Móricka elképzeli

Avagy a szabadságom első napján arra ébredtem, hogy a főnököm fél kilenckor írt whats appon, hogy mindketten menjünk be és az irodából dolgozzunk, mert nincs komolyabb határellenőrzés.

Válaszoltam neki, hogy tekintetbe véve, hogy én 5 perce keltem, és még nem főtt le a kávém, bajosan érek be kilencre. Erre az volt a reakciója, hogy "Elaludtál?" - és olyan jó fej voltam, hogy csak felszaladt a szemöldököm. Mint a gyerekeknek, szépen kedvesen megírtam neki, hogy nem, nem elaludtam, hanem tudtommal szabadságon vagyok, és az emberek, ha szabadságon vannak, nem állítanak ébresztőt. Nem vette szemtelenségnek (még jó), de azt írta, hogy nem baj, majd ha beértem, akkor eztmegaztmegamazt kell megcsinálni. Hát bementem.

Meg holnap is be fogok. 

Elvileg szerdától szabadságon leszek.

Hiszi a piszi.

Különben Ladónak is kell dolgoznia járni. Most arra apellál, hogy a kétnyelvű munkáltatói igazolását nem fogják elfogadni, mert nincs kinyomtatva (emailben kapta), és nincs rajta dátum sem, ezért reménykedik, hogy amikor jön haza Bécsből, akkor két hét kötelező házi karanténra ítélik.

Nem mintha mindketten nem lennénk eléggé hálásak azért, hogy ezekben a nehéz időnkben van munkahelyünk. Inkább arról van szó, hogy sokkal inkább szeretnénk kibekkelni ezt az időszakot ITTHON, mint bécsi szállodákban, vagy esetemben ingázva.

Olyan is van még, hogy Evelin kapott szondát. Már másfél hete azt hiszem. Nem gyógyul, semennyire sem. Gondoltam, még érdekel titeket, régen írtam róla. Nem akarok lélekszaggató gondolatokat írni róla, bár, amikor időnként írunk vele, olyankor azért mindig belehalok kicsit.

Meg olyan is van, hogy Evelin nővére, Blanka nagyon aktívan, és ügyesen veszi ezt az online középiskolát. Most tizedikes, nyáron 17 éves lesz, és elképesztő anyagokkal bombázzák őket. Van egy csoportunk, ahol három unokahugi van összekapcsolva. Ebből Blanka és Fanni (Napóleon idősebb lánya, tudom, lassan jövök nektek egy családfával) egy korosztály, ugyanazt az évet tapossák. Fanniék matekból és angolból is előrébb járnak, mint Blankáék, ezért a csoportban rendszeresen mennek a már megoldott feladatokról fotók, és ötletek. Nagyon aranyosak, feldobják a napjaim, hogy láthatom az összefogásukat. Amikor Fanni akad el, én nyilván nem tudok segíteni (már 12 éve, hogy érettségiztem), olyankor mindig bedobom, hogy hívja fel a Professzort. Egyszer fel is hívta, és segített is neki. Jó látni, hogy ez a helyzet kihozza a családból az összefogást.

Blankának pl. ma megírtam egy rajz órai beadandót. Képzeljétek el, hogy tartanak online rajz órákat is, és - bár a kisasszony nem művészeti iskolába jár - igen, egy A4-es oldalas beadandót kért a tanár, egyetlen festményről*. Most aki valaha nézett már festményt, az tudja, hogy egy átlagos beállítottságú ember egy festményről négy-öt mondatot tud elmondani, bőbeszédűbbek összehoznak talán 10 mondatot is. Teljesen irreálisnak érzem, hogy egy tizedikes kamasz gyerek, aki otthon próbál megbirkózni a tananyaggal, erre áldozza az energiáját. Úgyhogy lehet megkövezni, de ma délután megírtam neki az egy oldalt, és nagyon büszke volt a művészettörténeti ismertetőmre. 

Ezek mennek.

Meg a bárányfelhők.

*Egyébként halál jó téma volt, Pieter Bruegel Bábel tornya építése. De könyörgöm, egy művészeti iskolában még meg is érteném, de tényleg, ebben az időben ez a legfontosabb, hogy a gyerekek kakiló emberkét elemezzenek egy közel 500 éves festményen??

Napos

Hihetetlen, hogy szerdán még a hóesében gyönyörködtem, ma pedig bikiniben napoztam*. Az arcom és a mellkasom leégett, panthenollal habosan írok most.

