Apróságok

Ez a kihívás harmadik pontja nehezebb volt, mert nagyon sok apróság történik egy napban, aminek örülni tudok. Egyszerűen lehetetlen mindent dokumentálni, a "nagyobb" aprókat azért elhoztam nektek.

Tegnap voltam könyvtárban. Kivettem újra Munkácsy életéről szóló mindkét kötetet és azóta már az első kötet felénél járok. Megállapítottam, hogy ennyi idősen ezerszer többet ad, mint amikor 19 évesen olvastam.  Nem is beszélve arról, hogy amióta eszetlenkedem az ecsettel, többet érzek belőle. Dallos Sándor zseniális író. Egyébként mutatom, mennyire érdemes nekem könyvet ajánlani*:

A karácsonyi kaktusz nem haldoklik, csak furák a fények...

Aztán tegnap még olyan is volt, hogy két fejezet között kaptam magam, és lesétáltam az alsó szomszédunk rétjére cickafarkot** és kakukkfüvet szedni. Az alsó szomszédunkban nem lakik itt a néni, ezért nála nincs lenyírva a fű. Ha lemegyek a faluba, mindig az ő rétjén keresztül megyek le - van is ott egy útféle, de mivel nincs használva, gyakorlatilag csak egy kis ösvény az egész. A kis csokor most itt illatozik az asztalon, de tervezem, hogy kiveszem a vízből, és felakasztom szárítani teának és fűszernek.

Ma meg dinnyét ettem függőágyban, bicikliztem a barátnőmmel, mezítlábaztam Rába-parton és mire hazaértem kinyílt a búzavirág, amit tavasszal vetettem. Imádom a kék virágokat, a katángot és a búzavirágot különösen.

Illetve a mai listán még várakozóban a legjobb dolog: két unokahugi is úton van felénk, nemsokára megyek ki eléjük a vonathoz.

Történtek kevésbé jó dolgok is amiket most gyorsan idepötyögök az egyensúly kedvéért. Tegnap a virágszedés után az anyósom kiverte a hisztit, hogy miért nem tud ő arról, hogy jönnek hozzánk a lányok. Két tizenhat éves, egyikük egy hónap múlva tizenhét. Nem tudom, miért mi lettünk a hibásak, amiért nem ápol olyan kapcsolatot az unokáival, hogy azok beszámoljanak neki a nyári terveikről, de jó.

Ma reggel Buksival állatorvoshoz mentünk, mert begyulladt a füle. Minden nyáron be szokott neki, ő ilyen problémás eb. Az állatorvost nem viseli jól, de azért ő maga jól van, kapott szurit, meg cseppeket. 

A Rába parton mászkálva beleállt egy üvegszilánk a talpamba, amit épp csak az imént szedtem ki. Levendulás fürdősós vízbe áztattam a lábam. A kis szilánk nem látszott, de a fájdalomból érződött, hogy van benne valami. A műtét sikeres volt, nem valószínű, hogy kell amputálni, szóval azért mégiscsak minden rendben van.

*Nagyon köszönöm mindannyiótoknak, akik ajánlottatok!! A többit is keresni fogom majd, egyelőre ezeket találtam meg a legrövidebb idő alatt.
**Cickafarkat - érdekes, ha így ragozom aláhúzza, pedig szerintem de.

Szuperképesség (helyzetjelentéssel)

Teljesen elmúlt a szédülésem. A fogam helye eléggé kellemetlen seb - ha jól gyógyul, akkor csütörtökre már nagyon kellemes lesz vele az élet. Ha nem gyógyul jól, akkor csütörtöktől (vagy már előtte) elkezd majd elviselhetetlenül fájni, és vissza kell mennem, hogy kitisztítsa a doki a sebet. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy amit érzek az fájdalom-e, vagy csak kellemetlen, de annak, hogy már nem szédülök, borzasztóan örülök. Valamit gyulladásban tarthatott ez a fog a fülem körül - amikor kitépte, hallottam egy reccsenést. Másnap pattogott a jobb fülem, innen gondolom, hogy összefüggés lehetett. Mindenesetre időnként feltűnik, hogy milyen jól vagyok az elmúlt napokhoz képest, és ilyenkor vigyorgok, mint a tejbetök.

