2018. március 23., péntek

Variációk konfliktuskezelésre

Kétféle ember van. Aki kiabál, és aki nem.
Ha ideges vagyok, és az illető, aki felbosszantott, egy idegen, akkor az a taktikám, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kilépek a helyzetből.
Ha a konfliktus forrása egy olyan ember, aki közel áll hozzám, akkor sokáig beszélgetéssel próbálom a helyükre pakolni a dolgokat. De van az a pont, ahol elfogy a türelmem, és olyankor egy kiadós üvöltözéstől megnyugszom. Ilyenkor ijesztő vagyok azok számára, akik ismernek. Mert nem ilyennek ismernek. Pedig ilyen is tudok lenni.

Ladónak olyan a kiabálás, mint nekem a verés. Nem bírja elviselni, befordul tőle. Két és fél évig tartott, hogy ezt felfogjam, és kidolgozzak helyette egy kiabálásmentes, méghosszabban tűrő, még többet beszélgetős ámde hatékony eljárást. Ehhez nagy segítségemre volt, hogy az elmúlt fél évben, három idegen ember, számomra érthetetlen okokból üvöltött velem. Megértettem (kurvanehezen), hogy a kiabálás a terrorizmus egy fajtája, és igazából nincs jogunk a másik lelkébe így beletaposni, akkor sem, ha kibaszottidegesek vagyunk. Amióta azonos szintbe helyeztem a veréssel (ami szintén elfogadhatatlan, de fel nem cserélendő egy fenékrecsapással), azóta egyáltalán nem kiabálok, és az életem egy kis napfényes tisztás az erdő közepén.

Na, de itt a másik tehetetlen konfliktuskezelési módszer. A Nembeszélekveled. Ami nekem a teljes elutasítás, amit pokolként élek meg, ami helyett inkább sorbaállnék egy pofonért.

És akkor itt jön be a képbe, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

Míg én tegnap majdnem vonat alá vetettem magam bánatomban, Ladó csak simán lehiggadt. Mint ahogyan azt én szoktam volt, egy jó kis kiabálás után.

Jó, hogy nem vagyunk egyformák. De azért el tudnám viselni, ha egy kicsit hasonlóbban konfliktuskezelnénk...

2018. március 22., csütörtök

Tárgyak

Tegye fel a kezét az, aki tökéletes, és soha nem hibázik.

Az történt, hogy egy szemétláda, aljas, köcsög, sunyi útpadka megkarcolta Ladó autójának a dísztárcsáját. Kb három centi hosszan, fél centi szélesen, és negyed miliméter mélyen.
A baj meg az, hogy a padka támadásának időpontjában én ültem egyedül az autóban.

Az egyébként mostanában kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatom pedig fejreállt, lelki terrorba kerültem. Kérhetek bocsánatot, állhatok a fejem tetejére, vagy ugorhatok a vonat elé, akkor is dráma van. Ladó nem áll szóba velem.
Biztos vagyok benne, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de ilyenkor én tényleg nem értem ezt a pasast.
Mert az én értékrendem valahol ott van, hogy a legfontosabb, hogy élünk, aztán, hogy egészségesek vagyunk, utána pedig, hogy van mit ennünk, és van meleg, tiszta lakásunk, ahol szerethetjük egymást.

De minden hiába. A párezer forintos karcos dísztárcsa fontosabb a békénél... 

Olyan szomorú vagyok.

Úgy elmennék világgá...

2018. március 18., vasárnap

Összekötve

Van az a különös jelenség, amikor találkozom egy idegennel, és néhány perc után, a mozdulatai ismerősek lesznek, a szavait, gondolatait pedig előre tudom.

Mondanám, hogy "néhány éve belépett az életembe", dobálóznék klisékkel, de egyrészt ennél sokkal mélyebben karcol, másrészt még csak nem is igaz, hogy belépett, az meg pláne nem, hogy az életembe.

