves kislányt befolyásolni, főleg akkor, ha az egyik befolyásoló személy, a számára legfontosabb felnőtt teszi: a nagyapja.

Madarat lehetett fogatni a nagyapámmal, miután beíratott hegedűre, az öröme pedig átragadt rám is. Sugárzó érzéssel nyitottam be a kapun, az udvaron anyám fogadott. Lelkesen újságoltam neki, hogy hegedülni fogok. A reakciója belém égett, ahogy csodálkozó arccal, megfeledkezve önmagáról így válaszolt: "Teee? Hiszen olyan kis béna vagy, a hegedű nagyon nehéz!"

Nem sírtam, de az arcomra fagyott a mosoly és az öröm. Bementem a házba, ledobtam a hegedűt a bátyámmal közös szobánk sarkába, és nagyon csalódott voltam. 

A hegedű tanárnőmről hamar kiderült, hogy egy pszichopta boszorkány. Első évben csak pengetni tanultam, a pici vonó a tanárnő kezében volt, és időnként odacsapott, ha valamit nem jól fogtam. Minden hegedűórára gyomorgombóccal mentem, remegtek a lábaim, és retrenetesen féltem Márta nénitől. A vizsgán áradozott a szüleimnek a tehettségemről, ugyanakkor azt mondta, nagyon lusta vagyok, és nem gyakorolok eleget. Ennél sokkal többet kellene.

Hosszú éveknek néztünk elébe, és hiába volt minden könyörgés, hogy had járjak mégis inkább zongorázni, minden alkalommal azt a választ kaptam, hogy én választottam, tessék végigcsinálni.

Harmadik osztályos koromban jött egy átmeneti enyhülés a hegedűt illetően - bár, ami az életem többi részét illette, talán az az év volt számomra a poklok legmélyebb bugyra. Az országban megnyílt az első olyan vallású iskola, amihez a szüleim tartoztak, és az elsők között voltak, akik beíratták a gyerekeiket. Nem állíthatta meg őket az sem a dologban, hogy az iskola 300 km-re van a falutól, ahol laktunk. Kaptunk szállást, hétfőn hajnalban indultunk, és pénteken éjszaka értünk haza. Erről az iskoláról is tudnék mesélni, de hogy ne feledjem szavam, visszetérek a hegedűhöz.

A Szent Városban is volt zeneiskola, átírattak mindkettőnket. Ezúttal egy férfi tanárt kaptam, akinek a gitár volt a fő tárgya - illetve több gitáros tanonca volt, mint hegedűs. Annyira jól értett a gyerekekhez és a munkájához, hogy minden faggatózás nélkül azonnal levette, hogy mérhetetlenül elveszett vagyok. Időnként, mikor már belépéskor látta rajtam, hogy járni is nehezemre esik, készített nekem egy forró csokit, és amíg azt kortyolgattam, gitározott, vagy hegedült. Sose faggatott, sose vígasztalt egyetlen szóval sem, mégis többet adott annak a kilenc éves kislánynak, aki voltam, mint az összes felnőtt, akit addig ismertem. Így telt el az egyetlen év, amikor nem féltem a hegedűtől.

Annyira nyilvánvaló öngól volt az iskola, hogy a szüleim feladták, és hazavittek minket. Végül három intézményben sikerült elvégeznem az általános iskolát, senkihez sem kötődve, gyakori csúfolódás tárgyává válva, hol a ruhám**, hol az ócska hegedűtok miatt.

Visszakerültem Márta nénihez, ahol még szereztem néhány testi és lelki sebet, majd a nyolcadik osztályt kijárva, úgy döntöttem, hogy a hegedűs pályafutásom itt végetért. 

A fene se tudja, mi ütött belém, a zene vágya, vagy a kínzás elmaradozása tehette, de középiskolában, második évfolyamban legyűrhetetlen vágyat éreztem: hiányzik a hegedű, hiányzik a zene.

Középiskolába az egyik megyeszékhelyre jártam, és úgy éreztem, itt már nem érhet utol Márta néni, ez lesz az a zeneiskola, ahol olyan boldogan hegedülök majd, mint egy tücsök. 

Bementem, beíratkoztam, felvételiznem kellett, sok volt a diák. A felvételiztető bizottság tagjai között pedig ott ült, hatalmas, vérvörös körmökkel: Márta néni.

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem fordultam azonnal sarkon, de nem tettem meg, felvettek, és az első órámon Márta néni lelkesen újságolta, hogy elintézte nekem, hogy nála folytathassam a tanulmányaim. 

