Zsömi

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy amikor sok dolgom lenne, akkor mindent csinálok inkább, mint azt a sok dolgot, ami lenne. Ma például kertezni akartam, meg ablakot pucolni, ehelyett nagyjából minden más - egyáltalán nem fontos szarságokkal ütöm el az időt. Például blogolással. Mindegy, ez a nap már ilyen, minek harcolni az erőkkel?

Néha előfordul, hogy elszámítom magam és vasárnapra kifogyunk a kenyérből és a kifliből. Nagyon régóta tervezgetem, hogy nekiállok kenyeret sütni, hogy ne legyen ilyen bajunk, de valahogy minden egyes recept elolvasása után arra jutottam, hogy nyehh - erre még nem állok készen. Mondanom sem kell, hogy vasárnapra nem volt kenyerünk és mi az a csapat vagyunk, akik inkább megoldják máshogy, csak ne kelljen autóba ülni, és lemenni a hegyről. Ugyanakkor Ladónak mindig csomagolok hétfőre egy hadseregre való élelmet, főttet és szendvicseket is, hogy általában szerda az első nap, amikor először boltba kell mennie. Ez mindkettőnknek jó, én szeretek gondoskodni róla, ő meg imádja amiket pakolok, szóval komoly kapcsolati problémáink vannak. Nemide.

A történet másik szála, hogy a munkahelyemtől öt percre van egy malom, ahol kiváló minőségű liszteket lehet venni, ezért amióta elég önbizalmam van, hogy használjam az amúgy rémesen hiányos német nyelvtudásom, azóta onnan veszem a lisztet. Mennyei piték és pogácsák sülnek ki belőlük és legutóbb rozslisztet is vettem az egészség jegyében.

Így vasárnap összeszorítottam a fogam, és úgy döntöttem, hogy ha kenyeret nem is, de zsömlét fogok sütni. A világ legegyszerűbb receptjét osztom meg veletek, a mindmegette.hu-n olvasott recept általam kicsit rozslisztesített változata.

Hozzávalók: fél kg liszt (nálam nagyjából kétharmad búzaliszt és egyharmad rozsliszt arányban), 7 gramm száraz élesztő, egy kiskanál cukor, két kiskanál só, négy deci víz és másfél evőkanál olaj (napraforgó, repce, vagy olívaolaj, szerintem ez teljesen mindegy). Nagyjából ennyi az alapja, én most ehhez tettem egy kis tökmagot is, de igazából ínyencség kérdése az egész. A hozzávalókat tésztává kell gyúrni, egy órát meleg, huzatmentes helyen kelni hagyni, majd bucikat formázni. A buciformázott tepsit további 30 percre meleg helyre tenni, sütés előtt a tésztát vízzel le kell spriccelni, és fogalmam sincs hány fokos sütőben 20 perc alatt aranyszínűre sütni. Szerintem 180-200 fok lehet a sütő hőmérséklete, de ugye én fával fűtött kemencében szoktam sütni, azt meg érzésre rakja meg az ember. A kisült cipókat szintén le kell spirccelni egy kis vízzel, majd így kell hagyni kihűlni. 

Nagyon jól sikerült, bónuszba isteni illatú lett a ház, ezért tegnap megint sütöttem egy adagot, ahelyett, hogy boltból hoztam volna. Isten tartaná meg ezt a jó szokásomat.

Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy időközben odakint tavasz lett. Tavaly meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne szórjam tele a blogom a tavasz minden apró részletével, idén is nagyon fogok igyekezni - bár valószínűleg hiába minden igyekezet, amikor minden annyira gyönyörű!

Novemberi növendékeink

Bogyósok. Ki így, ki úgy. Bár a borsó rendszertanilag hüvelyes, jól mutatnak a málnával és az egressel. Vagy... a málnával és a feketeribizlivel. Vagy a málnával és a... fene tudja, a jobb felső biztosan málna, mert azt az anyósomtól kaptuk, és novemberben ültettük el, de a másikra nem merek megesküdni, hogy mi. Az egres tüskés, de ez a képen nem látszik, én meg csak úgy találomra raktam össze ezt a kollázst. Mici, esetleg...? 

Bikfic meg a kis kakuttojás. Ő is kitavaszodott itt az elmúlt két hónapban.

Megerősített határellenőrzés

 - Jónapotkívánokkezitcsókolomviszontlátásra! - ezt így egy levegőre a rendőr, minden nap, amikor jövök hazafelé. 