De azért lett ez a Valaki, valahogyan, hogy férfi vagy nő, az mindegy is*. Sokat gondolok rá, véletlenül, meg szándékosan is. Ha telefonon hallom, úgy érzem, mintha többet mondana a hangja, mint a szavai. Azt gondolom olyankor, hogy teljesen mindegy, miről beszél, merre jár, mit tesz. Valahonnan tudom, mit érez, mikor a saját baján nevet, tudom milyenek a reggelek, és tudom, milyen magány az, ami akkor is ott lebeg körülötte, ha társaságban vagyunk.

Ismerem.

Amikor eszembe jut, a mellkasomból kijön az érzés, egy láthatatlan fonál, végigszáguld az univerzumon, és amikor odatalál hozzá, opál fénnyel világítani kezd, és akkor tudom, hogy egymásra gondolunk.

Ne kérdezzétek.
Meghibbantam.


*Róka véleménye alapján
** Ladó szerint meg lerajzoltam az égig érő paszulyt.... na ja, könnyen beszél, rá _egyfolytában_ gondolok. :)

2018. február 24., szombat

Önismereti útvesztő

Úgy alakult, hogy az éjszakás műszakom végeztével nem tudtam hazamenni. Még nincs új autóm, Ladóéval járok, ő pedig cégessel, vagy kollégával - illetve, ha nem dolgozom, akkor a sajátjával. Tegnap viszont se céges autó, se kolléga, így abban egyeztünk meg, hogy tíztől délig egy barátommal reggelizek/ebédelek (?), délben pedig, amikor Ladó végzett, értem jön.
Csakhogy a barátom emondta, tegnap volt az anyukája szülinapja, a szüleinél aludt.
Hívtam a városunk egyetlen taxisát, de ő éppen Bajánsenyére fuvarozott. 
Álltam a hóesésben, álmosan, fáradtan, és arra gondoltam, hogy biztosan akad itt valamilyen hely, ahol el lehet tölteni két és fél órát - feltűnésmentesen.
A mozi elé érve csalódottan tapasztaltam, hogy ma, itt, délután négyig nem lesz semmi. Agyaltam egy picit a könyvtáron, tavaly májusban lejárt az itteni olvasójegyem, költöztem, nem lett hosszabbítva. 
És akkor megláttam egy boltot. Bementem. Leakasztottam három - tűrhető fazonú és színű - bikinit. Rövid próba után egy kék alapon fehér aprópöttyösre esett a választásom. Vadásztam továbbá egy fehér törölközőt. Negyed órával később pedig egy forróvizes medencéből bámultam, hogy odakint szakad a hó.
Elég furcsán néztek rám, amikor a cirkuszi egyenruhámban megjelentem a fürdőben - azt hitték NAV ellenőr vagyok (ami wtf, sztem a NAV ellenőrőknek civil álruhájuk van... :-)).
Négy órás jegyet vettem, délben megebédeltem és kávéztam a fürdő éttermében. Néztem az embereket, jégkrémet nyalogató gyerekeket, krokodil mintás fürdőkőntösöket, és arra gondoltam, mekkora mázlista vagyok, hogy ezt megtehetem. Eszembejutottak a szüleim, és az, hogy tudtommal egyikük sem engedte meg magának soha azt a luxust, hogy egyedül szórakozzon, kikapcsolódjon. Amennyire én tudom, nem is éreznék jól magukat egyedül. Sehol.
Ezen a szálon eljutottam egy olyan gondolatmenetre, ami magyarázatot adott saját kapcsolatfüggőségemre, és bedobta az agyam a kérdést, hogy ha most senki nem várna otthon, akkor is tudnék e ennyire elégedett és boldog lenni, amire a válaszom egy határozott nem volt. Képzeletben megölelgettem Ladót, és letiltottam magam a további gondolkodásról.* Ezt - és az ebédet - kipihenve, írtam Ladónak, hogy nem kell értem sietnie. Pezsgőfürdőztem, és amikor Ladó délután kettőkor megérkezett, teljesen feltöltődve és kiegyensúlyozottan kezdhettem az új műszakot otthon.
Elvégre gyerekes hétvége van... :)

Kilátás az étteremből...