Egyetlen utolsó esetre emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy kirúgatom magam: egy csepp - félelmtől kicsapódott verejték gördült le a combomon, amire azt hittem, bepisiltem. Csak azért nem kirúgás lett belőle, mert közben beszakadt a dobhártyám***. 

Minden évben felsajgott, hogy hiányzik a zene. Lett saját hegedűm egy romos padlásról, amit Ladó felújíttatott, de a gyanta illatától 15 évvel később is bukfencezik a gyomrom. Néha álmomban hegedülök, olyankor nem fáj semmi, sem Márta néni, sem az elveszett idő. 

Pécsen, az első ösztöndíjamból egy gitárt vettem, időnként azzal emlékezem a harmadikos tanárbácsimra. Ladó is gitározik, közös szerelemgyerekünk egy kicsi ukulele. Egyikünk sem komoly muzsikus. A kapcsolatunk elején, egy reggel azt gitározta nekem, amíg a kávéfőzőre  vártunk, hogy nincsen hétmérföldes csizmája, nincsen varázs köpenye, de holnap is még velem lesz, sajnos megígérheti.

Remélem, Márta nénit azóta elvitte az ördög.

*Favágás közben a körfűrész leválasztotta a kisujját a többitől. Nagyanyám meg egy szép napon eladta a hegedűjét, úgyse használja már. Az ő korukban nem volt szokás elválni, de ha az lett volna, nagyapámnál ez lett volna a válóok.
**A bátyámtól örököltem rendszerint, és azok már akkor sem voltak újak, amikor ő hordani kezdte.
***Az is egy szomorú történet, de azzal eléggé megbékéltem, tekintetbe véve, hogy hozzásegített a legális hegedű-abbahagyáshoz. 

Madárék

Ritkán fordul elő, hogy egy nap két bejegyzést is írok, de ma szerda van, tehát nem dolgozom. Olyan magas szinten űztem a semmittevést, hogy szerintem akár workshoppot is tarthatnék belőle. De azért mégis, aki nem bírja már az undorítóan jóléti bejegyzéseimet, szerintem az most ne olvasson tovább, és várja meg, amíg beüt egy esetleges dráma, mert a következő sorok a nyugalom megzavarására teljesen alkalmatlanok lesznek.

Délelőtt kivittem a laptopot a napozóágyba, és onnan írtam. Egy kis blogot*, egy kis önálló történetet, e-mailt. A Mamának szoktam írni, küldök neki is képeket, nagyon nagyon egyedül van, és mindig olyan aranyosakat ír, hogy "a képeid láttán csak jól lehetek", ami szerintem nagyon kedves tőle. Főleg, hogy tudom, hogy nem, sajnos nincs jól, nagyon magányos. Ahogy így laptopoztam, Buksi felugrott mellőlem, és ugatni kezdett. A szomszéd kislány, Alma jött, indiánszökellésben, kezében egy újabb színes rajzzal. Nem számított rá, hogy itthon leszek, kicsit megilletődött, hogy nem hagyhatta titokban a lépcsőn a művét. Megköszönte (századjára) a húsvéti nyuszirajzot, majd illedelmesen elköszönt. A rajz egyébként Ladót és engem ábrázol, egy kastélyban, és a tisztán látás kedvéért rá is van vésve, hogy Ladó, mint herceg (Prinz) és én, mint hercegnő (Prinzessin). Ismét egy nagyon színes kis mű, viszont eléggé jellegzetes a kastély, ahogy oda be vagyunk zárkózva. Jogosan lát minket így, mostanában nem látjuk őket vendégül. Ami szintén jogos, hiszen abstandhalten van, de azért Almát megöleltem. Sajnálom, kicsúszott a karom közül. Aztán gondolkodtam, hogy lehet, nem kellett volna, de szegény olyan árván nézett, hirtelen az indiánszökellésből megállva olyan elhagyatott lett, ahogy kizökkent a saját kis világából, hogy nem bírtam ki, megöleltem. 

Nem nagyon tetszett ez a napozóágyas laptopozás, mert görnyedek benne, és a napfényben nem is látszik nagyon jól a monitor. Napok óta terveztem, hogy kifeszítem a függőágyat, itt volt a remek alkalom. Egy virágzó szilva és almafa közé sikerült felfüggeszteni, vittem könyvet, hogy olvasok, de megint az lett, ami ilyenkor lenni szokott, hogy többet figyelem a természetet, mint amennyit a könyvből olvasok. Jókait kezdtem most, ami úgy történt, hogy amikor nyitva volt még a könyvtár, rábukkantam a selejt között. A könyvtár folyosóján van egy polc, ahová a leselejtezett, régi, senki által nem olvasott könyveket pakolják ki, amit kereken 50 forintért lehet elhozni. Nagyon kell uralkodnom magamon, hogy ne vásároljak össze mindent, de ezt még nem olvastam tőle, ezért nem tehettem mást..