Ezzel el is érkeztünk az egyik "szuperképességemhez", amit nem tudom, mennyire lehet annak nevezni. Ez a képességem az Öröm. Gyakran tudok örülni olyan dolgoknak, amik nem kerülnek semmibe. Ezt az agyam még tudja olyannal fokozni, hogy egy-egy pillanatban bedob a tudatomba egy versrészletet, amin aztán belül tovább gyönyörködöm. Erről a tulajdonságomról az ismerőseim alig tudnak, mert nem szoktam lépten nyomon megállni verselni. Tehát mondhatjuk, hogy  amikor ez a dolog beüt, igyekszem kismértékben hibbant lenni. 

Ez a kép például a mai kattanásom. Fehér lenvászon függönyeink vannak - nyitott ablaknál a szél kedvére mászkál a házban, kint napsütés, a függönyre pedig szép mintát rajzol a muskátli. Amint ebben a szépségben gyönyörködöm, az agyam már be is dobta Fodor Ákost. 

A magam szórakoztatásán (és érzelmi jólétén) kívül szerintem semmire sem jó ez a képesség, de van, és ha már van, leírtam. 

A másikat Ladó mondta, amikor megkérdeztem, hogy szerinte mi. Miután eludvarolgatott azzal, hogy "Neked minden képességed szuper!", azt mondta, különös, hogy engem mennyire szeretnek a gyerekek. 

És valóban, teljesen idegen gyerekek is képesek megölelni, kézenfogni - volt már rá példa utcán, boltban, vonaton. Nem jöttem még rá, hogy ez a képességem mire jó, de az biztos, hogy valóban van bennem valami, amiért a gyerekek élnek-halnak. Ugyanakkor jó lenne, ha ezt valami normális keretek közé tudnám tenni, mert elképesztő mennyiségű gyerekrajz van a birtokomban, mintha legalább 30 fős ovis csoportot vezetnék, valamilyen oknál fogva a gyerekek imádnak rajzolni nekem, én pedig soha, egyetlen művet sem dobok ki.

A harmadik, egyben elég hasznos tulajdonságom, a "jéghátánismegélés". Elég jól tudom használni a józan paraszti eszem. Nagyon fiatalon léptem ki a családi fészek "támogató" melegéből. Már 13 évesen dolgoztam konyhásként, nyári táborban, hogy tudjak venni magamnak ruhát. Attól kezdve minden nyáron dolgoztam, majd később, már iskola mellett is. Árúfeltöltés, szórólap-osztás piros lámpánál, ablakpucolás budapesti irodaházakban, ipari hűtők takarítása. Tizenhét évesen jutottam ki először Angliába, wc-t pucolni - egy teljes nyarat eltöltöttem ezzel a nemes feladattal. Voltam gyerekszitter itthon és külföldön, korrepetáltam kicsiket, dolgoztam fesztiválon pultosként és gépeltem konzulenseknek szakdolgozatbírálatokat diktálás után. A késő tizen-, korai huszonéveimben gyakran indultam útnak úgy, hogy nem tudtam, aznap hol fogok aludni. Nevezzük Istennek, Sorsnak, Mázlinak, mindegyminek, de sosem kellett az utcán aludnom és ha valami, akkor ez egy igazi szuperképesség. 

Egyébként pedig semmiben sem vagyok kiemelkedően jó. Sosem voltam semmiből kitűnő - habár általánosban egyszer megnyertem egy megyei matekversenyt, de aztán a szüleim nem engedtek el az országosra. Egy másik "sikeres" alkalommal második helyezett lettem egy versmondó versenyen, tizedikes koromban. Vörösmarty Emberek-et választottam, a zsűri meg a fejemre koppintott, hogy egy ilyen fiatal lánynak szerelemes verseket kell szavalnia. Puffneki.

