Sindő*

 Borzasztó hosszú volt ez a február, és papíron még nincs vége, de a magam részéről lemondok róla, hogy a hátra lévő napokat még februárnak nevezzem.

Kész van a tetőnk! El sem hiszem, de tényleg nem! Ma volt az első nap, hogy reggel jöttek a munkások az állványokért, aztán 10 órától már hármasban voltunk az ebekkel. Mivel ragyogó napsütés volt, árnyékban 19, napon 26 (!!) celziusz, úgy döntöttem, hogy nekem már március van, és hirtelen felindulásból elvetettem a borsót, a spenótot és két sor petrezselymet is. A rettenet hideg ellenére, ami volt pár hétig, kikelt a retek és a saláta is.

Mondjuk, az eléggé tipikus, hogy ha hetekig nem írok, és pont van némi időm és kedvem írni, akkor nem jut eszembe semmi. Hozom inkább a képeket, mert fotózni azért fotóztam.

Idén faforgáccsal mulcsozom a talajt - hála a tetőfedőknek, akik az udvaron gyalulták a deszkákat. A kiskertet áthelyeztük egy sokkal naposabb helyre, nagyon kíváncsi vagyok, milyen változások lesznek. 

Nos, indokolatlanul sok kutyás kép következik. Aki nem bírja, ne is menjen tovább. Hihetetlen, hogy néhány hete még hóban jártunk, most meg szinte rövidnadrágos idő van. Bikfic hasa leért a hóban, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Ez a kutya állandóan siet valahová.

Én szóltam. 

Az egyik kedvencem, amin a ház sarkánál ülnek. Nagyon egymásra találtak, azon a képen még fel volt állványozva a ház, a tetőfedők dolgoztak odafent, ők meg duzzogva néztek ki a fejükből. A duzzogás tárgya az volt, hogy miért nem mehetnek be a kandalló elé melegedni.  

Tesók

Ez az ablak akar valamit tőlem. Tavaly áprilisban is megszólított, a havas tájban sem tudtam elmenni mellette. 

Ő pedig itt az elmúlt sötét hetek tavasza. Ladó hozta, volt pár extrém mélyen töltött nap, amikor tényleg semmi más örömem nem volt, csak ez a néhány szál tulipán az asztalon. Bizony, voltak napok, amikor még a kutyáknak sem tudtam örülni, nyomasztott, hogy minden reggel 5-kor keljek, hogy mire megérkeznek a munkások, már ne pizsamában legyek. 

A legmélyebben például szombaton voltam, amikor azt hittem, hogy a munkások nem jönnek, és egy szál törölközőben álltam a kandalló előtt, amikor meghallottam, hogy zúg az autójuk. Előtte este (8-kor!) bejelentkezett a Professzor, hogy jön három gyerekkel, kutyussal, menyecskével - na, akkor úgy az nem esett jól, hiszen nem készültem, és nagyon tudom frusztrálni magam, hogy "jajjmiteszünk", de aztán olyan jól sikerült minden! Anemone készült ebéddel**, végül én csak egy almáspitét dobtam össze, a gyerekek cukik voltak (Evelin szépen gyógyul), a kutyusok pedig jól kijöttek egymással (mit jól, le sem szakadtak egymásról a játékban), szóval jó kis hullámvasutas szombat volt, a legmélyéről szépen feljönni. Aztán persze megkaptam a választ, hogy mitől voltam én olyan depressziós, hát pms volt, na bumm. Azért képzelhetitek, mennyire azt sem tudtam, merre állok arccal, ha elfelejtek egy olyan dolgot, hogy meg fog jönni. 

*Ki tudja, mit jelent a cím? Google nem ér. :P

** komolyan, ezt a lányt ha nem veszi feleségül a Professzor, akkor én fogom! Nemcsak szép és kedves, de végtelenül vicces és vidám jellem, nála jobbat nem is tudok elképzelni ebbe a családba.

A kevés is több a semminél

 Nincs időm blogolni, se írni, se olvasni, de amikor sikerül behozni a lemaradást, sokkolódom.

Tudom, hogy csak néhányan olvastok, tudom, hogy mindenkinek szűken mérik most, de kérlek titeket, hogy ha tudjátok, támogassátok most Bezzeget. Aki azt gondolja, hogy párszáz forintot ciki elküldeni, gondoljon arra, hogy az is pont annyival több a semminél!