Ahogy ott feküdtem a napfényes idillben, egyszer csak megszólalt a kakukk. Felnéztem, és a virágzó fákon végigborzongott a szél, mire a fehér szirmok lágyan hullani kezdtek, mint ezer gyönyörű hópehely. Olyan romantikus volt, amilyet általában csak a filmeken lát az ember. Ahogy ott bámultam, lelkemből teljesen kifordulva, cukorhabos idillben, a kakukk, akinek az énekét figyeltem a fejem fölé röppent és ott folytatta a dallamot. Nem mertem megmoccanni se, a csodálat a lélegzetemmel együtt bennrekedt. A hangja mélyről jövő - mintha pánsípba fújna bele, ilyen közelről sosem láttam még, teljesen lenyűgözött. Én tudom, hogy sokan haragszanak rá, mert "költésparazita", de gyerekkoromban olvastam egy könyvet**, ami teljesen megváltoztatta a róluk alkotott képem, noha egyébként tisztában vagyok azzal, hogy az egy mese.

Ebéd után sütöttem néhány palacsintát, és visszaültem, szentül megfogadva, hogy ezúttal olvasok is. Nem jött össze, csörgött a futár, cipőt hozott. Le kellett mennem a hegyről, aztán a cipő színe nem passzolt, azon morcoskodtam egy sort, aztán Blanka írt, hogy az egész évfolyam hármast kapott a rajztanártól a beadandóra, ő is (tudjátok, amit korábban én írtam neki). Csak egy csaj kapott ötöst, mert az mindig a tanár seggében van. Hát most erre megint mit lehet mondani. Ha művészeti iskola lenne, érteném, hogy szigorú, de ez egy hat osztályos gimnázium, és egy készségtárgy, amiben ráadásul az volt a feladat, hogy mondd el a véleményed. Van ilyen, gondolom nem olvasta el mind a 120 gyerekét, de ja, hát ez van. Mondtam Blankának, hogy írjanak a tanárnak, álljanak ki magukért, ha nem érzik jogosnak az ítéletet, de aztán azt is írtam, hogy végül, ha év végén csak kettest kap, se fog számítani sehol, hogy rajzból milyen eredménye volt tizedik osztályban. Nyilván eléggé szánalmas, hogy kamasz gyerekeken (akik egyébként is el vannak veszve, önértékelésben, és egyébként is), ebben a helyzetben egy rajztanár ilyenre képes, de ez van, mindannyian találkoztunk már hasonlóan igazságtalan helyzetekkel. Aztán valamelyest javított a kedélyeken, hogy a matekfeladat, amelyben szintén segítséget nyújtottam, jól sikerült, és kapott egy "plusz"-t, bármit is jelentsen ez. 

Ezután még visszatelepedtem a függőágyba, ahol egy vörösbegy próbált kokettálni velem. Kicsit játszottam vele, ahogy csicsergett nekem, a telefonomról visszajátszottam a hangját. Egy darabig felelgetett, rendkívül édes volt, ahogy illegette magát, rázogatta a szárnyait, érdeklődve forgatta a fejét. Végül egy kékcinke csirregett neki oda, mert túl közel merészkedett az odújához. Sikerült egy hat másodperces videót lőnöm, ahogy a cinke egy csőrnyi száraz füvet visz a készülő fészekbe. Hihetetlenek ezek az apró lények, órákat tudok eltölteni ezzel, hogy őket bámulom.

Buksi vetett véget ennek a helyzetnek. Nagyon vágyódott a függőágyba, és némi béna próbálkozás után sikerült is bejutnia. Néhány percig feküdt ott, aztán olyan képet vágott, mint aki közölni óhajtja, hogy neki ez igazából nem tetszik, ő nem erre számított, és olyan kiugrási kísérletet hajtott végre, melynek köszönhetően mindketten a földön kötöttünk ki. Nagyon nevettem. 

Ha már így alakult, birkóztunk egyet a fűben, aztán összeszedtük magunkat, meglocsoltuk a muskátlikat és szedtünk egy kis gyújtóst az erdőben. Mára végérvényesen betelepültünk, veszek egy gyors zuhanyt és megnézem a Bezzeg által ajánlott filmet.