Talán majd most, harminc évesen, amikor azt hiszem, már tudom mi az. De most meg eszem ágában sincs versmondó versenyre menni. Ezt a pechet, hát nem? #soseleszekénmárelsősemmiben #nanembaj

Kami blogger kihívása

Kb. 16 éves korom óta blogolok, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Ha jobban meggondolom, ez a leghosszabb ideje tartó hobbim. Sosem voltak olvasóim, csak úgy magamnak írogattam bele a nagyvilágba. Egy ideje viszont egyre többen lettetek, akiket nemcsak zugolvasok, illetve, akik hozzászóltok a posztjaimhoz, ami nagyon jó érzés. Egy titkos kis közösség vagytok itt az online térben, többségeteket nem ismerném fel az utcán, ha szembe jönne velem, ettől függetlenül viszont gyakran gondolok rátok hogy mi lehet veletek - akik nem írnak blogot, azokra azért, mert foglalkoztat a kérdés: ők miért nem írnak, ők vajon mivel töltik a mindennapjaikat? Nekem valahol ez jelenti azt, amit másoknak a sorozatnézés.

Ezért is örültem nagyon Kami kihívásának, amiről itt olvashattok, és ezzel együt elhoztam nektek az én első képkollázs áradatomat. Nem ígérem, hogy részt tudok venni a mindennapos kihívásokban, illetve az sem valószínű, hogy mindegyikre tudok majd írni, de az első kérdés nekem keringőre felhívás. Annyi, de annyi kép van a telefonomon, hogy nagyjából az jelent kihívást, hogy mit NE osszak meg.

Ezért csoportosítottam őket. Így is sok lett, de azért remélem tetszeni fognak. 

Igazából ezek a képek mindent elmondanak rólam. Ahhoz, hogy teljes* legyen, kicsit belekotortam a régebbi képeinkbe. Azt hiszem, évekkel ezelőtt feltöltöttem már, de itt a helye újra - illetve azóta is. 

*Igazából akkor lenne teljes, ha rajta lenne mindenki, a Kölyök, az unokahugik, a Prof Anemónéval... 

Rambo

Munka után 14 órára volt időpontom a fogorvosnál.

Az autómat letettem a vasútállomáson, kényelmes parkolás, 5 perc séta onnan a doki. 

Iszonyú fülledt az idő. Reggel jól felöltöztem, hiszen esett az eső. Délutánra dunsztosüveg a város. Lassan ballagok, árnyékban, nem akarok izzadtan beérni, de még így is néhány perccel korábban érkezem. Tágas tér, krémszínű, kényelmes kanapék, chill zene. Egy osztrák idős úr üldögél odabenn, kedélyesen beszélgetnek a fiatal, negyvenpár éves dokival. Röpödnek a német udvariaskodások, fél fülem ott van. Igyekszem belemerülni a Tajtékos napokba. Nem megy. Nem tudok figyelni, a mondatok szétesnek, feszülök. 

Az asszisztens is fiatal, egy kedves, csinos lány, talán 30 sincs. Ad egy kérdőívet, töltsem ki. 

Miközben a kérdésekre válaszolok az osztrák elköszön.

GLS futár jön, csomagot csereberélnek.

Leadom a kérdőívet a dokinak, miközben a lány beterel panoráma röntgenre. Érzem, hogy kedves, de hiába: szorongásom nőttön nő, pedig tudom, hogy a röntgen nem fáj. Rámadja a dzsekit, kéri, hogy ne mozduljak, kimegy. A röntgengép halkan pittyeg, modern cucc. Amíg körbejár, a falra függesztett olajfestményt bámulom. Nem profi mű, egy szalmabála van rajta, semmi több. Szorongásomban is örülök, hogy ott van és van mit néznem.

Visszahuppanok a kanapéra, amíg a doki megnézegeti a fogaimról a képet. Arra számítok, hogy mondd valamit, gyógyszert ír fel, kifizetem a röntgent, megbeszéljük, hogy mikor talizunk újra, és utamra bocsát. 