... és"pihenőszobából"


*Vajon mindegy e, hogy ki van mellettem, illúziót kergetek e, vagy igazi és mély érzések kötnek össze minket? Igaz e, vagy csak álmodom, lehet e így élni örökké, vagy minden úgy múlik el, mint az élet..? Ja, amúgy ez egy vidám poszt, és nem depresszáltam be magamtól, csak most, hogy ezeket leírtam. Minek blogol az ilyen....?

2018. február 22., csütörtök

A hó annyira szép, hogy ez már giccses.



Amúgy nem történik semmi. Robotolunk a munkahelyeinken. A kutyám pedig a legtisztaszívűbb lény, akit valaha ismertem.


A háttérben a kanapén a Cluedo Harry Potter kiadása látszik. Nem is a HP a lényeg, hanem maga a játék zsenialitása. Aki szereti a gondolkodós-megfigyelős társasjátékokat annak ajánlom figyelmébe. Nálunk most ez a sláger. Mivel én nagyon bénán taktikázom, nem igazán vagyok benne jó. 

Egyébként beadtam a jelentkezésem egy online szerkesztőséghez. Veszíteni nem veszítettem vele. Nyerni meg annyit igen, hogy kiderült, mit dolgoznék szívesen, ha lehetne választani. 

Bár, ha tényleg _bármilyen_ munkát választhatnék, akkor a szlovéniai orchidea farmon szeretnék pálmákat öntözni. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az ochidea egy sznob virág, de pár hete jártunk ott, és van a pálmák között egy hinta. Na, abban a hintában tölteném a kávészünetemet...

Álmodni azért csak szabad, nem? 

Pedig amúgy még mindig szeretem a munkahelyem. Csak nem akarok örökre vándorcirkuszi bohóc lenni...
Ja a kertet ne kérdezzétek, idén, vállalkozás szinten biztosan nem lesz belőle semmi. Bár én nem adtam fel a dolgot egészen. Talán jövőre... :)

2018. február 13., kedd

Alkotunk

Tegnap Somával töltöttem a napot, mert nekik félévi szünet van az iskolában, én pedig éjszakára jöttem dolgozni.

Hajnalban elkezdett havazni, óriás pelyhekben hullot a hó, egészen délig. Nekem a hóember kicsit uncsi, meg amúgysem rajongok az átnedvesesett kesztyűkért, de Soma olyan lelkes volt, hogy nem tudtam nemet mondani a játékra.
Hirtelen ötlettől vezérelve aztán a hóembernek hókutyát is építettünk, ne legyen annyira egyedül, ha mi hazamegyünk.
Azt hiszem, életem egyik legjobb hóműve.

2018. február 8., csütörtök

Okulj tinó

Kár volt tegnap vagánykodni ezzel a hóhányással. Most úgy közlekedem az izomláztól, mint egy kivénhedt, reumás lajhár. Mondjuk szerintem egy lajhár annyival jobb jellem, hogy nem nyavalyog.

A balesetemmel kapcsolatos lélekutazásról nem írtam még, pedig nagyon felforgatott, szó szerint és átvitt értelemben is.

Volt az a végtelennek tűnő három perc, amíg az autóm a világgal ellentétes nézőpontot képviselt, én meg benne egy harmadik szemszögből szemléltem a dolgokat, nos, abban a három percben változott meg minden, ami eddig meghatározott engem. Mint amikor egy film úgy ábrázol tudathasadást/megvilágosodást, hogy a kamera ráfókuszál a főhős íriszére, kitágult pupillájára, majd egyetlen másodpercben levetít harminc képkockát. Azóta próbálom szavakkal leírni a villanást, de ehhez még gyakorolnom kell az önkifejezést.

A legfeltűnőbb változás a viselkedésemben jelenik meg, ezt mondjuk mások is észrevették, aztán amit csak én érzek, az a hangulatomon mutatkozó általános jókedv, illetve harmadikként, hogy megváltozott a dolgok prioritása. Például a cirkusszal kapcsolatban.