*Andrea, ha olvasod, most láttam, hogy írtál a Buksihoz, valamiért nem kaptam róla értesítést. Most pótoltam. :)

**Gergely Márta: U-gu / Egy kakukkfiókáról szól, akit az anyukája véletlenül galambfészekbe tesz, és akit mostohán nevelnek, majd kidobják a fészekből. Később találkozik más kakukkokkal, akit rozsdafarkúak vagy vörösbegyek neveltek, nagy-nagy szeretetben, családmelegben. Nagyon sok témát boncolgat. Az én példányom szintén egy könyvtárból kiszuperált példány, nemigen kapható.

Attól még, hogy

Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.

- Fodor Ákos

Kamasz koromban ismertem meg Fodor Ákos gondolatait, és ez a mantra nagyon sokszor segített, amikor elfáradtam már a rettegésben, vagy a saját magam által generált örök érvényűnek látszó szomorúságban. Éveket töltöttem félelemmel vegyes búskomorságba süppedve, Kispál és a Borz dalszövegeit az életemre húzva, olyan írók műveit olvasva, akik még több súlyt raktak, az elcseszett gyerekkortól meggörnyedt vállamra. Húsz évesen teljes meggyőződésben dagonyáztam abban a hitben, hogy én már soha nem leszek vidám és felszabadult, ez van, én ilyen melankólikus kókadt majom maradok. 

Amikor Ladóval megismerkedtem, teljesen sokkot kaptam, mert időnként megszűntem szomorú lenni és önazonosságom elvesztésétől félve, szinte azonnal generáltam valamit, amitől szomorú lehetek. De abban a szomorúságban már benne volt az érzelmi jólét emléke, és vissza-visszavágytam oda, így aztán jó, két-három évig hullámvasutaztam a Ladóval való életvidámság, és a saját természetemből fakadó depresszióm között. Utólag visszanézve nehezen értem meg, hogy min tudtam annyit drámázni, de szerencsére sikerült fejreállni a Vánasszonnyal, amit ennyi idő távlatából is életem legszerencsésebb baleseteként tartok számon. Azután sikerült elengednem a fájdalomhoz való görcsös ragaszkodásomat és az önsajnálatot.

Volt egy fiú, akit 16 évesen ismertem meg. Az anyukája autóbalesetben halt meg, amikor még nagyon kisfiú volt és ahogy növekedett, fájdalmait és démonjait a rajzolásba temette. Kicsit mindig olyan volt vele lenni, mintha magával a szomorúsággal sétálgatna az ember, humorából sötét irónia sütött, és sosem tudtam megállapítani, mikor komoly, amit mond. Évekig leveleztünk. Az a kamasz lány, aki én voltam, éheztem minden szót, ami szembe ment a szüleim bigott vallásosságával, ettem és ittam minden szavát, és olyan szenvedéllyel ragaszkodtam hozzá, ami több volt, mintha testvérem lenne, de sosem voltam elég ahhoz, hogy a kedvese legyek. Nem vettem észre, hogy manipulálva vagyok, pedig mondta többször is. Szinte fanatikus hittel ragaszkodtam hozzá, hogy ő akkor is az én örök barátom marad, akármilyen lánnyal is él. Szörnyen szenvedtem, amikor barátnője lett, aztán új barátnője, azután megint új, és emiatt aztán csapongtam én is a pasik között, senkihez se ragaszkova, csak legbelül mindig hozzá. Az életfilozófiát, amit vallott, Lovasitól szedte: "már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni". És ezt gyönyörűen másoltam én is. Ha valami jó történt, azonnal vártam a rosszat, ami ha elmaradt, gyorsan generáltam magamnak, hogy biztosan szar legyen.

És ennyire voltam, amikor találkoztam Ladóval. Csak utólag vagyok ilyen jó önelemzésből - az adott helyzetben csak a legprofibbak tudják önmagukat objektíve figyelni. Ladónak megismerkedésünkkor elmeséltem mindent. Ő volt az első olyan ember, aki jött, elmondta, hogy vele mi volt, és én is elmondtam, hogy velem mi. Akkor már nagyon elegem volt magamból, hogy olyan, mintha nem tudnék örülni semminek. A vele való találkozásban már bennem volt, hogy ennek a dolognak véget akarok vetni, de a hogyanjára nem volt tervem. Szerintem Ladó nem tudja, de éveket dolgozott rajtam, hogy akkor szeretett a legjobban, amikor a legkevésbé érdemeltem meg, és utólag olyannak tűnik az a sok szakítós-békülős év, mintha Ő _végig_ hitt volna bennem, hogy meg tudom csinálni. Talán így volt, talán nem, utólag már csak az eredmény fontos: hogy olyanná gyúrtuk-csiszoltuk egymást, aminek a legszebb mutatója a hely, ahol élünk, a mód, ahogy élünk. 