Ehelyett az történik, hogy behív, leültet. Úgy ülök le a fogorvosi székre, ahogy azok ülnek, akikkel nincs semmi baj. Nem belefekszem, hanem oldalt helyezkedem a dokival szemben, lábamat lógatom. A doki pedig kérdez:

- A bal oldali cisztával van gond?

Meghökkenek. Megmozdítom a jobb kezem, megállapítom, hogy a bal oldalamnak semmi baja. Visszakérdezek.

- Miért ott is van?

- Igen, az ott elég csúnya. A gyökér szépen van kezelve, tiszta munka, nincs benne ideg, de elég nagy.

- A jobb oldalival jöttem.

Ránéz a képre. 

- Az ott egy koronás fog.

- Igen, igen, az alatt van.

Közelgurul a székével, és azt mondja:

- Nézzük meg.

Felfekszem rendesen. Kicsire nyitom a számat, rámszól, hogy azért ennél nagyobbra. 

Még csak nézi, de én már megyek lejjebb a székben. Megkapargatja, a vérem azonnal ömleni kezd. 

- Hát igen, ez is jól be van gyulladva. Adok egy érzéstelenítőt, kivesszük a csapot, had folyjon ki a genny.

Halálra válok. Nézem a fecskendőt ahogy megy fel benne a folyadék, majd a tű hegyén kibuggyan. Belemarkolok a jobb kezemmel a bal bicepszembe. Jó erősen, hogy már fájjon, mire a tű belémmar. 

A doki azt kéri, nézzek rá. 

Megtalálom a szemét, épp csak megállapítom, hogy az írisze olyan kék, mint a köpenye, belebök az ínyembe.

Szorítom a karom. A körmeim belevájom a bőrömbe. Ezt a fájdalmat én okozom, ez jó, ennek erősebbnek kell lennie. 

- Nézzen rám. Nem fáj! - mondja, én pedig újra belenézek a kékbe. Hazug szar. - gondolom.

Belefúrom a tekintetem a szembogarába, és arra gondolok, hogy ha telepatikusan lehetne fájdalmat továbbítani, a doki összerogyna, a tű meg ottmaradna, ahol most van. 

Egyetlen perc ilyen hosszú tud lenni. Feszül a bőr az alá spriccelt érzéstelenítőtől. Nem ereszt a szadista, kihúzza a tűt, átböki máshová is, közben nem ereszt a szemével sem.

- Látta a Rambót? - kérdi.

Pislogok egy igent. És próbálok könyörögni a szememmel. 

- Gondoljon rá. Engedje.

Vergődöm a szavai alatt. Hogy jön ide Rambó? Az eszem megáll.

Épp jókor, kiveszi a tűt. Úgy futok ki a kanapéra Boris Vianhoz, várni, hogy elzsibbadjon, mint akit kergetnek.

Érzem, hogy valami működni kezd a lelkemben odabenn. Sírni akarok. Hónapok óta nem sírtam egy jót. Nem lehet mindig jól lenni.

Bámulom a könyvet. Ladó hív. Kinyomom, írok neki egy pár sort, beszámolok siralmas helyzetemről. Még látom, ahogy írja, hogy hazafelé tart, megáll értem, ne vezessek így haza, majd bedobom a néma telefont a táskámba. Mosolyognék Ladó kedvességén, de már nem érzem, melyik szervemmel kell. Tehát befelé mosolygok.

Behív a doki. Kapok egy menő, síszemüveget. Befelé vigyorgok, mert nem megy az outfittemhez, de megfagy a benti vigyorom, amikor meglátom az eszközöket.  Ez rossz lesz - állapítom meg.

Tátom a számat. Elkezdődik a harc. 

Felvinyogok, mert fájdalmat érzek. A doki megkér, hogy csak akkor jelezzek, amikor tényleg fáj, mert ez félrevezető lehet. Jelzek, hogy tényleg fáj, kapok még egy szurit.

Csúszok le a széken, görcsben a testem, félek. 