Tavasszal még beolvasták a személyi igazolványt, ősszel néha kértek munkáltatói igazolást, idén már csak azt kérdezték meg párszor, hogy hova megyek. Nagyjából egy hónapja már ezt sem kérdezik, miután rutinszerűen azt a választ szoktam adni, hogy "haza". 

Az osztrák oldalon más a helyzet. Lobogtatom a lapjaimat: munkálatóit, beutazási regisztrációt, negatív tesztet, és akkor kapok egy sönentog-ot, rosszabb esetben egy pasztsondankét, aztán ennyi. Soha senki nem vizsgálta meg, hogy a munkáltatói igazolásom érvényes-e, tényleg be vagyok-e jelentve arra a munkahelyre, ami a papíron áll. Előfordult olyan is, hogy egy hétig Ladó beutazási engedélyét mutogattam, mert pénteken neki is nyomtattam, de mivel itthon maradt táppénzen, a papír nálam maradt, mögötte az én engedélyemmel. Ráadásul a végén nem a határellenőrző rendőrnek, vagy kiskatonának tűnt fel, hogy nem passzol a név, hanem nekem, amikor kicseréltem a lejárt engedélyt az újra. 

Ladó egyszer belefutott, hogy nem volt érvényes negatív tesztje, ott abban maradtak, hogy amint kinyit a tesztpont, elmegy majd und víderzén*. Ezek mellett (vagy ennek ellenére), zajlik az illegális határátlépés, mert sokan nincsenek tisztában az aktuális szabályokkal és inkább átsétálnak egy turistaösvényen, a túloldalon pedig rendszerint várja őket egy rokon/barát/ismerős. Emiatt aztán eléggé olyan érzése lesz az embernek, hogy senki, de senki nincs a helyzet magaslatán vírusügyileg. 

Ami jót ki tudok emelni, hogy osztrák oldalon újabban hetente kétszer, illetve 72 óránként kötelező mennünk orrtúrásos tesztre, ami ugyan nem kellemes, azonban legalább ad némi (hamis) biztonságérzetet. Legalább annyit, hogy ha megfertőződsz, idejében értesülsz róla. Aztán kiderült, hogy vannak úgynevezett falsepozitív tesztek, ami erősen úgy néz ki, hogy jó pénzért hozzá lehet jutni államilag elismert negatív teszthez, ha a munka annyira sürgős, hogy gazdasági érdekek fűződnek hozzá. Ebbe viszont nem szeretnék belemenni.

A másik kevésbé jó, hogy minden alkalommal, amikor tesztelni megyek úgy érzem, nem vagyok biztonságban. A tesztpontokon katonák, kiskatonák végzik a feladatokat, nem talpig, de fegyverben. Értem én, hogy terrorveszély, de feszélyez az érzés, hogy bemegyek egy épületbe, ahol a szabad polgárok kordonok között maszkban kígyózva várják, hogy megtúrják az orrukat, miközben több a fegyveres katona odabent, mint amennyi civil. Ez a nyomasztó érzés azonnal elmúlik, ahogy kiteszem a lábam onnan és tudom, hogy jelenleg ezerszer nyomasztóbb helyek léteznek a világon (mint pl. Covid intenzív osztály), de fuuh, attól még nem könnyebb. 

Ez itt az elmúlt egy év kovidfeszültsége, aki régebb óta olvas, tudja, hogy szinte soha, vagy csak érintve írok a vírusról. De most eddig bírta ez a lufi. 

Más. Ladó itthon volt két hétig, elment vérvizsgálatra. Azért volt hajlandó alávetni magát ennek a tortúrának, hogy legálisan legyen itthon táppénzen. De hát ó, az egy újabb kabaré!

A háziorvos első körben közölte vele, hogy cisztája mindenkinek van és nem attól magas a vérnyomása. Aztán kapott egy vérnyomáscsökkentőt, amit két napig szedett és amitől a 140-160-as vérnyomása felment 180-ra, a pulzusa pedig 110 fölé, miközben órákig nem csinált mást, csak feküdt a kanapén. Én mondjuk ezt láttam jönni, pontosan tudtam, hogy ha valami olyan úton indul el, amiben nem hisz, amit nem akar, akkor az olyan is lesz. Kapott új gyógyszert, amit kiváltottam ugyan neki, de azt már be sem vette. Viszont a gyógyteákat legalább szorgalmasan issza. 