Szinte unalmas lehet, mindig arról olvasni, hogy milyen boldogok vagyunk és időnként felröhögök magamon, amikor eszembe jut, hogy a régi énem már generált volta valami drámát, és hetenként telesírná a kávésbögréjét. Szinte szégyellem, hogy ilyen jó most nekem, amikor mások elveszítik a munkájukat, félnek, hogy megbetegszenek, vagy már betegek, vagy betegeket gondoznak. Vagy magányosak és nem szeretik őket, vagy ami rosszabb: rosszul szeretik őket. De higgyétek el, nem jött könnyen és ugyan már nem élek állandó gyanakvásban, hogy most fog majd minden tönkremenni, de benne van a pakliban, és éppen ezért, nem árt, ha az ember leírja, ami jó történik, hogy ha mégis jönne a szar, legyen miből erőt meríteni. 

Idő-kép

Lehet, hogy korábban félreérthető voltam, ketten is írtátok privátban, hogy jó, hogy már nem kell mennem dolgozni, így tisztázom a helyzetet itt is: járnom kell dolgozni. Múlt hét előtti héten voltam két napot szabadságon, illetve most, a húsvét miatt csütörtöktől tegnapig itthon voltunk mindketten, de különben nincs pardon, menni kell. A határon csak munkáltatói igazolást kérnek, illetve lázat mérnek - habár, ma reggel pont nem mértek. A főnököm nem érti meg, hogy miért kellene itthonról dolgoznunk, ezért továbbra is az van, hogy az irodába be kell menni, de ügyfeleket nem fogadhatunk, így gyakorlatilag egyikünk folyamatosan a telefonon lóg.

De ez a poszt most nem a munkáról fog szólni. 

Annyira jól sikerült ez a pár nap itthon, hogy el is határoztuk: idén akkor sem megyünk nyaralni sehová, ha feloldják a korlátozásokat. Minden itthon töltött perc olyan, mintha nyaralnánk. Csütörtökön és pénteken nem is csináltunk semmit, időnként felálltunk a napozóágyból, hogy újabb jégkockákat dobáljunk a poharainkba, nagyokat beszélgettünk, a madárhatározó alkalmazás segítségével megállapítottuk, hányféle* madarat hallunk, olvastunk, főztünk, este pedig filmet néztünk. Pénteken jött** a Kölyök, ezt írtam is, festettem, délután pedig elkísértük biciklivel egy darabon (konkrétan a szomszéd faluig, messzebb nem, annyira szembe fújt a szél). Hazafelé megálltunk egy elhagyatott malomnál, hazaérve pedig majd' kiköptük a tüdőnket, annyira el vagyunk szokva a kerékpározástól - vagy inkább, még nem szoktuk meg, hogy hegyen lakunk.

Szombaton aztán nem bírtuk ezt a semmittevést, nekiálltunk dolgozni a kerten, és kialmoztunk egy régi szénatárolót is. Ahogy egyre többször van jó idő, és egyre többet dolgozunk a házon, úgy jönnek elő rejtett zeg-zugok, hogy miből mit lehetne később csinálni, vagy hogyan lehetne felújítani. Takarítás közben fröccs-szüneteket tartottunk és folyamatosan tervezgettünk, ötleteltünk, mi-hogyan legyen később. Egy szempillantás alatt elsuhant a szombat, vasárnap pedig izomlázzal keltünk. Kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy ehhez nem lehet hozzászokni. 

Tegnap délelőtt én olyan gyenge voltam, mint a harmat, próbáltam téglákat pakolni, nem ment. Végül feladtam, és bejöttem főzőcskézni, és hát délutánra meg is érkezett a válasz, hogy mi bajom volt: 31 fokot mutatott a hőmérő árnyékban. Közben távoli morajlás hallatszott: dörgött az ég. A madarak, ahányan voltak, annyi félét énekeltek, a méhek sem húzódtak el, mondogattuk egymás között, hogy ha készül is az idő, biztosan nem tart majd soká - és így is lett. A madarak engem még soha nem csaptak be. Mire ideért, kitombolta magát, éppen csak annyi hullott, hogy elvigye a port. A házunk fölött volt a felhő széle, az egyik ablakunkban esett az eső, a másikban nem. Gyönyörű esőillatú lett az erdő, minden ablakot nyitva hagytunk, és élveztük, hogy a szél ki-be járkál és tavaszt hagy maga után az egész házban.