Az orvos szinte könyörög, hogy lazuljak el, mert az eszköz, amivel dolgozik nagyon éles, ha ficergek az veszélyes.

Próbálok jól viselkedni. Markolom a karom, miközben a fejemet a hóna alá veszi, és fogóval próbálja a körülnyesegetett fogamat kivenni. 

Ez a fog nem az enyém - gondolom magamban. Eszelősen hajtogatom, hogy nem az enyém, nem az enyém. Majd arra gondolok, miért tette ezt velem egy másik idegen, hogy került az állkapcsomba az a vas, amihez rögzítve van ez a darab porcelán?

Erre a darab porcelán enged. 

Örülnék, de kiderül, hogy a vasat is ki kell még szedni. 

Ekkor leszek rosszul. Igazán rosszul. 

Úgy érzem, a gyomromban lüktet a szívem. A vérem ömlik, látom a doki kesztyűjén a vérem, mindenhol vér. Az asszisztens szippantgatja a géppel, nekem egyre gyorsabban ver a szívem. A kép homályosodni kezd, én meg olyanokat érzek közben, hogy a vérrel együtt folyik el az erőm, az érzéstelenítő hazugsága se ér semmit, ez az orvos egy hentes, miért bízom benne? Jelzek, hogy rosszul vagyok. 

A doki víszintbe teszi a széket. Megállapítja, hogy sápadt vagyok. Kedveseket mond, én zihálva veszem a levegőt, a lány pedig hoz nekem egy vizes zsebkendőt a homlokomra. Lassítom a levegővételt, elhümmögök egy köszönömöt. Igyekszem annyi hálát préselni ebbe a hümmögésbe amennyi tőlem telik.

Az orvos közben azon morfondírozik, hogy biztosan nem ettem, de lehet, hogy ez így jobb is. Azt mondja, majd, ha ihatok, igyak meg egy kólát. Ő, mint fogorvos nem gyakran tanácsol ilyet, de rajtam most az segítene. 

Néhány percig pihenünk, aztán kezdődik a második felvonás. 

Annyira legyenültem, hogy minden izmom ellazult. Nincs erőm görcsben remegni, nincs erőm félni, engedek mindent, és azokra gondolok, akik minden nap így lazulnak el, amikor már nem bírják elviselni. Vígasztalgatom magam, hogy milyen jó életem van, amikor nem ez van.

Az idegen pasas megint nekifeszül, hogy kihúzza a vasat, de az nem mozdul. Erőlködik. Annyira ellazulok, hogy végül őt is megsajnálom. Neki ez a munkája. Ezt csinálja minden nap. Hogy tud így élni? Hentes! 

Ahogy lehentesezem, megadja magát a vas, és szinte ujjongunk a sikeren. 

Feltolom a szemüveget a fejemre. Izzadt az egész testem, az arcom is, tudom, hogy a magabiztos, laza énem, aki ide besétált, az most nincs sehol. Kimerülten nézzük egymást.

A kék nevet, ráncok szaladnak körbe körülötte. Int a lánynak, hogy törölje le az arcomról a vért, közben egymást nézzük.

Úgy beszél hozzám, ahogy apámnak kellett volna, amikor 5 éves voltam. Dicsérget, hogy hős voltam. Már tegez. Azt mondja, kiállít nekem egy elismerést, hogy milyen bátran viselkedtem. Amikor a lány befejezi a vérem törölgetését, odagurul hozzám, megcirógatja az arcom a jobb oldalon.

Kapcsol. 

- Jaj, így nem érzed!

És megcirógat bal oldalon is. 

Sírni akarok. A szadista apámra gondolok. Aki fájdalmat tud okozni, az tud cirógatni is. 

Ha akar. 

Fekszem még egy kicsit, nem tudok lábra állni. 

A kék örömtől sugárzó arccal sorolja, mit ehetek, mit nem (kávét nem ihatok, két napig, mocskos szadista!!), mit szabad tennem a következő 10 napban, mit nem. Mi történik a vérlemezkéimmel, miközben eláll a vérzésem, mi történhet, ha valami nem úgy gyógyulna ahogy kellene.