A véreredménye jó. Néhány csillagot kapott csak, azok is minimális eltérések voltak, egyik sem kiugró. Érdekesség, hogy Napóleonnak az orvosa direkt kért foszforra is vizsgálatot, mert állítólag (ezt hangsúlyozom, hogy állítólag), ha a vese nem tudja jól ellátni a feladatát, akkor a vérben megemelkedik a foszfor. Nos, Ladó orvosa nem kért foszforra, mert mint említettem: az ő orvosa szerint a ciszta az tök oké. Szinte normális, hogy van. (Nyilván, ironizálok). Amikor az orvos megkapta a véreredményt, közölte Ladóval, hogy jó lenne csökkenteni a húsfogyasztást. Mire Ladó mondta neki, hogy ennél lejjebb nem tudja csökkenteni, nyolc éve nem eszik húst. Erre az orvos összehúzta a szemét, és azt válaszolta, hogy akkor kevesebb halat. Megjegyzem, halat sem eszünk, a vegán étrendtől annyiban tértünk el az utóbbi egy évben, hogy eszünk sajtot és tojást. Bár amióta a ciszta kiderült, nem esett nehezünkre nem enni. 

Had ne mondjam, hogy azért ennél többet vártam volna, legalább annyit, hogy azt mondja a háziorvos, hogy én ehhez nem értek, menjünk tovább és beutalja valami olyan emberhez, aki ért hozzá. De hát nem. Így aztán ma reggel Ladó visszament dolgozni. Ami jó volt az elmúlt két hétben, túl azon, hogy itthon volt és nagyon sokat töltődtünk, hogy csinált egy harminc órás böjtöt, amikor csak ivott és nem evett semmit. Ezen kívül kihagytuk az alkoholt (pedig...), helyette ivott sok zsurló és diólevél teát. A zsurlóval most pihenünk, galagonyát** kap helyette. Pihenjen a vese, adjunk kicsit a vérnyomásnak is.

Ami kevésbé jó, hogy kaptam hideget meleget, amit aztán már nem volt kedvem kitenni ide. Kaptam olyan megjegyzést, hogy a vese megbetegedése a kapcsolati problémák miatt alakul ki (igen!), meg olyat is, hogy nem baj, én még fiatal vagyok, könnyen újrakezdem. A @nemakarokbeleszolni csajok jutottak eszembe, képzeletben volt már nálam szívlapáttól kezdve csákányig minden, a kedves segítő szándékú megjegyzésektől. Szerencsére a blogom még mindig egy kis szent hely (kopkopkopp), ugyan moderálva vannak a hozzászólások, de még egyet sem kellett szűrnöm olyasmi miatt, mint a képzeletbeli szívlapátom. 

Szóval vannak jók és nemjók felváltva.

Aztán olyanok vannak még itt, hogy sokat nézünk Csernust. A kapcsolatunk eleje óta, de már előtte is mindketten kedveltük a dokit, most pedig indított egy sorozatot, ahol színészek improvizatív játékával mutat be egy-egy családi konfliktust. Baromi jó, egyszerűen rajongunk érte. Alapvetően hiszünk az őszinte és hiteles életben, de azért nyilván mi sem vagyunk tökéletesek és nagyon tetszik, hogy egy-egy helyzetet mennyire veszünk magunkra, illetve később hogyan alkalmazzuk, szinte azonnal, ahogy rajtakapjuk a másikat vagy magunkat a sumákoláson. Linkelek ide egy részletet, ha valakit érdekel, erről a sorozatról beszélek.  

Csapongok, de a héten már nem igen fogok jönni mesélni, úgyhogy most még gyorsan leírom ide, hogy a borsó kikelt és már öt centi nagyocska! A spenót és a zeller hallgatnak, mint a sír, vágyom az első kiadós tavaszi esőt - főleg miattuk. A madarak tombolnak, ahogy a torkukon kifér, nem lehet nem szeretni a tavaszt. Az erdő lassan haloványzöld árnyalatba borul, még nincsenek levelek, de a kipattanni készülő rügyek már mutatják, hogy hamarosan eljön az ideje annak is. Az árvácskák az ablakban megháromszorozták a méretüket és bár idén télen volt mínusz tizenkét fok, nekik meg se kottyant. Úgy örülök, hogy novemberben ültettünk árvácskát, olyan jó érzés volt egész télen, hogy van virág az ablakban. Még akkor is jó volt, hogy van, amikor épp tetőfedés volt és fel volt állványozva a ház. 

Bikfic és Buksi jól vannak. Zsiványak, de jól vannak és ez a fontos.

*Direkt írom így, ahogy mondják, az osztrák tájszólás valami csodaszép. Janem.