Ma 3.40-kor keltünk, mert előzőleg megbeszéltük Ladóval, hogy elvisszük reggel dolgozni. Céges autóval fog a hétvégén hazajönni, és a saját autóját pedig nem akarta egy(két) teljes hétre a cége előtt hagyni. Így viszont nem maradt más választás, felkeltem vele, útközben kávéztunk, közben pedig szakadt az eső. Ez már nem az a tegnapi szelíd tavaszi permet volt, hideg, szeles, vad. 

Hazafelé aztán nem győztem pofozgatni magam, hogy az utat figyeljem, ne a fényeket, hogyan festi akvarellel a hajnali lámpafény az utcákat. Sokat kell még fejlődnöm ahhoz, hogy ehhez foghatót tudjak festeni. Mire hazaértem, reggeledett már, éppen csak nem volt még hat óra. A hegyen az esőcseppek hatalmas hópelyhekre váltottak, siettem is, hogy betakargassam a virágládába napozni kitett muskátlikat. Nem volt nagy vész egyébként, mert mire délután hazajöttem, megint ezer ágra sütött, de Április, kis bolondos, forgószélben táncoltatja a virágszirmokat.

*Rozsdafarkú, vörösbegy feketerigó, zöldike, szajkó, háromféle cinege, tengelic, harkály, zöld küllő, barát poszáta, fülemüle, és a mai hazatérőink a kakukkok. Ha van kedvetek, töltsétek le az appot, nagyon jól használható.

**Igen, tudom, felelőtlen, de egyrészt, biciklivel jött (sportolt), másrészt nem jött be a házba, és betartotta a kötelező távolságot (mondjuk, ekkora területen ezt nem nehéz betartani)

***Annyi rengeteg sok képem van, hogy próbálom ezekkel a mozaikokkal összerakni, de ez így is rengeteg kép, pedig igyekszem nagyon visszafogni magam. :)

Költészet napjára

Babits Mihály:

Talán a vízözön 

Irtóztató telünk volt az idén,

mintha meg akarná mutatni a

természet hogy még ő is létezik,

őt se lehet semmibe nézni, mert

époly gonosz tud lenni mint az ember.

Koppanva estek le a madarak
az ágról, fagyva ért az őzike
könnye a földre, a vadállatok
bemerészkedtek a falvakba: hány
élet hullott el úton-útfelen!
 

Bölcs koldusok a szeméttelepen
háltak, s a mély szemétbe takarózva
megfagytak. Hisz még a kabátos úr is
majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul
táplált kályhák köhögős tüze mellett.
 

S a legborzasztóbb hogy már a tavaszt sem
szabad kívánni! Máskor oly epedve
vártuk, most félve gondolok reá,
hogy több sebet fakaszt majd mint virágot
s jázminillattal hullaízt kever.
 

S titkos vérszomjunk mégis ezt kívánja!
Vagy mint rossz kártyás, nem bírjuk tovább...
Sujtsd el fölöttünk ítéletedet,
olvaszd meg, Uram, nagy folyóidat
és bocsáss újabb vízözönt a földre!
 

Igen, tedd ezt, ha tán nem akarod,
vagy már méltónak sem véled vigyázni
hogy győzzön az igazság és szabadság
bús földeden: ha a zsarnoknak átadsz
s oly állapotnak, mely rosszabb a télnél.
 

Megengednéd-e, hogy gyermekeink
gyermekei, gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?
 

Akkor inkább a vízözön! Talán
egy bárka majd azon is fog lebegni!
Egy szabad emberpár és jámbor-édes
állatok, komoly elefánt, bolondos
mókus, szép macskák és erős teve.
 

/1940 eleje

Für Alma

A járvány helyzetnek van egy óriási előnye: nem jön a szomszéd.

Mielőtt lezárták a határt a nem-magyar állampolgárok előtt, a szomszédunk érezte a vészt és kitelepült Grazból a hétvégi házába.

Múlt hétvégén aztán nem bírták tovább a kommunikáció hiányát, és hagytak nekem egy levelet a lépcsőn. Nagyon kedves jelenet volt, egy apró csokor vadvirág, árvacsalánból, ibolyavirágból és pitypangból.

Annyira tündéri ez a kislány, hogy teljesen meghatódtam.

Elképesztő a hasonlóság közte, és Vicuska között, aki ugyanilyen színes betűkkel írt szivecskés leveleket szokott nekem írni. Egyből fel is indult bennem a lélek, hogy viszonozzam kedvességét.