Pénteken annyira megőrült mindenki, hogy végre a főnökömnek is leesett, hogy nem nagyon oké, hogy most a határon át kell rohangálnunk. A nagy tantuszleesésben annyira megrémült, hogy reggel fél óra alatt ki kellett rámolnunk az irodát. Konkrétan attól rettegett, hogy hazafelé jövet már mindkettőnket kötelező karanténba csuknak. Mivel ketten dolgozunk csak az irodában, nem volt nagy művelet a kipakolás. És! Ugyan kaptam egy laptopot, hogy dolgozni tudjak, ha úgy adódna, egyelőre úgy néz ki, jövő héten szabadságon leszek. Nagyon nagy mázlink van, hogy végül is osztrák cég vagyunk, mert az osztrák állam extrém módon támogatja ezeket a kicsi vállalkozásokat, és szép összegeket ígér kárpótlásul a kiesett bevételre/munkavállalók bérére.**

Egyébként a munkámból kifolyólag olyan elképesztő dolgokba látok most bele, amibe jobb lenne nem bele látni. Több ezren veszítették el a munkájukat, ebből rengetegen egyedüli családfenntartók. Mivel megszűnik a munkaviszonyuk, mindenféle egyéb szociális támogatástól is elesnek (úgy is, mint osztrák családi pótlék, esetenként munkanélküli segély - bár azért ez utóbbi jár, a kérdés az, hogy mekkora összegben és milyen bürokratikus útvesztő megjárása után). Nem egy olyan család, ahol beteg gyereket nevelnek, vagy ahol a másik szülő tartósan beteg. Annyira iszonyatosan nyomasztó ez, hogy az időm java részében szégyellem magam, amiért ilyen jó életem van, és amiért még most sem rettegek.

Persze, aggodalommal figyelem a jelenlegi eseményeket, de nem szorongok, és éjszakánként nagyon jól alszom. Jó, mondjuk az alváshoz valószínűleg az is hozzájárul, hogy minden nap kifárasztom magam. Ma is megállapítottuk Ladóval, hogy ez a fajta életmód nem való mindenkinek, és, hogy nekünk is van még hová edződni. 

Például néhány hete (hónapja?) volt egy veszett szélvihar, ami kicsavart egy fát. Mi egy zsákutca végén lakunk, ha valaki GPS alapján akarna megtalálni, kóvályoghatna egy ideig, mert ezt a helyet még az sem mutatja. Az autóval megközelíthető utunkat épp kavicsozzuk, a kicsavart fa pedig a gyalogos ösvényre esett. Azt a fát szorgalmasan kerülgettük, míg a postásunk "lecseszett", hogy most mát igazán eltakaríthatnánk. Eddig azért nem tettük, nehogy fatolvajnak nézzenek minket, de ezek után, nagyon megszeppenve nekiálltunk ma, hogy eltüntetjük.

Ladó autóval levontatta, majd összedarabolta, én pedig talicskáztam, mint egy jó kubikos. Délután kettőre olyan izomlázam lett, hogy úgy döntöttünk, mára elég volt... Hát ez lehet az egyik oka, hogy miért alszom jól éjszakánként. Szinte minden napra jut valami fizikai munka, ami nagyon sokat jelent. Már csak azért is, mert így minden napra megvan az edzés is.

A másik ok, amiért nem tudok szorongani, az szerintem maga a természet jelenléte. Burokban élünk. A napos idő szinte egész napos madárkoncertet eredményez, és fantasztikus látni őket, ahogy párokba rendeződnek. Van kitéve nekik itató is, és hát az etetőn is nagyon kedvesek, de amikor leszállnak inni, az valami csoda. Ahogy a csöpp kis fejüket tartják ivás közben, jajj, hát én elolvadok tőlük. Erre jön még rá az az ezerféle hang. Amikor őket figyelem, nem vagyok képes elhinni, hogy ezek a tökéletes kis lények, a dobbanó pici szívükkel, énekükkel a _puszta_véletlen_ műve lennének. A természet fantasztikus, bárcsak mindenki kaphatna belőle. 

Mára ez így elég hosszú lett, de most még eszembe jutott, hogy hetek óta egy Kányádi Sándor vers motoszkál a fejemben. Eléggé aktuális. 

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a szorongó oltalom

a gondviselő félelem

kísért eddig utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

*mondanám, hogy napoztunk, de Ladó nem bikiniben volt. 

**ezt majd azért meglátjuk, eléggé adott egy gazdasági válság. 

KésTél

Reggel arra ébredtem, hogy Ladó szólt, hogy feltette a kávét, de ki kell mennie, megnézni, fel tud e menni a céges autóval az útra, mert esik a hó. Ha lefőne közben a kávé, vegyem le.

Miután sikerült felmennie, együtt kávéztunk, majd Buskival elkísértük egy darabon.