Under the weather

 Motiválatlannak és fáradtnak érzem magam, lehet, hogy beteg leszek. Az egyetlen ami kimozdít most, hogy nagyokat sétálunk az ebekkel, bármilyen is az időjárás odakint. A bármilyen időjárásba pedig tényleg minden beletartozik: az elmúlt egy hétben a gyönyörű tavaszi napsütéstől a legzordabb hóviharig minden volt. Általában nagy luxusnak érzem, hogy a kedvem függjön az időjárástól, de most ott tartok, hogy a tavalyi tavaszi képeket nézegetve sóvárogva várom, hogy szűnjön meg a február.

Ott fejeztem be a mesélést, hogy jöttek hozzánk a tetőfedők. Múlt héten a házunk teljes déli oldalát teli-deszkázták, a tetőfólia és a tetőlécek is a helyükön vannak, már csak a cserepeket kell "feldobálni". Pénteken pólóban voltak, láttam rajtuk, hogy az arcuk és a nyakuk lepirult a napsütéstől. Hétfőre nyoma sem volt a tavasznak, a munkások a szokásos időben érkeztek, megbontották az északi oldalt is, de délben abba kellett hagyniuk, mert ömlött a havaseső. Ezt azóta sem hagyta abba, szakad az eső és a hó felváltva. Nyakig járunk a sárban. A házunk északi oldalán csak néhány hatalmas fólia védi a házat, a tetőgerinc pedig teljesen nyitva van, mégis olyan csoda történik, hogy sehol nem áztunk be eddig. Tehát minden okom meg lenne rá, hogy örüljek, mégis olyan vagyok, mint a mosott szar.

Eközben az osztrák miniszterelnök kitalálta, hogy az ingázóknak hetente kell tesztelniük magukat. Létrehoztak egy hülye-biztos regisztrációs és teszt-rendszert, ami a mai naptól kötelező, viszont ahhoz, hogy elkerüljük a tömeget Ladóval már szombaton megcsináltattuk a tesztet és a beutazáshoz szükséges regisztrációt is. Azt gondolom egész szép teljesítmény volt a részünkről, hogy tavaly március óta nem voltunk egyszer sem tesztelve, illetve még csak kontaktszemélynek sem nyilvánultunk soha. Nem tudom, kinek milyen élményei vannak a tesztről, de én elmondhatom, hogy nem számítottam rá, hogy ennyire fos lesz. Ladó semmit sem érzett, de nekem olyan volt, mintha az orromon át ki akarnák szúrni a szemgolyómat - még a mintavétel utáni másnap is égett az egész arcüregem. A teszt eredményét fél órával később mindketten megkaptuk e-mailben. A munkámból kifolyólag nagyon sok ingázóval vagyok kapcsolatban és eléggé elszomorít, ahogyan reagálnak erre a helyzetre. Az itthoni rendszerhez viszonyítva az osztrák rendszer egy álom - időpontra tud az ember online regisztrálni, nincs tömeg a tesztpontokon, és ingyenes a tesztelés - mégis mindenki rinyál. Ráadásul nemcsak a magyar dolgozók, az osztrák állampolgárok is ki vannak akadva. Tegnap pl. a postán dolgozó nők maszk nélkül szidták a miniszterelnöküket, fröcsögő nyállal. Azt hiszem, engem most jobban zavar az emberek hozzáállása, mint maga a vírus és az ezzel járó kötelezettségek, de próbálok uralkodni magamon.

Hogy valami jót is meséljek, vasárnap elültettem a saláta és retekmagokat. Akkor már szakadt az eső, nyakig sarasan túrtuk a földet Bikficcel (Buksi már bent melegítette öreg csontjait a kandalló előtt), amikor betoppantak Napóleonék. Villámlátogatásuk kizökkentett, s mint kiderült, nemcsak nekem van ilyen fostos időszakom. A sógornőm tanár, bele van fásulva az online oktatásba, ráadásul se mozi, se színház. A két lány is jött velük, jó volt látni őket, ha nem is maradtak tovább egy fél óránál. 