Talán többször mondtam, hogy imádom a munkahelyem, a kollégáim, szeretek bejárni dolgozni, jó a hangulat bent, és a kötelező munkaundoromvan hisztin kívül, akár nyugdíjjas koromig is ellébecolhatnék itt. Merthogy jól fizet és kényelmes. De.

Én nem akarom ezt csinálni halálomig.

Nem akarom, hogy ennyi legyek a világban, hogy a nekrológom így szóljon, hogy Szabó Adél, meghalt 70 évesen, élt kb. néhány hónapot, a fennmaradó időben aludt, cirkuszban dolgozott és Szuper Máriózott szívből szeretett fogadott fiával, Ladó Somával. 

Persze szakmailag nem tudom, mibe foghatnék, így, közel 29 évesen. Amikor lehetett volna tanulni, nem tehettem meg, fel kellett nőni, dolgozni, etetni a számat. Amióta meg dolgozom, nem marad energia tanulni, a németet azért gyűröm, önszorgalomlustaságból. 

Azt hiszem körülnézek a munkaerőpiacon, újraírom a CV-met, és felajánlom szolgálataimat bárkinek, aki tud nekem adni valami újat. Csak nyerhetek a dolgon.

Na jó, azért nem bárkinek...

2018. február 7., szerda

Húsz centi

Reggel amikor felhúztam a redőnyt, ez a látvány fogadott:

Ott tipródtam a kávéfőző fölött, hogy haladj már, esik a hó, ki kell menni!!!

Buksival sétáltunk egy hatalmasat, kimentünk egészen a patakpartig, közben bunyóztunk és kergetőztünk, dobáltam neki hógolyókat, ő pedig nagyokat ugrálva, ugrás közben is folyamatosan csóválva kapta el őket a levegőben. Láttatok már kutyát fél méter magasban lebegve csóválni? Hát na, Buksi ennyire speciális kutya. Amikor hámmal vonatozunk és az emberek kérdezik, hogy segítőkutya e, mindig gondolkodás nélkül rávágom, hogy igen. Segít nekem vigyorogni.


Hazasétálva megállapítottam, hogy ennek a fele sem tréfa. Próbáltam a hólapátunkat kiszabadítani a sufniból, de nem sikerült, mert a zár beragadt, ugyhogy végül összeszedtem ganzen mut zuzammen, és becsengettem a szomszéd nénihez, hogy némi testbeszéddel és néhány német szó segítségével elkérjem az övét, ami már ki volt támasztva az ajtaja elé. Elég idős már ahhoz, hogy eltakarítsam az ő háza előtt is a havat.

Szegény meg volt rettenve tőlünk, mert Buksi be akart szaladni hozzá, annyira örült neki, aztán meg nem is értette, hogy melyik Tür-t ich kann nicht öffne, de aztán, hogy határozottan lecsaptam a hólapátjára, összeállt neki a kép. 

Másfél óra hóhányás (?ez a szó?) után, csatakosra izzadva estem be a lakásba. Buksi is alaposan kipurcant, mert addig járt a kútra hólapátra, amíg nem kapott néhány jókora adag havat a bundájára.

Beálltam a zuhany alá, a pelletkályha ontotta a meleget és mire végeztem, új erőre kapva egy szuszra kitakarítottam Ladó lakását is. Nem tudom, mi volt ma velem, de jó lenne többször ilyen hatékonynak lenni. 

Délután egy órakor a kanapéról teázva gyönyörködtem a tisztaságban.


Igaz, hogy kibújnék a bőrömből, ha holnap júliusi meleg nyárra ébrednénk, de azért most mégis minden a helyén van, igyekszem kiélvezni.

2018. február 5., hétfő

Vacskamati

"- Bent élt a városban, igen szerette mindenki... csakhogy...

- Csakhogy?

- Kicsit szeleburdi.

- Az igazán nem nagy baj - mondtam.

Mikkamakka elgondolkodott.

- Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy - mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. "Jaj de jó - kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!" A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. "Jaj!" - kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza."
(Lázár Ervin)

Nagyon nehéz az, amikor az ember magáraismer egy mesében, és rádöbben, hogy voltaképpen lehet színezni a dolgot "kicsit szeleburdinak", de az igazság ettől nem lesz szebb. Én nem vagyok jó barát.