Amíg beszél, nyelem a vérem. Amikor befejezi, komolyan bólintok, felállok és kitámolygok. Átizzadt az egész ruhám. Csurom víz vagyok. 

Ladó karjaiba lépek. Vígan parolázik a kékkel. Holnap ő megy hozzá. 

Támasztom a recepciós pultot, hálás vagyok Ladónak, hogy itt van. Kibeszélnek. Egyezkednek a másik cisztámról is, így tudom meg, hogy három hét múlva mehetek azzal is, ha ez meggyógyult.

Kilépünk. 16.37.

Próbálok nem sírni. 

Hazaérünk. 

Sírok. 

Végre valahára sírhatok. 

Könyvek

Mielőtt elkezdődött ez a forgás a fejemmel, Ági kommentjéről az jutott eszembe, írhatnék egy "hibalistát", hogy mik azok a dolgok, amiket látok magamon, amelyen fejlődnöm kellene. Elég sok van, próbálom szórakoztató formába önteni, hogy véletlenül se tűnjön önostorozásnak - inkább valami riport arról, hogy élesebb képet lássatok, ne csak mindig a tökélyben úszó életemet. 

De most bejött ez a szédülés és a humorérzékem is elhagyott picit. Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire nem ismerem magam, még a természetemet is csak úgy-ahogy, de a testemet szinte semennyire: fogalmam sincs, mi zajlik odabenn, mi miért történik. Az evés-ivás, emésztés, menstruáció - ezek olyan alapvetőek, az ember képben van vele, és kész. De mi van tovább? Mit csinálnak a szerveim, a sejtjeim, mire fel ez a szédelgés? Mitől romlik el, ami eddig jól működött? Semmit sem tudok.

A szememmel valószínűleg nincs gond, a fogamra* tippelek, de most épp kihasználom, hogy egész jó napom van - takarítani is tudtam, ágyneműt is húztam, e-mailt is írtam - csupa olyasmi, amit már egy hete (vagy még több ideje) tologatok.

Tudjátok rólam, hogy festegetek, kertészkedem, Buksizom, írok, olvasok - nagyjából ezek teszik ki a mindennapokat a munkahelyem mellett. Ez a körbeforgás a koponyámban elvett tőlem minden örömöt, egyszerűen azon kívül, hogy váltogatom a fekvési pózokat és a fekvőhelyeket, nem nagyon tudok produktívan működni. Így lett, hogy egy hét alatt elolvastam három könyvet is, nagyjából az olvasás az ami elég jól megy, mégsem az van, hogy csak fekszem mint egy darab kaki. Erről a három könyvről fogok írni. Ha van kedvetek, írjátok meg, hogy miket olvastok, mert jövő héten nyit a könyvtár, és alig várom, hogy mehessek.

Az első, amit már több hónapja elkezdtem, az Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig című fantasztikusan romantikusdrámai regénye. Biztosan valami probléma van velem, de elképesztően szeretem, ahogy ír - és azért írom a bajt, mert nem találkoztam még a földön emberrel, aki annyira szeretné Jókait, ahogy én szeretem. Mindent szeretek benne, a szavakat, amiket használ, a bonyolult képeket, a latin-német-francia kifejezéseket, amiket először nem is értek (szerencsére minden könyve végén van egy kifejezés-tár), a történet vezetését, a szálak összekuszálását. Mindent. 

Itt egy részlet belőle:

Hát milyen jó íze van ezeknek a szavaknak? Annyira szép ez a magyar nyelv.

Mondjuk ez a regény ettől függetlenül teljesen kifacsart érzelmileg. A Rákóczi szabadságharc alatt játszódik, sok sok vér, meg egyéni tragédiák, de a legdurvább, hogy úgy rángatja az ember érzelmeit, mintha marionett bábuval játszana. Szörnyű. Ha bírjátok az ilyet olvassátok el, de jó érzésű, finom lelkeknek nem ajánlom, ez nem az a könyv, ami felemel. Ez az a könyv, ami összevissza tapossa az ember szívét-lelkét.