Nem őszinte az örömem, mert már virágzott a magnólia, és valószínűleg elfagyott az összes virága, de azért csodaszép ez a cukormázas vidék, ebben a formában is. 

Egyébként már hétfő óta elképesztő hideg van nálunk, minden nap begyújtom a kemencét. Fantasztikus, hogy az emberek régen micsoda hihetetlen okosan oldották meg a fűtést. Ha a kemencében ég a tűz, és átmelegedett a fala, 24 órán keresztül képes leadni a meleget a háznak, anélkül, hogy túlfűtené, vagy fázna benne az ember. Nagyon hálás vagyok annak, aki építette ezt a házat, elképesztő, hogy ha évekig nem nyúlnánk semmihez, csak az alap karbantartásokat végeznénk el, akkor is lakható lenne még, pedig gyanítjuk, hogy az elmúlt harminc (ötven?) évben itt jelentősebb munkákat nem végeztek. 

A sorrend nem pontos, ez még a tegnapi tűz

Most bekuckózom a kanapéra a vízfestékeimmel és egy pohár vörösborral. Remélem a következő szabad-szerdámra megint tavasz lesz. 

Frici

Ma reggel erre a látványra kávéztam. A szuszogásomon kívül semmi nem hallatszik, de a házból kilépve elképesztő koncert fogad.

Ez pedig a Magyar Madártani Egyesület reakciója a helyzetre. 

Kevésbé rózsaszín

Próbálom összeszedni, hogy milyen hátrányai vannak ennek a fajta életmódnak, amit mi folytatunk, illetve milyen negatív hatások vannak a járvánnyal kapcsolatban. 

Reménykedem benne, hogy az, hogy jelenleg egy dugóban ülök a határon, segíteni fog a megfelelő gondolatok kialakulásában. 

Kezdjük is akkor a felsorolást a járványhelyzettel. 

• Dugó a határon: Ladó is, és én is Ausztriában dolgozunk, naponta ingázunk a munkahelyünkre. Amíg kint laktunk, nekem 10 percre volt a munkahelyem, biciklivel, most nagyjából 20 percet kell autóznom. Terveztem, hogy heti egyszer bevállalom majd bringával ezt a távot, ha nagyon jó idő lesz, de közben színre lépett az Apokalipszis, így az az útvonal, amin lehetne kényelmesen, autómentesen biciklizni, egyelőre járhatatlan. Ugyanakkor naponta várjuk a híreket, hogy mikor zárják le a határt a dolgozók előtt is. Munkába menet az osztrák hatóság csak személyi igazolványt kér és munkáltatói igazolást. Hazafelé jövet azonban, most már mindennapos a feltorlódott kocsi és kamionsor. A kérdések változóak, a honnan jöttéltől egészen a hogy érzed magadig, mindenféle triviális dolgok. Nem tudom, hogy pontosan másoktól miket kérdeznek, de valószínűnek tartom, hogy egyre összetettebb a dolog, attól függően, hogy ki, milyen messziről, melyik tartományból érkezik. Mivel én közvetlenül a határ melletti faluban dolgozom, 3 másodperc alatt utamra engednek. Az addig tartó háromnegyed óra a kellemetlen. Mint mindenben, ebben is van pozitívum: a rendőrök humoruknál vannak. 
• Szomorú látni a néniket és a bácsikat maszkokban és gumikesztyűben mászkálni. Nem tudom, hogy az szomorúbb e, hogy maszkban vannak, vagy a tény, hogy nem tudnak otthon maradni.
• Egyre nagyobb gyanakvással figyeljük, hogy a honvédség átveszi a terepet bizonyos cégek esetében. Mivel nincs tiszta és világos magyarázat arra nézve, hogy mindez miért történik, gyanakszunk.

Az életmódbeli negatívumok nagyon nehezen jönnek elő ez egyrészt annak köszönhető, hogy eléggé pozitív személyiségem van (Ladóé még engem is túlszárnyal), másrészt annyira élvezzük az itteni életet, hogy emellett minden nehézség eltörpül. De azért, ha keresek, találok dolgokat.