A kutyákra visszatérve: Buksi és Bikfic nemcsak összeszoktak, de szerintem szeretik is egymást. Tegnap este például Buksi odabújt Bikfic mellé úgy, hogy összesimult a hátuk. Bikfic amilyen kicsi teste van, olyan nagy fenegyerek. Néha átrendezi a házat, ide-oda húzogatva a vackát, attól függően, hogy hol szeretne feküdni. Valamelyik nap arra értem haza, hogy Buksi memóriahabos matracára húzta fel a sajátját, de ha fázik, a kandalló elé viszi. Egyébként pedig nagyon szépen belesimult a napirendünkbe. Reggelente már nem topog a fejemen, hogy minél hamarabb sétáljunk, hanem szépen szuszogva kivárja, amíg megkávézom az ágyban és felöltözöm. Míg az első héten őrületbe kergetett minket az ugatásával, mostanra megszokta az erdő hangjait - sőt, az előbb a postást sem ugatta meg. Apróságok ezek, de most ennyire futja.

Február

 Valamiért egyáltalán nincs most kedvem a blogoláshoz. Csinálok egy instakihívást, ami tökéletesen kielégíti a megosztási kényszerem, noha sosem éreztem igazán magaménak azt a felületet. De most elfogadom, hogy éppen ilyenem van.

Történt egy csomó dolog januárban, mert munkaterápiával próbáltam gyógyítani magam a gyógyíthatatlanból. Többek között pontosan újév napján Ladóval nekihasaltunk a nagy hó által beszakított szőlőlugas helyreállításának. Hatalmas munka volt, szinte vért izzadtunk vele, de utólag úgy érzem, minden egyes perce megérte, gyönyörű lett. A lugas javítása közben olyan izgalmak voltak, hogy szürkületkor belehajoltam egy metszett szőlővesszőbe. Fájt picit, de mivel pálinkáztunk közben, nem éreztem, hogy annyira rettenetesen súlyos lenne, hogy orvoshoz kellene vinni a szemem. No, hát másnapra kialudtam a pálinkát, a szemgolyóm pedig égve lüktetett, ömlött a könnyem. Aznap szombat volt, mentünk az ügyeletre. Az ügyeletről átküldtek egy (a kovid miatt) teljesen üres épületbe, ahol rossz helyen várakoztam, ezért a doktornő, aki csak a kedvemért jött be a munkahelyére aznap, majdnem elkerült. Minden jó, ha a vége jó. Tulajdonképpen egy háromszor három milliméteres sérülés keletkezett a kötőhártyámon, szerencsére nem lett komolyabb baj. Kaptam szemcseppet, még egy napot fájt utána a szemem, egy hét után pedig teljesen visszanyertem a látásom.

Aztán az is volt még, hogy gyűjtöttünk használt cserepet a házunkra. Az meg úgy történt, hogy nagyon tervezgettük a tetőcserét, de nem tudtuk kitalálni, hogy ide, az erdő mélyére, egy parasztház tetejére milyen cserép lenne a legjobb. Ha százféle cserepet nem néztünk meg, akkor egyet sem, de az érzés, hogy ez az IGAZI, hiányzott. Aztán egyszer, még az ősszel, a lezárások előtt elmentünk egy közeli teaházba, ahol véletlenül összefutottunk egy híres helyi építésszel. Pillanatok alatt kiderült, hogy a Professzorunkkal barátok, majd ezen örömködve olyan beszélgetés alakult ki, amiből kisült, hogy azért nem találunk megfelelő cserepet a házunkra, mert a legjobb, ha bontott cseréppel dolgozunk. Tehát, ha visszamegy a tetőre az, ami most fent van. 100 év plusz egy nap ezeknek a cserepeknek az élettartama, arról nem is beszélve, hogy egy parasztháznak ez áll jól. No, több se kellett, az élet hozta amit hoznia kellett, találtunk szakembert is, aki dolgozik bontott cseréppel, eljött hozzánk, megmondta, mennyi cserépre lesz szükség azon felül, ami fent van a házunkon - hiszen azért a le-fel pakolásban számolni kell azzal, hogy nem mindegyik marad épségben. Nagyon izgalmas projekt volt, új ismeretségeket kötöttünk a környéken, csupa kedves emberrel találkoztunk, és most, hogy beköszöntött a február, a szakik épp az udvaron pakolják a faanyagot. 

Én alapvetően rühellem a februárt, de most úgy érzem, idén nem lesz időm arra, hogy utáljam, mert annyi munka van, hogy ihaj. 

Most például az írás helyett már vethetném a saláta és retekmagokat.