Szerencsére csak az első kötet van meg itthon, így tulajdonképpen nem is mondhatom, hogy elolvastam. Ez is egy olyan könyv, amit 50 forintért vettem meg a könyvtárban, mert kidobásra szánták, de nem is néztem meg, hogy mi, csak azt láttam, hogy Jókai - és akkor beindult a reflex. Nem valószínű, hogy el fogom olvasni a második kötetet (bár miközben ezt leírom, pontosan tudom, hogy az lesz az első dolgom a könyvtárban, hogy kivegyem), annyira borzasztó. 14 éves voltam, amikor a Sorstalanságot olvastam, és azóta is sok háborús, meg tragikus hangvételű könyv volt már a kezemben, de egyik sem volt olyan hatással rám, mint most ez.

Talán ezért is lehet, hogy a másik két könyvnek szinte nem volt semmi súlya. A Krumplihéjpite irodalmi társaságot még Eszticsillag ajánlotta karácsony előtt, amivel meg is leptem magamat karácsonyra, de egyszerűen akárhányszor nekiálltam, nem haladt semerre a sztori. Viszont, mivel zárva volt a könyvtár, nekem meg kellett valami, amit olvasok, összeszorítottam az agyvelőm és nekihasaltam.

Két nap alatt faltam be. Azért indult olyan nyögvenyelősen, mert levelezésekből áll össze a könyv, és eleinte nagyon nehezemre esett követni, hogy ki kinek ír, vagy ha már itt tartunk, milyen nemű, mert a nevekből nem volt egyértelmű, csak később, néhány utalásból derült ki, hogy a Sidney név nem egy nőt, hanem egy férfit takar. Könnyű kis olvasmány volt, azt sajnáltam, hogy mire belejöttem, megismertem és megkedveltem a szereplőket, addigra hirtelen vége lett. A II. világháború után játszódik, és egy olyan kis sziget életét mutatja be, ami a háború idején német megszállás alatt állt. Nem volt rossz, de nyilván Jókai tehet róla, hogy nem tudott olyan mélyen megérinteni. Erről jut eszembe, ha már második világháborús könyv, akkor azok közül a Könyvtolvajt ajánlom figyelmetekbe. Filmben gyenge, de könyvben nagyon nagyon jó.

A harmadik könyvet a Kölyök adta kölcsön, még tavaly nyáron, és hát teljes csalódás - pedig én szeretem a fantasztikus regényeket. Az időutazó felesége. Ez a könyv az első kettő után úgy tűnt, hogy semmi másról nem szól, mint hogy rengeteget dugnak benne, és szomorkodva agonizálnak azon, hogy az Időutazónak nem tudják az óragénjeit helyreállítani. Rettenetesen untam a szexjeleneteket - és kikérem magamnak, nem azért, mert fából vagyok, hanem egyszerűen szarul van megírva/fordítva. A fordítással több helyen is problémáim voltak, mintha nem egy ember fordította volna, szinte stílust váltott. Konkrétan egy dolog annyira megragadt bennem, hogy ezt így leírom, kövezzetek meg, ha rosszul gondolom. A főszereplő nő szülés után beközli, hogy "fáj a pinám". Öregem, ehhez tehetség kell, hogy ezt így leírd. Még ha így is van, egyszerűen nem lehetne helyette más szót használni? A pina annyira közönséges szó, ami pl. egy kurvánál rendben van, Stephen King is gyakran leírja, és mégsem szúrja az ember oldalát, de könyörgöm, egy anyánál, aki előtte hatszor elvetélt, és teljes boldogságban úszik a fájdalmai ellenére is, (illetve előzőleg majdnem szentségi magasságokba van emelve a jelleme) nem lehetne, hogy más szót, vagy kifejezést adjunk a szájába? Na, azért végigküszködtem, de a legvégén a drámai részek már meg sem hatottak, egyszerűen nekem ez a könyv nem tetszett.