• Hangyák: ez egy újkeletű dolog. Ahogy eljött a várva várt tavaszi idő, megjelentek a házban a hangyák. Szép sormintában masíroznak a konyhában a kenyérpirító irányába, illetve valamilyen titokzatos oknál fogva, nagyon szeretik Ladó éjjeliszekrényét. Egyelőre nem találtam jó megoldást a likvidálásukra. Porszívózom őket, de ez nem a legjobb megoldás, hiszen egyrészt sajnálom őket, másrészt nem igazán hiszek abban, hogy ez végetvet a menetelésüknek.
• Fa: fával fűteni nem a legtisztább dolog a világon. Nagyon jó meleget ad, és elképesztően jó a hangulat a kályha előtt ülve nézni, ahogy a narancs lángok táncolnak. Ez viszont rengeteg kosszal és takarítással jár. Nem könnyű behordani sem, viszont itt lép be a képbe, hogy egyrészt nem kell edzeni járnom, másrészt takarítás helyett maximum a telefonomat nyomkodnám. Igazából ez eléggé ilyen kényszeredett negatívum. A fa fűtésnek sokkal több jó tulajdonságát tudom felsorolni.
• Az út. Nagyon meredek és rossz minőségű út vezet fel a hegyre, és a telkünkön is eléggé nehéz közlekedni, főleg, ha esik az eső. Azonban ennek is van egy nagy adag pozitív hozadéka: itt a madár se jár. Vagyis de. A madarak igen.
• Az idióta szomszéd. Erről beszéltem már korábban, nem tudok újat mondani. 
• És végül, de nem utolsó sorban: meg kell tanulnunk, előre gondolkodni. Nincs olyan, hogy ha elfogy valami, akkor leugrom a boltba. Ha valami nincs, akkor azzal meg kell várni s következő hétköznapot. Igazából ezt sem tartom negatív dolognak, egyszerűen arról van szó, hogy ezt az életmódot tanulni kell, és nem, nem fog menni egyik napról a másikra.

... 

Időközben végetért a dugó, és telefonról blogoltam, de már hazaértem, így megint felkerült a rózsaszín szemüvegem.

Ahogy Róka mondta: ez itt egy másik dimenzió. Kint ebédelni, és közben fröccsöt szürcsölgetni olyan, minta az egész járvány egy másik univerzumban játszódna.

Most arra értem haza, hogy virágzik a magnólia.

Tulajdonképpen ezeket sikerült összeszednem. Az bizonyos, hogy nem ezek a világ legnagyobb problémái, sőt! A munkahelyemen egyre több kétségbeesett hívást kapunk, több ezren veszítették el az állásukat, és ebből rengeteg ember van olyan helyzetben, hogy nem tudja, hogyan tovább. Hiába függesztették fel a hitel fizetési kötelezettségeket, vagy az autók műszaki vizsgáztatását, nagyon sok család van, ahol a gyerekek otthoni oktatása nem megoldott. A szülők többsége nem arra van berendezkedve, hogy osztani, szorozni, rosszabb esetben exponenciális egyenleteket megoldani tanítsa a gyermekét. És nagyon szorongva gondolok bele azoknak a gyermekeknek/fiataloknak a sorsába, akik olyan körülmények között élnek, ahol fizikailag, vagy lelkileg bántalmazzák őket. Néha engem is elővesz a szorongás, hogy velük vajon mi lesz, vagy veletek, akiket olvasok, mi lesz ezek után.

A válaszokat nem tudom. 

Azt tudom, amit eddig. Próbálok pozitív maradni, a jó dolgokról írni, hátha akad valaki, aki ezt olvasva a teljes reménytelenségben azt a reményt kapja meg általam, hogy ez a világ nem olyan rettenetes és ijesztő, mint amilyennek látszik, mert vannak helyek, és vannak sorsok, ahol megtörténik ez a csoda. És azt is szeretném, hogy titeket se hagyjon el ez a remény soha, mert igenis, lehet olyan, hogy egy nehéz út után jobb helyre érkezünk. 

Kert

Végre megint szerda van.

Azt terveztem, hogy felcsillámosítom a konyha kövét, de ezer ágra sütött kint a nap. Már fél tízkor húsz fokot mutatott a hőmérő árnyékban, ennek örömére rövidnadrágot húztam.

Még tegnap Ladóval kiválogattuk a vetőmagjainkat, hogy miket lehetne már most elhinteni, úgyhogy nagy elánnal nekifutottam a kiskertnek.

A néninek, aki régen itt nőtt fel, és élte le az életét, volt egy körbekerített kicsi kertje. Amikor beköltöztünk, lebontottuk a kerítést, mert már nagyon régi volt, de valószínűnek tartom, hogy kell majd építenünk újat, a vadak miatt. Nem szeretném, ha az őzek, akik reggelente a tisztásunkon szoktak napozni, rászoknának a zöldségeinkre. 