Hét évvel ezelőtt egy dunántúli városba költöztem, teljesen egyedül, barátok és ismerősök nélkül. 22 évesen újrakezdtem az életem - akkor már sokadjára. Egy gyárban kezdtem el dolgozni, munkásszállón laktam, és minden viszontagság ellenére örültem neki, hogy van munkám.

A mai napig ha arra járok elővesz az a gyomorszorító érzés, amit akkor éreztem, amikor először volt szabadnapom, és a sarki sparon túl még semmit sem láttam a városból. Egyedül voltam, mint az ujjam. Próbáltam csapódni egyik társaságtól a másikhoz, kevés sikerrel. A legnagyobb bajom az volt, hogy leírhatattlanul a nemmegértett kategóriában tobzódtam. A velem hasonló korúak közül azzal lógtam ki a legjobban, hogy tudtam, mit jelent a szó "könyv", sőt ismertem az érzést, amit úgy hívnak, hogy "az olvasás szeretete".

Talán már egy hónapja is dolgoztam ebben a robotban, intellektuális elszigeteltségben, amikor egy éjszakás hajnalon odaszegődtem egy vékony, csendes, szemüveges lány mellé. Álltunk sorba a fémdetektoros kapunál, mint az állatok a vágóhídon, amikor a lány, könyékkel megbökött, a fejével pedig egy hatalmas testű behemót ember felé bólintott, majd ezt mondta: Húsrágó hídverő....

A döbbenettől reagálni sem tudtam, hogy ez a lány ugyanazt látja, gondolja, amit én, hogy tudja, ismeri, amit én. Az átok szertefoszlott, beszélgetni kezdtünk.

Kurt Vonnegut, Boris Vian, Lázár Ervin és ki tudná még felsorolni, kik jöttek elő, kit ismertem meg általa. Beiratkoztunk a városi könyvtába. Én elhoztam a saját biciklimet, ő vett egyet, hogy azzal fedezzük fel a vidéket. A szállóról hamar elköltöztettettek bennünket, engem egy vizslás-teraszos házhoz, őt valami szörnyű helyre, bolond lakótársakkal. Főztünk együtt és boroztunk sokat, kibeszéltük az embereket, és nyavalyogtunk a sorsunkon.

Aztán bezárt a gyár. Én erre, ő arra, néhány évig nem beszéltünk semmit.

Három éve előkerült, ahogy az első időkben is, ő keresett, én válaszoltam. 

Aztán tavaly a születésnapomra kaptam tőle ajándékot, foxposton keresztül. Idén pedig a balesetem másnapján is kaptam egy smst, hogy csomagom érkezett, feladó nem volt.

Ahogy kibontottam a dobozt, az első ami a kezembe akadt az a Zamárdi Hírmondó volt, onnan pedig rögtön tudtam, hogy ezt csakis Tejbedara küldhette.

Könnyekig hatódtam, mert valójában soha nem sejtettem, hogy ennyire fontos vagyok neki, hogy hét éve nem láttuk egymást, és mégis gondolt rám, és szeretettel válogatott-készített ajándékot küldött nekem.

Akkor írtunk pár sort, megkért, hogy ha tudok, szerezzek neki ausztriából egy krémet, megígértem, hogy megteszem, de ahogy a blogban is eltűnök időnként, úgy tűntem el az ígéretemmel együtt. Mintha nem lenne fontos, csak a saját dolgom, mintha csak az létezne, hogy az autót intézzem, vagy leánybúcsút szervezzek, dolgozni járjak, háztartást vezessek. Énénén.

Tejbedara pedig a minap írt, hogy köszöni szépen, de már beszerezte a krémet. 
Nem vádolt, nem vágott semmit a fejemhez. Csak ennyit.

Én pedig azóta nem találom a helyem, nem tudom, hogyan tegyem jóvá, hogy önző vagyok, hogy elhanyagoltam. Nem tudom, hogyan legyek jó barát. Vagy csak barát, akinek még válaszolnak az üzenetére.