Most Boris Vian - Tajtékos napokját vettem a kezembe. Egyszer olvastam a egy B.V. könyvet a Köpök a sírotokra - nagymívű borzalmat, azóta nem tudtam rászánni magamat, hogy bármi mást olvassak tőle. Pedig a Tajtékos napok már legalább 10 éve a birtokomban van, és akárhányszor költöztem, mindig jött velem. Talán azért nem került még eddig lomtalanításra, mert olyan személy ajánlotta, aki fontos volt régen. Reméljük róla csupa jót mondok majd, mert ez a bejegyzés, innen visszatekintve olyan, mintha egy morcos vénasszony írta volna.

Mit tesz egy kis tartós szédülés...

 *Azért gondolom, hogy a fogam az, mert van egy olyan fogam, ami nem az enyém. Vagyis csapolt, porcelán fog. Januárban lett alatta egy pukli, amivel elmentem fogorvoshoz, aki megröntgenezte, azt mondta, elhalt a csontom (??), majd hozzá tette, hogy kenegessem, végül utamra bocsátott. Februárban (vagy március elején már nem tudom) visszamentem hozzá, hogy szerintem van ott mellette egy lyukas fogam is, azt (nagy nehezen) betömte. Jött a vírus, a pukli maradt a fogam alatt - nem fájt, most sem fáj, de mintha nagyobb lenne. Kerestem egy másik fogorvost, ez most magán, marhasok pénzbe fog fájni, de hát botrány, hogy ennyire legyen képes egy TB-s fogorvos. Esténként kamillateát szürcsölgetek, hátha valami kis gyulladáscsökkentő hatása van - és lehet benne valami, mert ma kifejezetten jó napom van. Délután volt egy rosszabb órám, de még most is egész jó, pedig jó hosszú lett ez a poszt. 

Csend

Azért nem írok, mert folyamatosan szédülök - már egy jó hosszú hete. 

Egyelőre nem tudjuk, miért van, de nem tudok képernyőt nézni hosszabb ideig - ilyen szempontból a munkahelyemen vagyok a legrosszabb állapotban. 

Nagyon sok gondolatom van - főleg azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem alapvető a jó közérzet. Meg arra is sokat gondolok, milyen lehet epilepsziával élni, vagy más tartósan rossz közérzettel társuló betegséggel.

Próbállak olvasni titeket, időnként behozom a lemaradásokat. 

Szomorúan tapasztaltam, hogy Sarkifény, és Martine után Lulu is eltűnt.

Én nem fogok, ezt megígérem, de nem mostanában lesznek hosszú posztok. 

Fönt meg a felhők

Lusta vagyok írni. Nincs is miről. Istenről  írtátok, hogy írhatnék, de hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, nem fogok. Bárkivel szívesen megosztom a nézeteimet egy pohár bor felett elmélkedve, de a vallásos hókuszpókuszok és a nagy szavak nagyon távol állnak tőlem, így inkább csak azt írom, ami történik.

De szerencsére nem történik semmi. 

Itt a hegyen minden a legnagyobb rendben. Vízfestékkel festenek a felhők is. 

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ma elkészítettem eddigi életem legfinomabb bodzaszörpjét. Két napja az egész házat bodzaillat járja át, a bodzaszörpön kívül az asztalra is tettem a virágokból, annyira szeretem ezt az illatot. 

Minden nap esik az eső egy picit. Kitárom az ablakokat, had keveredjen a bodza az esőillattal.

Szörpi

Ezalatt odakint - szörpözés közben többször kiszaladtam a házból, hogy:

"ó, milyen szépek a felhők!"

Délután a telkünkről csak ennyi látszott...

... ezért Buksival lesétáltunk az alsó szomszéd házához.

.... és ha már Buksi, akkor ez. 

Tegnap délután is épp esőillattal árasztottam el a házat, amikor Buksi gondolt egyet, felugrott a kanapéra, és kinézett az ablakon,

 Meg akart győződni arról, hogy biztosan nem settenkednek odakint macskák, miközben ő idebent a bundáját menti az eső elől.