Ladó kitalálta, hogy szántás, ásás és rotációs kapa helyett mulcsozzuk le szénával az egészet. Szénából kifogyhatatlan készletek állnak rendelkezésre, gondosan összegyűjtve van belőle a pajta feletti padláson, de volt belőle bőven lent is, így Ladó már decemberben ráhordta a kiskertre azt a mennyiséget, amire szükség volt. (Jajj, milyen hosszú mondat.) Hónapok óta takarva volt a föld a kertben, így, amikor ma gereblyével nekiálltam széthúzni az ágyás felett, nagyon puha, nedves volt a föld, könnyen el tudtam vetni a magokat. 

Mostanra minden izmom sajog, főleg a combom és a derekam jelzi, hogy nincs hozzászokva az ilyen fajta terheléshez.

Borsó, répa, retek, petrezselyem, hagyma, karalábé, krumpli*

Közben ágyneműt mostam, ami a napon száradt meg, és vissza is húztam, mert a napfény illatú ágyneműbe olyan jó befeküdni, hogy jajj. Mondjuk előre láthatólag nem sokáig fogom élvezni este, mert szerintem azonnal el fogok aludni, de azért na. 

Ez pedig most van.

Nagyon szeretnék már karanténba kerülni, nekem kb büntetés, hogy még mindig be kell járnom dolgozni.  Ami egyébként teljesen indokolatlan, hiszen simán lehetne itthonról dolgozni, mert már alapból távmunkát végzünk, minden ügyféllel csak telefonon és emailen beszélünk, de a főnököm meg van győződve róla, hogy ellopjuk a cég anyagát, ha kiadja. Mintha egyébként nem tudnánk ellopni, amikor nincs bent. Mintha bármelyikünk is tényleg ezzel akarna foglalkozni szabad idejében.

Nektek kell még járni? Mondtam, hogy itt nem lesz vírusozás, de ugye most már elkerülhetetlen. Kíváncsi vagyok, ki hogy van. 

*A krumpli máshová került, mert azt bakhátra kell ültetni, de mi idén nem akarunk bajlódni vele, ezért óriási cserepekbe ültettem az első adagot. Megvárom míg a személyi kertészem hazaér, egyeztetünk, hogy jó-e úgy, ahogy csináltam. Később megmutatom, ha valakit érdekel, bár gyanítom, hogy viszonylag kevés kertészeti érdeklődéssel bíró olvasóm van. :)

Don't panic...

... and carry your towel!*

Csak-azért-sem vagyok hajlandó vírusozni - bár, ha azt veszem, ez a mondat épp olyan, mintha.

A hétvégén olyan öröm történt, hogy a Professzor elhozta bemutatni hozzánk a barátnőjét, akivel elképesztően édesek együtt, és akinek már néhány éve drukkolunk, hogy a válása után sikerüljön érzelmileg talpra állni. Mondjuk a szerelem nem éppen talpra állás, inkább talpon lebegés - de tudjátok, aki sokat volt padlón, az nagyon megérdemli, hogy lebegjen.

Sajnos Ladó szombaton dolgozott, így nem tudott kirándulni velünk és mire hazaért, nagyon fáradt volt, de azért ő is eléggé örült. 

Aztán az is történt még, hogy a Prof nemcsak az új menyecskét hozta, hanem a legkisebb lányát is. Meséltem már róla korábban. Vicuska (ebből áthallatszik egy Cicuska) a legkisebb a családban, a Nagyi kilencedik unokája, és éppen kilenc éves. Csak négy éves volt, amikor megismertem, és kíváncsian figyelem jellemfejlődését, talán az összes gyerkőc közül ő az, aki a legjobban ragaszkodik hozzám - és nem is titkolom: a ragaszkodás kölcsönös. Elképesztő, hogy egy év alatt is milyen sokat változott a személyisége. Tavaly nagyon sok időt töltöttünk együtt, több hétvégén volt nálunk, mint Soma. És míg tavaly minden csupa móka volt és kacagás, minden a játékról szólt, idén ez már máshogy van.

Úgy volt, hogy keddig maradhat nálunk, de a főnököm egy pöcsfej nem adott két nap szabit**. Amint kettesben maradtunk, komoly témákat feszegetett (barátságról, titoktartásról, igazmondásról), és néha olyan dolgokat fogalmazott meg, hogy csak ámultam. Kilenc évesen valóban ennyire érettek lennének a gyerekek? Elképesztő. És valahol iszonyú szomorú, hogy az anyukája észre sem veszi ezt (igen, amúgy, ő Evelin kishúga, szóval igen, ez az anya ugyanaz az anya). Ez a kislány egy igazi érzelem bomba, egyik boldog pillanatából szinte átmenet nélkül tud beleesni a boldogtalanságba. Végtelenül huncut és kreativitása mindenre kiterjed, legfőképpen abban profi, hogyan tesztelje a felnőtt idegrendszer határait. Igyekszem lelke minden lehetőségét kiaknázni, engedem - sőt, támogatom - az ablakon kimászást, a tetőre felmászást***, a koszosnak-lenni-nem-bűn érzését. Az anyukája nyilván elborzadna, ha látná, miket művelünk. Én viszont töretlenül hiszek abban, hogy a túlféltés nem egyenlő a szeretettel, és abban is, hogy a gyerekeknek néha szükségük van arra, hogy olyan határokat lépjenek át, amit normális körülmények között nem tehetnének meg. Azt gondolom, hogy a sár - ami a föld és a víz keverékéből jön létre, egy olyan valami, ami a természet egyik legalapvetőbb alkotó eleme, és a városi aszfalthoz szokott kislánynak megmutatom, hogy ha ezt érzi, az egyszerre játék, és a való élet.