**Írtátok ketten, hogy érdekelne titeket a gyógyönvényezés, fogok írni róla, de csak módjával, mert vannak sokan, akik nálam ezerszer jobban tudják.

Álmomban

Nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak a kedves hozzászólásokért, valószínűleg hiányosak a képességeim arra, hogy kifejezzem, mennyire sokat segített egy-egy komment, üzenet. Annyira sokat, hogy este végül sikerült sírni egy jót, amibe aztán elég jól belejöttem, úgy is aludtam el.

Tudnotok kell, hogy a telkünk végében, az erdő szélén áll egy öreg körtefa, ami alatt mindenféle erdei állat szeret tanyázni. Őzek, szarvasok, vaddisznók, váltakozó napszakban. Ezek a jószágok az elmúlt hideg hónapokban kikaparták a patáikkal a füvet, felhorzsolva ezzel a felszínt. Az egész körtefa alatti terület merő egy seb, hegesedés - sétálni sem esik jól arra, olyan egyenetlenné vált. Tegnap mégis arra jártam, a fejemen fejhallgatóval hangoskönyvet hallgattam, körülöttem kutyákkal - elkezdtem visszaállítani a túrásokat. Úgy képzeljétek el, hogy kéttenyérnyi fűcsomók fel vannak gönygölítve, és miközben helyreállítom, olyan érzés, mintha puzzleöznék a földdarabokkal. Nagyon megnyugtató tevékenység, és elképesztően látványos. Munka közben erről valami nagyon eszembe akart jutni, de csak éjjel, álmomban jöttem rá, hogy mi.

Álmomban tovább folytattam a föld sebeinek begyógyítását, és már a zene is eszembe jutott közben, hogy "arra születtünk..."

Ahogy rakosgattam a földdarabokat a helyére, egyszerre lett egy olyan érzésem, hogy ez nem is föld, hanem egy óriási beteg vese, és ha jól csinálom a mozdulatokat, akkor olyan, mintha varázsolnék, és ugyanolyan látványosan begyógyul, mint a föld, amit aznap a helyére igazítottam. Iszonyúan koncentráltam, annyira, hogy mikor reggel felébredtem, fizikailag extrém fáradtnak éreztem magam, közben pedig éreztem, hogy most valami történt, valami megváltozott. Engedett az az iszonyú szorítás a mellkasomban.

Annyira nyomasztott a közeledő vég (amiről azt sem tudjuk, mikor jön, ugye...), hogy nem tudtam kicsit sem reálisan nézni a helyzetünket. És míg tegnap kb a gyászruhámat varrogattam, mára valahogy minden tisztább lett és fényesebb.

Sunyi egy dolog a félelem. Köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok, írtok. ❤️

Life is short

Napóleonnak kétszázas a vérnyomása vérnyomáscsökkentő mellett. Elment orvoshoz, mire kiderült, hogy tele van cisztákkal a veséje, a legnagyobb hat centis, és már a máján is ülnek hasonlók. Az orvos azt mondta, ezzel nem tudnak mit kezdeni, ez egy örökletes betegség, szépen rámegy majd a szívére vagy az agyára és meghal.

Örökletes betegség lévén, Napóleon elküldte az öccseit hasonló vizsgálatra. A Professzor ezen a héten megy, Ladó pénteken volt. A lelet szerint megszámlálhatatlanul sok ciszta van a veséjén, a mája és a többi szerve még tiszta, a legnagyobb három és fél centi.

Úgy érzem magam, mint akinek a fejét a víz alá nyomták. Semmi nem tud örömet okozni, ami eddig, egyszerűen csak vagyok, mint akinek a lelke odafagyott a mezőre, ahol akkor álltam a telefonommal a kezemben, amikor megtudtam, mi a helyzet Napóleonnal. 

Van itt köztetek olyan, aki átélt már hasonlót, vagy együtt kell élnie egy, már azonosított, gyógyíthatatlan betegséggel? Nektek mi a megküzdési stratégiátok? 

5 nap vagy 20 év

Felhívnám, megkérdezném, meghallgatnám, elmondanám, hogy elakadt szavam.

De hogy jövök én ehhez?

Ezért nem hívom fel, nem kérdezem, nem hallgatom meg, nem mondom el, mert elakadt szavam. 

Tudjuk, hogy meg fogunk halni egyszer mindannyian, de amikor azt mondja az orvos, hogy nem tudja megmondani, mennyi van hátra, de nyugdíjjal már nem kell számolni, akkor azért ökölbe szorul a talpam is, és ha tudnám, hogy valaki válaszol rá, megkérdezném

MIÉRT?