2018. február 1., csütörtök

Téli sportok

Milonkánál olvastam, hogy van némi stresszfaktor abban, ha az ember párja olyan extrémsportnak hódol, ami nem kivitelezhető egy konditeremben. Jó, hát nem ebben a kontextusban hangzott el, de a lényeg nekem így jött le, és be kell vallanom, hogy ezt én is átéltem, alig három éve.

Ladóval egy tavaszi napon ismerkedtünk meg, mindketten eveztünk a Rábán. Lássuk be, ez sem egy szokványos sport, de itt ezen a vidéken adja magát a dolog, ha az ember akar valami igazán természetközelit, akkor az ez. Tavasz volt, április, a hónak már nyoma sem volt, így viszonylag későn derült ki, hogy A Férfi - aki nekem a férfiasság megtestesítője (a mai napig) - nemcsak evez, mint egy Tutajos, hanem biciklizik, görkorizik, fut, túrázik, jéghokizik, síel és snowboardozik (...és  újabban ugye a wakeboard is belépett az életünkbe...). Amikor ez először szóba került, szeptember táján, akkor úgy voltam vele, hogy egyrészt, a tél még messze van, másrészt, úgyis annyira drága sport, hogy biztosan nem kell attól rettegnem, hogy mindjárt felvontatnak az Alpok egyik jó magas pontjára, és onnan lelöknek. Akkorát tévedtem, amekkorát szoktam.

A történethez hozzátartozik, hogy az Alföldön nőttem fel, a legmagasabb domb, az egy vakondtúrás volt, illetve úgy kb  10 éves koromban építettek egy autópályát a közelben, amire tettek egy hidat a vadaknak... nos, mi erről szánkóztunk, amikor még lehetett. A szüleim nem álltak úgy anyagilag, hogy megengedhettek volna nekem egy sítábort, így nekem ez az összes emlékem, a havas hegycsúcsokról való leszánkázásról. 

Ez után következett az a jelenet, amikor a főhősnő még nem is sejti, mekkora veszély les rá, amikor egyszer azt mondja szerelemtől bódult állapotban, hogy "Persze, hogy megyek veled síelni, Életem!"

Nem sejtettem.

Semmit.

Kár a szavakért, ez a jelenet a Britget Jonesból mindent megmutat:


Az Első Síelős Történethez az is hozzátartozik, hogy Ladó mindenképp gyerekes programnak szánta, de mivel Somát nem engedte el az anyukája, így Prof. Dr. Ladó Ákos lányai jöttek velünk, akik akkor 11 és 13 évesek voltak. 

Ladó ugyan említette, hogy talán snowblade-del kellene kezdenem, de úgy voltam vele, hogy én egy hős vagyok, ha a gyerekek síléccel jönnek, én is azzal megyek!
Azért annyira nem voltam vagány, hogy rózsaszín kötött sapkám legyen, de nem a szín, hanem a sisak miatt. Amikor beöltöztünk a kölcsönzőben, a lányok kértek, kaptak sisakot. Én is beálltam  a sorba sisakért, de a kölcsönzős azt mondta, hogy csak 12 éves korig kötelező. Győzködtem angolul, hogy bízzon bennem, ismerem a képességeimet, és nekem "really needs that", különben elpatkolok odafenn. Érezhette azt a pajzsomon átütő pánikot, ami kezdett elhatalmasodni rajtam, így nem vitatkozott sokáig. Ezek után pedig elindultunk a halálba felvonókhoz.

A csajok persze egyből kiszúrtak egy "Princessin" feliratú felvonót, és _mindenképpen_ azzal akartak menni. Princessin pedig felvitt minket. Rögtön a fekete pályára. 

A lányok már korábban síeltek, és a gyerekeknek amúgy is kevesebb a félelemérzetük, így nulla kanyarral, cikkcakk nélkül, huss, már ott sem voltak. Ladó snowblade-del türelmesen várakozott rám, hogy indulhatunk e. (Ő végül azért döntött emellett, mert nem kellett bérelnie, illetve ha a snowboardját hozza, akkor nem tud segíteni a gyerekeknek nekem.)