Remélem, hogy örökké emlékezni fog ezekre a dolgokra és később segítenek majd neki továbblépni az élet adta sárfoltokon. 

Kirándultunk 

Szelfiztünk is, de azt nem mutatom meg. :)

És vízfestékkel festettünk

Itt szeretném megjegyezni, hogy mennyire tanulékony. Nem folytak össze a színek, nem vizezte túl, aprólékosan kidolgozta, és csak úgy ragyog a kék a háttérben. 

*Douglas Adams

**Igen, most, hogy lassan  mindenhol kijárási tilalom van, nem adott két nap szabadságot. 

***Mielőtt a szívetekhez kapnátok: nagyon vigyáztam rá, ugyanakkor van egy olyan dolog a tetőre mászásban, ami egyfajta testi-lelki határ-átlépés, amikor legyőzi a félelmét, és átadja magát az érzésnek, hogy nincs lehetetlen. Szeretném, ha ezt magával vinné a kamaszkorába, és később felnőtt korába is. Gyerekkomban rengeteget másztunk tetőre a bátyámmal. Egy alkalommal esernyővel próbáltunk ejtőernyőzni. A tesóm le is lökött, szerencsére semmilyen komoly bajom nem lett. :)

Szabad szerda

Szabad szappanozni...

Amikor ma reggel hét órakor felébredtem, nem sütött a nap. Szomorúan tettem oda a kávémat, és arra gondoltam, hogy azért egy szerdától nem vártam volna ezt a búskomor viselkedést. Viszont, mire megittam a kávémat, a nap is megihtta a magáét, mert ragyogott, ahogy csak az égen kifért. 

Magamhoz vettem a bundás jószágot. Tegnap hazafelé felfedeztem az erdőben egy ösvényt, és elhatároztam, hogy amint lehet, Buksival felfedezzük, merre vezet. 

Neki indultunk hát, de 20 perc után kiderült: az ösvény a varázserdőben egyszerűen végetér, nincs tovább. 

Azért azt nem lehet mondani, hogy nem találtam ott semmit. 

"A valóság is lehet olyan szép, sőt, szebb, mint a hazug ábránd."*

*Kap egy virtuális csokit, aki megmondja, kitől idéztem. 

Olyan szép

Olyan szép, amikor az ember szerelmes. Minden tavasszal félredobban a szívem, minden tavaszba belehalok* picit örömömben. 

Reggelente a madarak éneke semmihez sem fogható, a napsugarak táncot járnak az házfalon, ablakon, függönyön. A házból kilépve fejen kólint az erdő és a mező illata. Lépten-nyomon virágzik a kankalin és az ibolya, a völgyben pedig még a tőzikék is bólogatnak szép fejükkel. Csoda az erdő, napról napra változik ilyenkor. A reggeli fehér-barna zúzmarát felváltotta a sárga-zöld-barna rügyfakadás.

Délutánra tompul csak el a madárdal, estére feljön a hold, és a közelben élő macskabagoly minden este gurgulázva huhogja kéményünk füstjét.

Olyan bús-szomorú-örömöm van, kifacsarja a lelkem minden nap ez a csodaszép természet.

Reményeim szerint ez az utolsó _téli_ kép

*Versek jutnak eszembe ilyenkor, napjában többször is elfelejtem, mibe fogtam bele. Tisztára meghibbanok ilyenkor. 

" Mellettem állsz, s mégis, mintha

messze lennél: rád gondolok.

Formállak magamban, mint egy verset

s dúdollak, mint egy dallamot." (Zelk Zoltán) 

Vagy ez:

" Fázol? Várj, betakarlak az éggel,

hajadra épül a hímzett csillagok

csokra és holdat lehellek a

szemed fölé. " (Radnóti Miklós) 

Kommentelj kultúráltan

Akkora mázlista vagyok, hogy az évek folyamán egyetlen névtelen baromarc sem talált meg eddig, hogy most ezért a bejegyzésemért tuti megbaszódok jön valami értelmiségi.