Ma elbicajozott hozzánk a Kölyök, akit hetek óta nem láttunk, kitűnő társaságot* adva ezzel Ladónak. Így sikerült, hogy végre megalkottam a választ, egyben a húsvéti köszöntéssel. 

Ezzel, és a közelünkben napozó Buksi kutyával kívánok Nektek békés húsvéti ünnepeket és boldog nyuszit.

*A festéshez és az íráshoz is szükségem van némi magányra. Nehéz úgy alkotni, ha közben beszélnek hozzám. 

Buksi története

Nem emlékszem, hogy meséltem-e arról, hogyan lett Buksi a mi kutyánk. 

Ha meséltem, akkor ne olvassátok tovább. Annyiszor el tudom mesélni, és olyan örömet okoz visszagondolni rá, hogy leírom. Még egyszer. Meg még egyszer, meg szerintem még jó sokszor. 

Az úgy volt, hogy mindig is vágytam egy kutya-barátra. Olyan hányattatott fiatalkorom volt, hogy sokszor az is megerőltetést jelentett, hogy gondoskodjak önmagamról, ezért csak álmodoztam róla, hogy majd egyszer lesz kutyám. Felelőtlenség lett volna kóbor ebet befogadni az utcáról, holott lett volna rá lehetőségem - többször is.

Amikor Ladóval megismerkedtünk, sokszor téma volt közöttünk, hogy milyen álmaink és vágyaink vannak, amiket jó lenne még ebben az életben megélni, és nekem egyike volt ezen álmoknak, hogy gazdi lehessek.

Abban az évben április végén ismerkedtünk meg, júniusban összeköltöztünk*, júliusban pedig születésnapom volt, és Ladó szeretett volna egy kutyát "ajándékba", de valahogy mégis úgy, hogy ne legyen meglepetés, válasszunk közösen.

Mégsem jutottunk dűlőre. Én azon a véleményen voltam, hogy a kutya legyen magyar nyelvű. Ausztriában laktunk, Ladó pedig az egyik osztrák adokveszek oldalon nézegette az ingyen elvihető kutyákat. Ekkor akadt meg a szeme egy labrador keveréken, aki igencsak kutyaformájú kutya volt, és hetente győzködött, hogy legyen Ő. Én viszont hajthatatlan voltam a magyarnyelvűséget illetően, így aztán a születésnapomra nem lett kutya. 

Ladó viszont továbbra is gyakran nézegette Őt, és mondogatta: "Még mindig nem vitték el. Még mindig nem kell senkinek."

Aztán egy augusztusi hétvégén, amikor Soma is nálunk volt, azt mondta, hogy most felhívja a hirdetőt, és ha van ideje, elmegyünk a kutyát megnézni.

A hirdető pedig egy magyar nő volt. Azonnal kiderült, hogy a kutya magyar chippel van ellátva, és valószínűleg ezért nem vitte még el senki.

Beültünk az autóba azzal a szándékkal, hogy megnézzük magunknak, és ha tetszik, valamikor majd visszamegyünk érte. 

Sétáltunk egy kört az ideiglenes befogadó nővel és a vahúrral, aki elmondta, hogy a kutyust lakásban tartották Tatabányán, majd se szó, se beszéd, elköltöztek a lakásból, a kutyát pedig ott hagyták. A szomszédok hívták az állatvédőket, és azok chippelték be. A nő kihozta a menhelyről, hogy itt találjon neki gazdát. 

Az ingyen elvihetőből hamarosan 100 euro lett, mondván, hogy oltások, meg ilyenek.

Épp menni készültünk, amikor a kapun a kutyus kifutott, és mivel Soma már beült az autóba, a nyitott kocsiajtón a négylábú azonnal beugrott. Fel az ülésre, és olyan magabiztos arcot vágott, mint aki azt mondja: GÁZT! Annyira megdöbbentő ragaszkodást mutatott, hogy azonnal döntöttünk: visszük. 

Megegyeztünk a nővel, hogy amint elküldi a jószág útlevelét, utaljuk a pénzt. 

Nem volt otthon se kutyatál, se kutyatáp, se póráz, se kutyavacok, semmi, ami kutyássá tenné a lakást.
Útközben az állat elszunyókált Somával a hátsó ülésen. Az volt az első képünk róla.