Ritkán van halálfélelmem, de akkor és ott az volt. Pontosan úgy, ahogy a videóban Zellweger, oldalazva lépkedtem, minden második lépésnél seggreesve, botok nélkül. Később megengedtem magamnak azt a luxust, hogy csússzak, akkor a kanyarokban fennakadtam a kerítésen, olyképpen, hogy balláb-oszlop-jobbláb, oszlopon sisak csattan, én háton fekszem, nézem az eget, és azon elmélkedek, hogyhogy még nem ájultam el?

Végül Ladó derekába kapaszkodva csúsztunk le, végig sikítottam, és az utolsó pillanatig azt hittem, hogy ez volt életem utolsó napja.

A hüttében aztán a forraltbor vígasztalt. Valamelyest.

......

A következő alkalommal Somával mentünk, vittük Buksit is, könyvet is, és megegyeztünk, hogy én majd kutyázom, olvasok, gyönyörködöm a tájban, amíg ők csúsznak.
Csak nem bírtam amúgy magammal, bizsergett belül valami ördögi kíváncsiság, valami izgalom, valami olyan, mint amikor az ember menne randizni, de fél, hogy ő ehhez gyakorlatlan, csúnya, béna, stb. 
Ladó nem kérdezett, türelmesen felvette a snowblade-jét, kért nekem is egyet, Somának sílécet, és irány a felvonó. 

A felvonó csáklyás volt, akkor láttam életemben először ilyet, és ez is totális égő kudarcba fulladt, pontosan úgy, mintha arra gyúrnék, hogy én legyek Babette Jones, Britget Jones kishúga. Ladó a gyerekkel ment, én pedig lázas izgalmamban nem figyeltem meg, hogy a csáklyába kapaszkodni kell, és az majd csak húz. Nem. Képzeljétek el, hogy én RÁÜLTEM. Aztán meg a földre, a seggemre.
Egy kedves osztrák pasi, aki a sorára várt, hogy felhúzhassa őt a felvonó, segített talpra (ami nyilván nem volt egyszerű, abban az óriási síbakancsban, lécekkel a lábamon), majd a kezembe nyomta a csáklyát, és kedvesen magyarázott németül, amiből egyetlen szót sem értettem. 

Az önismeret jó dolog. Akkor is ha nincs. Mert az irónia azért megmarad, ha már minden más elveszett. Kiröhögtem magam felfelé, odafent pedig csúnyán káromkodtam magamban, hogy nem hiszem el, hogy már megint itt vagyok, egy eszméletlenül magas hegynek a tetején, ahonnan nem lehet máshogyan lejutni, csak bizonytalanul csúszó léceken.

És akkor megtörtént a csoda.

Az x-be fordított lábaim engedelmeskedtek, és megállítottak. Amint igazítottam rajtuk, újra csúszni kezdtem, és ahogy megrémültem a sebességtől, újból x (illetve inkáb fordított V, mert az X-hez rövid a snowblade), és újból megállás.

Soma persze sehol nem volt, kétszázzal száguldott alá, félelmet nem ismerve, csodálatos őszinte átéléssel az arcán. 

Az első három sikeres stop után, elkezdtem a pálya egyik szélétől a másikig csúszni, fordulni, visszacsúszni, szép íveket fordulva, nem túl meredeken a hegyoldalra. Mire lejutottam a pálya aljára, élveztem a sikerem, élveztem a csúszás örömét, azt, amit korcsolyán is érez az ember, hogy repülünk, hideg van, a hó csodás, a táj csodás, az Alpok meseszép, és milyen jó, hogy itt lehetek, és megélhetem ezt az élményt.

Maradtunk másnap, pihenőkben Buksit sétáltattunk, ettünk, ittunk, elfáradtunk. Akkor azért már nem ment minden simán, estem is párszor, de mindig a fenekemre. Amint úgy éreztem, hogy nagy a sebesség, és már nincs elég erő a combomban, hogy megállítsam magam, azonnal leültem, és vártam, hogy a fenekemen csúszva egyszer csak megálljak. Ez a taktika bevált, és egyre kevesebbszer kellett leülnöm, egyre nagyobb sebességeknél gondoltam azt, hogy ezt nem kell megállítani, elég lassítani, ha állítok egy kicsit az irányon.

Azóta eltelt két év, tavaly kipróbáltam a snowboardot is, szántóföldön, autó után húzva. Nagy élmény volt, rájöttem, hogyan irányítom a testemmel, a csípőmmel és a lábaimmal. 

Idén ez volt tervbe véve, hogy élesben, segítség nélkül próbálom meg. 

Csak közbejött, hogy nincs tél. és némi megoldatlan lelki probléma

Ennyi idő távlatából azt gondolom, hogy az embernek el kell fogadnia magában, hogy nem fog menni elsőre, egyáltalán nem lesz olyan, mint a filmeken ... vagy ha igen, akkor arra nem lesz büszke. Hibázunk nagyokat, égők vagyunk magunk előtt, minden élőlény előtt a világon. Pici apró pondrónak érezzük magunkat a sok profi között, nincs _saját_ sokszázezres felszerelésünk, a nagyvilág mércéje szerint tényleg lúzerek vagyunk, de szerencsére a nagyvilág mércéje nem a mi mércénk. Mi azzal mérünk, hogy szívvel lélekkel belevágunk egy kalandba, és ha lesz is néhány kék-zöld-lila foltunk, megérte az a soksok pillanat, amikor úgy éreztük, hogy pondró létünk ellenére egészen élhető ez a bolygó.

2018. január 26., péntek

Magánügy

... avagy én vagyok e a bunkóbb?

Találkozás egy négy évvel ezelőtt megismert és elfelejtett vizsgabiztossal:
Ő: - És, férjhezmentél már? -
Én, az első lefagyás után: - Nem. És Te elváltál már? -

2018. január 24., szerda

Kormány mögött

Minden ismerősöm azt mondta, vezessek, amilyen hamar csak tudok, különben soha többet nem ülök vissza.

Legyintettem nagyképűen, nincs nekem semmi bajom a vezetéssel.

Ma végre visszaültem.

Az a helyzet, hogy minden kanyar pszichésen csúszik...

2018. január 18., csütörtök

Születésnap

Megfogadtam, hogy csak akkor térek vissza a blogvilágba, ha tudok valami pozitívat írni.

Tudok.

Ma hajnalban munkából hazafelé az autóm kisodródott a jeges úton, nem tudtam irányítani, így az árokba kerültem, ahol fejreállt. Percekig nem tudtam, merre van a fent és a lent, rettegtem, hogy felrobbanok, mint a filmeken, vagy, hogy egyszercsak megroppan a szélvédő, és rámszakad az autó súlya. Végül az anyósülés melletti ablakon sikerült kimásznom.

Innentől csak felfelé vezet az út, ugye?

Eltörhetett volna a gerincem, a bordám, a lábam, a karom. Ha nem vágja meg a nyakam a biztonságiöv, talán most nem írhatnék blogot, talán nem is tudnék gondolkodni.

Minden porcikám fáj, külön-külön, és összesen is. A fejemen van egy pukli, hatalmas, lüktetve feszít. A nyakam rettenetesen fáj, attól is, hogy tartanom kell. A nyakbőröm folyamatos égési fájdalma nudli ahhoz képest, ami a fejemben zajlik. Nem emlékszem rá, hogy valaha éltem át ekkora fájdalmat ennyi órán keresztül. Orvosi javaslatra nem veszek be fájdalomcsillapítót, hogy pontosan tudjam érzékelni, ha valami nem oké pl egy bevérzés miatt.
Garantáltan pontosan érzékelek minden kínt.

És mégis.

Hálás vagyok, hogy fáj, hogy lüktet, hogy ég, mert ez azt jelenti, hogy érzek, és aki érezni tud, az életben van.

Ez most talán a legfontosabb.

Helló élet, kösz, hogy élek.