Amióta újra elkezdtem írni, sokminden változott körülöttem, de azt hiszem én változtam a legtöbbet. 

Régebben mindig mindenhol zugolvasó voltam (mert hát hogy jövök én ahhoz, hogy "idegenekhez" szóljak?), újabban folyamatosan nyitok, egyre több új blogot fedezek fel, egyre több helyen merem otthagyni a véleményem. Ami általában megmarad egy kedves/támogató* mondat szintjén. Viszont sajnos egyre több bloggernél láttam, hogy indokolatlan seggarcoskodás megy - természetesen névtelenül -, ennek fényében azt hiszem, példát veszek Milonkáról, és ha sikerül, beállítom, hogy csak cenzúrázott kommentek jelenjenek meg.

Mert kinek van szüksége arra, hogy ezen a felületen, ahol az ember a saját külön kis világát éli, idegenek kvázi "odaszarjanak"?

Drága olvasóim, felelősek vagyunk azért, ami az oldalunkon megjelenik, és amíg egy ilyen embert élőben le tudunk építeni, egyéb szocmédiában le tudjuk tiltani, itt is meg kell találni az utat arra, hogy ne engedjük, hogy bántsanak minket és az olvasóinkat.

*hja, elismerem hogy Bezzegnél elragadtattam magam, de néha az emberek olyan elképesztően trollok tudnak lenni. :(

Gondolataim az anorexiáról

Találtam ezt a blogot, mert természetesen, attól, hogy nem írok róla, nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, ne akarnék többet tudni, és ezzel együtt: minél többet tudok, annál tehetetlenebbnek érzem magam. És ha én tehetetlenséget érzek, akkor hajlamos vagyok dühbe gurulni.

Volt egy időszak az életemben (piszlicsáré szakítás, szót sem érdemel)*, amikor kb rivotrilt szedtem reggelire és vacsorára, amihez ráadásul teljesen illegálisan jutottam hozzá. Pontosan tudom a hatását, éreztem: olyan volt, mint az élő halál esszenciája - minden érzés megszűnt, és ettől volt annyira istenien jó. Végre tudtam aludni rémálmok nélkül, végre mardosó fájdalom nélkül ébredtem, és a mai napig vannak napok, amikor annyira elfáradok, hogy vágyom az érzésre, hogy ne érezzek semmit. Ugyanakkor soha, de soha (eddig) nem gondoltam abba bele, hogy ezt a brutális szert beteg embereknek írják fel. Olyanoknak, akiknek valóban tarthatatlan szorongásos betegségük van.

Nem tudom, mit élhet át ez a szegény kislány, aki ott fekszik bent a pszichiátrián, és ráadásul olyan betegséggel küzd, amire másnak/máshol adnak szorongásoldót.

A súlya tovább csökkent, a kibelezett mackós fenyegetést nem váltják be, gyógyszert nem kap. Szeretném tudni, milyen módszerekkel dolgoznak abban a kórházban, mert a dühtől kinyílt bicskám nagyon ficereg.

Annyira végtelenül szomorú és dühös vagyok egyszerre, hogy a mindennapi örömeimet is ecetes íz járja át. Miért nem tesz már valaki valamit? 

*Lelkileg módfelett sérült és önző voltam, vagy közérthetőbben szólva: nemnormális. De nézzük el a fiatal Adélnak: nehéz gyerekkora volt. Amúgy, van itt valaki, akinek nem?

Eb ugatta

Buksit már mindannyian jól ismeritek. Őt 5 éve fogadtuk örökbe, pontosan annyi ideje van nálunk, mint amennyi időt nélkülünk élt. Bár ezen a blogon elég drámai időket örökítettem meg korábban, meg kell állapítanom, hogy Buksi jellemfejlődése eléggé egybevág a Ladóval való kapcsolati fejlődésünkkel. Az első években gyakori drámázások közepette sokszor gondoltam arra, hogy Buksi valószínűleg sosem fog úgy kötődni hozzzánk, mintha kiskutyaként fogadtuk volna be, hiszen őt már egyszer cserben hagyták, és teljesen rendben van, ha ezek után nem bízik meg bennünk.

Nem arról van szó, hogy nem fogadott volna szót az elejétől fogva. Ül, fekszik, pörög, pacsi, duplapacsi, nem, tied, hozd a labdát, hol a cica... Ezeket az első pillanattól fogva megmutatta, csak hogy tudjuk, mennyire okos. A kötődésén érződött, hogy nem hisz nekünk. Mindenkivel kedves volt, lenyomja bárkinek a teljes programot, és igen, ő mindenkit szeret. A legjobban mégis a labdát és a hasát* szereti.