Másnap Buksit állatorvoshoz kellett vinni, mert egész éjjel nyüszítve vakarózott. Láza, gombás és baktériumos fertőzése volt (mert, bár minden nap fürödhetett a közeli patakban, a bundája nem lett szárazva törölve, befülledt), a füle begyulladva, méhek csípték össze. Chippelve volt ugyan, de nem volt senkinek a nevén, így az állatorvos regisztrálta a nevemet, meghallgatta a kutya történetét, majd azt a tanácsot adta, hogy a "kereskedő" nem minősül ideiglenes befogadónak, mert egy ideiglenes befogadó gondoskodik a kutyáról. Kifizettük a 100 Eurot az orvosnak.
Még aznap beszéltem a nővel, és elmondtam neki, hogy voltunk állatorvosnál és legyen szíves megadni az állatvédelmi szervezet nevét, ahonnan a jószágot elhozta, erre csak hebegett, habogott, megígérte, hogy postázza az útlevelet.

Postázta.

Azóta sem tudjuk, mi igaz Buksi előéletéből, de bizonyosan lakásban lakhatott, mert mindig szólt, ha kinti dolga akadt.

Időnként felsajog, hogy mi van, ha ezt a kutyust valaki ellopta a gazdájától.
Olyan tökéletes volt az első percben, és mi olyan semennyire nem értettük a nyelvét, hogy utólag fogom a fejem, hogyan nem értettem néha, hogy mit akar. Két év kellett hozzá, hogy minden jelzését, arcrezdülését, farokcsóválást, fülmozdítást megértsek. Idén lesz öt éve, hogy velünk van, és a rajongásom iránta nem változik. Mindent tudott, ül, fekszik, pacsi, pörög. Egydül pórázon volt kínszenvedés vele: húzott, mint a nyavalya. Úgyhogy addig foglalkoztunk vele, amíg sikerült megtanulnia szépen sétálni.

Időnként kihúzza a gyufát, beeszik valamit, aztán éjszaka rosszul lesz, én meg hajnalban hányást takarítok, de ez eléggé jár a kutyatartással. Olyankor két napig haragszom, ő pedig duzzog, azután sétálunk egy nagyot, megbeszéljük a dolgokat, és akkor megint dúl a szerelem.

Most gondolhatjátok, épp melyik fázisban járunk.

Az egyik kedvenc helye a telken: használaton kívüli tyúkól bejárata. 

Ilyen, amikor sétálunk. El maradozik, hempereg egyet - ma reggel a vakondásás** elmaradt.

*Igen, tudom. Volt böjtje a korai összeköltözésnek, de utólag visszagondolva sem csinálnám másképp.

**Szerencsére soha nem fog semmit, de nagyon szeret ásni. Olykor annyira belemerül, hogy a nevét sem hallja.

Sebesültek

Az én sérüléseim kismiskák, tegnap Ladó munka közben belefúrt a saját ujjába.

Ha valaki, ő nem szokott ügyetlen lenni, mondta is, hogy nem tudja, mi van vele, nagyon fáradtnak és dekoncentráltnak érzi magát. "Lehet, hogy bennem van a vírus..."

Nem tudom, hányan vannak itt közületek, akik tudják, milyen az, ha egy férfi beteg. Na olyankor aztán szükségállapot van, "légy szárnya bent..."

Egyébként van a rokonságban már vírusos. A sógornőmnek a mostohaapja, egy hete 39 fokos lázzal fekszik otthon, és egyébként ő 60+-os. Semennyire sem szoros a kapcsolatotunk, hiszen Napsi apósa, de nagyon durva. Remélem rendbejön az öreg. Február végén találkoztunk vele, nem tudom, van e valami plusz betegsége.

Ennek fényében már nem hír, de azért leírom, hogy a fogam elkezdett baszakodni. Egy hónapja voltam fogorvosnál, akinek mondtam ezt a fogamat is, meg is röntgenezte, de nem látott semmit, úgyhogy betömött egy másikat, és ennyi. Meg kell néznem, hogy működik e a legjobb magándoki a városban, mert attól tartok, ez makacsabb dolog, mint hittem.

Hogy valami jó is legyen, hoztam képeket. 

Jó egészséget mindenkinek! 

Meg voltam győződve róla, hogy elfagyott. Hát nem. :) 

Van egy százéves körtefánk, aki kivágzik. De lehet, hogy alma, ennyire értek hozzá. 

Naplemente

Kékfehér. Talán lesz belőle zöldpiros. 

A sokat emlegetett lugas. Az a növényalátét madár itatóként szolgál - ezen még agyalok, hogyan legyen jobb/esztétikusabb. Nagyon sokat használják a madárkák - és újabban Buksi is, amit nem értek, hiszen neki van sokkal nagyobb adag kitéve, de ő tudja...