Nem tudom, pontosan mikor jött rá, hogy nem fogjuk cserbenhagyni, nincs konkrét eset, hogy mikor éreztem először, hogy igen, most már biztosan nem ideiglenes befogadóként tekint ránk, de az bizonyos, hogy beérett a kutya-gazdi kapcsolatunk.

A költözést úgy oldottuk meg, hogy őt egyáltalán nem hoztuk ki ide, amíg csak festeni jártunk, vagy amíg nem tudtuk biztosra, hogy a miénk lehet a ház. Akkor hoztuk ki talán először, amikor a Kölyök leparkettázta a szobánkat, és akkor másodszor, amikor elhoztuk a kanapénkat, az ő vackával. Attól a naptól kezdve viszont már nem aludtunk a lakásban. Nem vett részt a lakás kipakolásában, csak ott volt jelen, ahová a bútorok befelé pakolódtak.

A házhoz tartozó terület hatalmas, erdő, rét, legelő, meg kitudja milyen besorolással van, a lényeg: nincs kerítésünk. Sehol. Ha Buksi akarna, lemehetne a faluba, és csavaroghatna kedve szerint. Néha el is tűnik egy órácskára, és ugyan eleinte kitört ettől a frász, mostanra ott tartunk, hogy ha elmegyek dolgozni, kiteszem őt a házon kívülre.

És nem, nem kötöm meg.

És ő itthon van, amikor érkezem.

És ha ez nem lenne elég, a Kölyök is örökbefogadott egy kutyát, egyenesen Budapestről. És ez a képesség nála is tökéletesen adott, pedig ő nem is itt lakik, és ugyanolyan kanapéhuszár, mint a mi Buksink.

Szombaton, a nagyszabású családi rendezvényre is úgy mentünk, hogy reggel 7-től este 8-ig kint volt. És kitörő örömmel fogadott, amikor hazaértünk.

A kutyák fantasztikusak.

*Valamelyik nap arra értem haza, hogy a gyümölcsfáinkat gyakorlatilag indokolatlanul kettévágták, mert állítólag veszélyeztette a villanyvezetéket. Nem az emberekre voltam mérges, akik levágták, hanem a törvényre, ami ezt lehetővé teszi. Az emberek pedig nagyon viccesen dicsérték a házőrzőnket, akiről kiderült, hogy eléggé korrumpálható egy kis kenyérrel és kolbásszal. 

Józan

Na, csak sikerült kiheverni a tegnapi lelki és fizikai megpróbáltatásim. Ittas állapotban kicsit ijesztőbb az élet, sokkal többet agyalok, mint alapjáraton. Egyébként utólag nagyon jól szórakoztam magamon, iszonyú vicceseket alkottam a hazaúton.

Például A Kölyök jött hozzánk tegnap este, és mivel Ladó vezetett, én pedig képtelen voltam gépelni, hangüzenetekkel válaszoltam neki whats appon. Ezeket így ma reggel visszahallgattam, és utólag eléggé meg vagyok elégedve magammal. 10 évvel ezelőtt, ha ittam, kb gyászmenet-bérencnek is elmehettem volna, olyannak, akinek fizetnek azért, hogy látványosan szenved. Ez ma már nem igaz, inkább stand-up-osnak állhatnék be, olyan humorral adtam elő az összes zagyvaságomat.

Persze az előző blogbejegyzésemnek már eléggé józanodós szaga volt, nem igazán élveztem visszaolvasni, úgyhogy aki ezt előbb olvassa, annak üzenem, hogy nem hagy ki semmit, ha nem olvassa el. Nem vagyok híve az utólag törlős-piszkozatba állítós írásoknak, maradjon csak ott nekem emlékeztetőül, hogy az is egy vélemény volt - tőlem. Tegnap este, mikor azt hirtelen kiírtam, kezdtem érezni, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, vagy mi történt az elmúlt 24 órában, amit szerencsére azóta kialudtam, illetve kibeszéltem magamból, és némi fejcsóválások közepette helyükre pakoltam a dolgokat.

Sokat segített ebben a rendrakásban, hogy fizikai kínjaimat délután megfűszereztem egy kis fahordással. 

Imádok itt élni, minden kinti munka, amiben teljesen kimerülök, a lelkemet eszméletlenül helyreteszi. Ilyenkor estére az összes izmomat érzem, legszívesebben receptre íratnám fel ezt, mindig, amikor valami kibillent az egyensúlyomból.

Nem mellesleg, nézzétek, milyen szép textúrája van a fáknak: