Slovenec sem

Énekkari eseményről fogok írni, ami nem mindenki számára lehet érdekes, tovább olvasás csak saját felelősségre. :)

Idén 52. éve, hogy a szlovének szerveznek egy kórustalálkozót, amit (számomra meglepő módon) tábornak hívnak. Nekem a táborozás egy több napos, esetleg egy egész hetes valamit jelent, de itt egy kicsit rövidebb. A rendezvény lényege, hogy az ország minden tájáról összegyűlnek az énekkarok, sőt, az országhatáron túl élő énekkarok is, amiből egyébként szintén nincs kevés. Olasz, osztrák, szerb, bosnyák, horvát és magyar szlovének, akiket összeköt a zene. Nem tudok pontos számot mondani, de nagyjából két-három ezer emberről lehet szó. Van egy iskola, aminek van egy betonozott amfiteátrum jellegű "udvara". A hónapokkal korábban kiosztott dalokat erre a rendezvényre mindenki a legjobb tudása szerint gyakorolja, és akkor a tábor napján egyetlen karvezető vezényel egy ekkora tömeget. Szóval, ez egy elég nagyszabású esemény, amire az én énekkarom 1988. óta jár (függetlenül attól, hogy azóta cserélődött a karvezető, meg vagyunk itt néhányan, akik akkor még nem is éltek).

Tavaly Ladó is jött velünk, de akkor a karvezetőnk beteg volt, így csak az össznépi fellépésen vettünk részt, és inkább volt az alkoholos befolyásoltságon a hangsúly, mint a zenén. Idén Ladó kategorikusan elzárkózott ettől a programtól, és nem azért, mert nem jön ki az énekkarral (sőt, ők is nagyon szeretik Ladót), inkább amiatt, mert semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ezután a program után két napig csak regenerálódjon. Mert a tavalyi tapasztalat alapján ez volt várható. Habár tavaly nagyon jól éreztem magam, idén nekem sem volt ehhez kedvem. Nem volt kedvem Ladó nélkül elmenni itthonról*, idegenben aludni, alkalmazkodni. Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen a tavalyi tábor óta én egyáltalán nem aludtam máshol, csak itthon, és ez a rádöbbenés mély elégedettséggel töltött el. Lehet, hogy nektek ez elképzelhetetlen, hogy valaki ilyet akarjon, mert a mai világban az a trendi, ha évente legalább kétszer, de inkább többször az emberek elutaznak, de én kicsit máshogy vagyok bekötve. Rövid életem során volt olyan, hogy többször költöztem egy év alatt mint ahány hónap van egy évben és volt olyan munkahelyem is, hogy egy hét minden harmadik éjszakáját másik városban töltöttem. Ezek után most, hogy lett egy hely, ami az otthonom, otthonunk, én teljesen megértő vagyok magammal, hogy nem akarok, nincs igényem arra, hogy elmászkáljak. Nem állítom azt, hogy később nem lesz ez másképp, de most ezt élvezem.

Ladó viszont ragaszkodott hozzá, hogy menjek. Szerinte ez a minimum azok után, hogy ez a csapat engem ennyire befogadott. Számítanak rám, szereplés is lesz és egyébként is ő is úgy gondolja, hogy jó az nekem, ha kimozdulok. Még szombat reggel, indulás előtt is hajlandó lettem volna kihagyni, ha csak egy fél szóval utalást tesz arra, hogy maradjak, de nem történt ilyen. Fél kilenckor volt találkozónk, egy tőlünk autóval öt percre lévő buszmegállóban, Ladó már nyolckor begyömöszölt a kocsiba, nehogy meggondoljam magam. Na persze, ő sem maradt árván, Soma jött hozzánk a hétvégére, szóval szerintem még örült is, hogy egy kicsit teljesen apa-fia programja lesz.

A buszmegállóban persze vicceskedve drámáztam, hogy el kell válnunk, mindenki nevetett a bohóckodásomon, csak a buszsofőr szólt be, hogy akkor én már vissza se jövök, hogy így búcsúzkodom. Ez a sofőr egyébként egész hétvége alatt szívta a véremet, rettenetes paraszt volt. Konkrétan szerinte én nem szeretem az emberem, mert ez egy nagy hazugság, hogy ennyit puszilgatom (WTF?). Jól van, hát a nevemet nem tudja, még szerencse, hogy ilyen jól átlát rajtam. Aztán később a vegetáriánusságom miatt volt extrém bunkó, amit megint nem értek. Az egész énekkar, tehát közel 20 ember el tudja fogadni, hogy én mást eszem, mint ők, de ő, aki amúgy nem is a közösség tagja, nem. Na mindegy, az lett volna a fura, ha ő is normális, hát nem lehet minden tökéletes, nem igaz?

Este fél hétkor volt fellépésünk, addig Ljubjanában városnéztünk. Napsütötte teraszon beszélgettünk, én egy pohár fehérbort ittam, jó volt a társaság, élveztem a nyarat, a városi nyüzsgést. Meg is lepődtem magamon, hogy nahát, ilyet is tudok. Nagyon jó volt, hogy az esti fellépés miatt nem piálnak a többiek sem, nem az volt mint tavaly, habár itt még nem tudtam, hogy mennyire nem az van, mint tavaly. Délután elfoglaltuk a szállásunkat egy városszéli hotelban, ahol az egyik szobatársammal csendespihenőt tartottunk. Hárman voltunk lányok egy szobában, ebből én aludtam franciaágyon közös takaróval az egyikükkel. Ha jobban a mélyére mentem volna, akkor ez nekem kellemetlen lett volna, de nem mentem, inkább hagytam, hogy történjenek a dolgok és ez így nagyon jó volt. Örülök, hogy azt a személyiségemet vettem elő, aki még mindig lazán alkalmazkodik. A pénteki hisztirohamom után üdítően pozitívan csalódtam magamban.

A szombat esti fellépés szintén az iskolában zajlott, beltéri színpadon. Itt csak a külföldre szakadt énekkarok léptek fel, szám szerint hét kórus, mert Horvátországból két csoport is érkezett. Nem mondom, hogy hibátlanul énekeltünk, mert nem, de igyekszem a korábbi maximalista dolgaimat elengedni és arra fókuszálni, hogy a mi énekkarunk egy amatőr csoport, és innen nézve nagyon nagy teljesítmény egy ilyen eseményen való részvétel. Nálunk a (változó) 20-25 főből csak négyen tudunk kottát olvasni, ebből a karvezető az egyik, tehát innen nézve az is nagy dolog, hogy egyáltalán megszólalunk négyszólamban. A fellépés után egy virágcsokrot is kaptam, amiért nekem ez az idei az első ilyen fellépésem, itt már mondjuk éreztem, hogy nem fogom az estét könnyek nélkül megúszni.

És tényleg. Fellépés után kerestem magamnak egy helyet, ahonnan jól hallani és látni, hogy mi történik a színpadon és aztán csak hagytam, hogy megtaláljon az élmény. Mondhatom, megtalált. Az egyik pillanatban arra eszméltem, hogy amúgy nekem patakokban folynak a könnyeim, elállíthatatlanul. Szerencsém volt, hogy egyedül lehettem, hogy nem kérdezgetett senki, hogy mi bajom, mert nekem egyrészt semmi bajom nem volt, másrészt tényleg annyira megtalált a hála és az öröm, hogy ez velem megtörténik, hogy úgysem tudtam volna kinyögni egy szót sem arról, hogy miért sírok. Azért az, hogy ott ülök egy többszáz fős rendezvényen egyedüli magyar anyanyelvűként, hogy nem is értek szinte semmit abból, amiről énekelnek, csak érzem, hogy ez egy másik kultúra, ami nem az enyém, mégis itt lehetek, az valami. És akkor az is eszembe jutott, hogy gyerekkoromban a saját családomban nem voltam ilyen biztonságban, mint itt, ennyi idegen ember között, akikkel a zenén kívül nem köt össze semmi, se a nyelv, se a közös történelmi múlt, se semmi más, hát ez így eléggé eltalált. Azt hiszem, nagyon boldog voltam abban a percben, annak az iskolának a lépcsőjén kuporogva, szemben a színpaddal. Szerencsés vagyok, hogy a boldogságot ilyen sokféleképpen meg tudom élni.

A fellépések után volt még egy közös vacsora egy hatalmas sátorban. A vacsora alatt hét fiatal hegedűkkel, csellókkal világzenét játszott, örömzenéltek. Tudtam enni vegetáriánusként is, pedig az ilyen sátoros ünnepeken mindig gulyás van, vagy virsli mustárral, de itt volt ezerfajta gyümölcs, saláta és ajvár is, azt hittem kimaxoltam az estét, pedig hol volt még akkor, hogy alszunk.

Éjfélre értünk vissza a szállásra. Az egyik szobatársunk (hívjuk Veronikának) komoly betegségen van túl, sztómája van, szóval rá tényleg jobban kell figyelni, és meg is egyeztünk mi hárman, hogy ha neki valami nem jó, akkor mi hozzá igazodunk  (úgy is, mint lefekvési, felkelési idő). Úgy tűnt, hogy nagyon kimerült, úgyhogy szépen letusoltunk, pizsama, ágynyugalom. Kétszer is kopogtak a többiek, hogy menjünk a nyolcas szobába partizni, de az egyezségünkre való tekintettel szépen bebújtunk az ágyba, hogy akkor itt alvás van. Már negyed órája sötétben sutyorogtunk, amikor megszólalt Veronika, hogy amúgy most, hogy jobban belegondol, neki még van kedve partizni, menjünk. Ahogy voltunk, pizsiben átvonultunk a nyolcasba. Na, nem kell komoly partizásra gondolni, mindenki ült ahol tudott (huszan egy háromágyas szobában, képzelhetitek), gintonic-ot kortyolgatva sztorizgattunk. Fél kettő után Veronika elfáradt, szépen elkísértük aludni. Aztán a másik lánnyal, akivel közös takarónk volt, még negyed négyig pofáztunk, nem is tudom, mit gondoltunk, hogy a reggeli hat órai kelés majd simán megy ezek után.

Végül simán ment. A reggeli nyolcra volt rendelve. Veronikának a kis batyuja miatt korábban kell kelnie, és hogy ne zavarja, hogy szerinte zavar minket, mindhárman felkeltünk hatkor, hétkor pedig már a hotel napsütötte teraszán kávéztunk. 

Tíz órától volt főpróba, amire az egész énekkarunkból ketten mentünk el, és a többezres tömegnek is csak nagyjából az egyharmada jelent meg. Ettől függetlenül már ott is rázott a hideg, hogy annyi ember egyszerre énekel. Persze a szlovén tévé élőben közvetítette az eseményt és hát el kell mondanom, hogy nem tudtam, hogy fizikailag képes vagyok erre, de konkrétan másfél órán keresztül libabőröztem. Amikor annyi torok egyszerre énekel valamit, és az ember ott áll a kellős közepén, az valami leírhatatlan. 

A gyufafejek között az egyik kalap és napszemüveg én vagyok.

A két képen nagyjából a fele embertömeg szerepel, sajnos nem találtam olyat, ami az egészet lefedi. A képek https://www.rtvslo.si/ weboldalról zármaznak.

Este fél nyolcra értünk haza. Örülök, hogy végül nem hagytam ki.

*Nemrég hallgattam egy podcast-et, amiben Knapek Éva klinikai szakpszcihológus Feldmár Andrással beszélgetett a függőségekről, és ahol Feldmár azt mondta, hogy a társfüggőség egy igazi szeretetkapcsolat esetén elvárható. Ezzel mondjuk egy kicsit megnyugatott, mert már régóta gyanakszom arra, hogy társfüggő vagyok, és egy jó nagy kő esett le a szivemről, azzal, hogy egyébként ez nem feltétlenül toxikus egy olyan nagy ember szerint, mint Feldmár András. Persze, ettől még lehet, hogy mi Ladóval egészségtelen társfüggőségben vagyunk, de mivel ez mindkettőnknek megfelel, ezért ez nem biztos, hogy baj. És hát azért utóbb kiderült, hogy elég jól működöm akkor is, ha külön vagyunk.

Szégyen

Pénteken hajnalban keltünk mindketten, mert Ladónak időpontja volt Bécs mellett, amiatt, hogy kicseréljék a céges teherautót. Mivel nekem hétvégére Szlovéniában volt programom az énekkarral, úgy gondoltam, hogy elkísérem, legalább addig is együtt vagyunk. Igaz, azt hittem, hogy csak ide, a közeli céghez kell menni, és hamar visszaérünk, mert nekem délután ötkor jelenésem volt a szlovén nagykövetségen a közeli városban (szintén énekkari fellépés miatt), amihez legkésőbb négykor el kell indulni..

Útközben derült csak ki, hogy az anyacéghez, tehát kicsit messzebb megyünk, de akkor is mentem volna, ha előre tudom, mert azért legkésőbb délután háromig simán hazaérünk, igaz?

Végülis igaz.

Jó időnk volt, jó volt beszélgetni az úton, csak odaérve derült ki, hogy a főnöke elírta a rendszámot, így egy teljesen másik teherautót vártak. Ausztriában rendszámcserés rendszer van, ami azt jelenti, hogy adott rendszámra van forgalmi engedély, ami aztán "vándorol" autóról autóra, illetve a forgalmi engedélyen szerepel, hogy milyen járműre tehető rá az adott rendszám. És hát 565 helyett 556-ra volt forgalmi engedély kiállítva (ami egy kollégájáé), így tulajdonképpen hiába mentünk. Mi ezen csak jót nevettünk, hiszen Ladónak ez fizetett munkaidő volt és bizonyíthatóan nem az ő hibájából történt a tévedés, szóval volt egy szép kirándulásunk. Ez még később fontos lesz: hazaúton, kb. tíz óra körül megálltunk reggelizni a McDonald's-ban. Az elmúlt években már vegaként is lehet mekiben enni, szóval jó választásnak tűnt, de végül kiderült, hogy csak délután egy óra körül van rendes kaja. Ezért kissé csalódottan csak egy nagy adag sültkrumplit ettünk. Ezután pedig úgy döntöttünk, hogy ha már ilyen szerencsésen alakultak a dolgok és üres az autó, akkor hazafelé hozunk vályogot. Így is lett, hazaúton megpakolták a teherautót, de aztán a vályogosmester annyira belejött a mesélésbe, illetve nekünk is volt pár kérdésünk, hogy elég jól elment az idő, háromra értünk haza. 

A házhoz most csak erdei úton lehet autóval lejönni, Ladó pedig úgy gondolta, hogy száraz időben ez nem okoz majd gondot, viszont a vályogot le kell pakolni még, mert a hétvégén nem mozoghat az autó (bejelez a munkahelyen a gps). Ahogy leállt a pajtához, jött egy futózápor. Akkor kezdtem először érezni, hogy itt az idővel baj lesz. Bigbag zsákokat képzeljetek el, hármat, az egyikben 550 kg, a másik kettőben kb. 300 kg vályoggal. Van itthon raklaptologató béka, szóval ez igazából nem jelent gondot, de mégis, a teherautóról leemelni, az már más téma, ahhoz csúszdát kell építeni és úgy legurítani. Mivel nem először csináljuk, ez viszonylag hamar ment, bár ugye, ha az ember időhöz van kötve, akkor mi számít "hamar"-nak? Fél négyre sikerült lepakolni, de a gyors zápor miatt a teherautó kerekei elcsúsztak a füvön, Ladó nem tudott vele kiállni. Úgyhogy traktor, vonószem, vontatókötél, én a teherautóban a kormánynál, Ladó vontat. Háromnegyed négykor izzadtan, hajamban tiszta mocsokkal, ekkor már elképesztően éhesen (hol van már az a délelőtti sültkrumpli?) beestem a zuhany alá, hogy akkor most indulás. Hajat már nem mostam, pedig csupa vályog volt az egész fejem (mert ahonnan hoztuk, ott beálltam a gép alá ami töltötte, mert az milyen érdekes, ugye, nagyon nagyon érdekes, tényleg), az énekkari egyenruhába páros lábbal beleugrottam, villámszempillaspirál, tornacipő vezetéshez, magassarkú hátra bedob, padlógáz.

Mire a nagykövetségre értem, már tomboltam az éhségtől és a fáradtságtól. Púp volt a hátamon ez a rendezvény, ráadásul valamelyik okos kitalálta, hogy a szlovén himnuszt négyszólamban énekeljük, ami nem lett volna gond, ha mondjuk három nappal előtte szólnak, megtanultam volna én, de nem, csütörtök este szóltak, hogy pénteken ez lesz. Végül nagyon hamar elengedtem ezt a kérdést, úgyis pont én állok a szoprán és az alt határán, hát szopránt énekeltem, úgy gondoltam, ez a legkisebb probléma. 

Ez egyébként egy kis puccos esemény volt, ha jól meggondolom egy olyan embernek, mint én, megtiszteltetés, hogy részt vehetek, hogy szerepelhetek és hogy egyáltalán, de akkor és ott ezt nagyon nem úgy éltem meg. Szédültem az éhségtől, két órát álltunk a napon és igaz, hogy délután hat és hét körül már nem éget annyira, semmivel sem kellemesebb hosszú fekete nadrágban, magassarkúban tolni a szépmosolyt. Mindennek a tetejébe, én nagyon nem bírom a magassarkú hordást, csak kényszer alatt vagyok hajlandó viselni és azért az is zavart, hogy nem mostam hajat. A szereplés után félre lettünk állítva egy füves részre, ami megint nem volt magassarkú-kompatibilis, úgyhogy én végül hátrasomfordáltam a fiúk közé, majd lerúgtam a cipőmet, és a hátralévő időt azzal töltöttem, hogy a lábujjammal füvet tépkedtem. Utána volt még állófogadás, akkor vettem észre, hogy a falunk polgármestere végig ott állt a hátam mögött. Nem tudom, szerintem igyekeztem diszkréten szenvedni, de utólag annyira szégyellem magam. Miért kell nekem mindig ennyire gyerekesen viselkednem, ha kívül kerülök a komofortzónámon?

Végül én voltam az első aki lelépett, az arcomra már ráfagyott az odakényszerített mosoly, mert hát mégiscsak fotóztak, meg kamera, meg ilyenek. Úgy gondolom, hogy legközelebb akármilyen megtiszteltetés is ér, inkább kihagyom, minthogy így viselkedjek. A többiek szerint nem volt amúgy gáz, a lányok észre se vették, hogy én ott vergődöm, de szerintem ők túl kedvesek és toleránsak, ha rólam van szó.

Aztán fél nyolckor még nekiálltam összepakolni szombatra és vasárnapra, ami egy teljesen új posztot érdemel.

Bikfic

 Teljesen aljas és alaptalan az a vád, hogy a tacskót jobban szeretem, mint a másik két kutyánkat.

Tény, hogy nem mindig ő a hibás, ha ásás van a kertben, esetleg egy elrontott vakond is előkerül.

Tény, hogy ha látnám (HA látnám! De nem láttam!) vakonddal a szájában közlekedni, a nyilvánvaló bizonyíték ellenére is képes lennék arra következtetni, hogy ártatlan és valaki szándékosan be akarja mószerolni.

Az is tény, hogy miatta lett kerítés a kert körül, ahová valahogyan mégis sikerült bejutnia. Ott véletlenül kifúrt három tő csemegekukoricát, de amúgy nem csinált semmi rosszat, a kukoricák is túlélték. 

A legtényebb tény, hogy folyamatosan rettegünk amikor megy a traktor, mert annyira szeret traktorozni, hogy féltjük, hogy egyszer aláfut. Soha nem bocsátanánk meg magunknak, ha baleset érné, miközben a természete arra predesztinálja, hogy ne természetes, hanem hősi halált haljon, annyira vakmerő és bátor. 

Hiszem, hogy nincs olyan, hogy rossz kutya. De azért mielőtt tacskónk lett, nem borsót, hanem keresztet kellett volna vetni. Mivel ez elmaradt, most már csak a humorérzékünk az, ami menti a menthetőt.

Hihetetlen, hogy két és fél éve velünk él. Rettenetesen unalmas és egyhangú lenne nélküle az élet, a két jólnevelt, szófogadó és illedelmes nagytestű Buksival és Borival. 

A csodálatos és idilli vs. valóság

Ha időnként rábukkanok egy festő vagy zeneszerző írásaira, gyakran érzem úgy, hogy az írásaik mélyebben érintenek, mint az, amiben elismert tehetségük van. Ez pusztán az én fogyatékosságom: a szót megértem, átérzem, a színt, a formát, a hangot csak alig, vagy semennyire. Szomorú vagyok ettől, mert úgy érzem, kimaradok valamiből, ami fontos.

Mondhatom, a májushoz hasonlóan, nem indul jól ez a június: hideg van és szakadatlanul szakad az eső. Szinte nosztalgiával gondolok a napsütésre, és közben mardos az önvád: miért nem tudok a jelenben élni?

Az özönvíz elmosta az utunkat, de annyira, hogy autóval egyáltalán nem lehetett közlekedni. Az önkormányzatnak persze nincs pénze helyreállítani*, így Ladó az összes markolós/füldmunkát végző ismerősét körbetelefonálta. Sikerült is már péntekre embert találnia, akik gyorssegéllyel megoldották átmenetileg a vízelvezetést és helyreállították az utat. Lesz még vele munka, de azért most járható és ez a lényeg. 

"A víz útja" 

Ausztriában csütörtökön ünnepnap volt, így Ladó már szerda este hazajött. A hét elején megérkezett a vakológép, amit csütörtökön felavattunk. Tény, hogy sokkal gyorsabban vakol, mint én kézzel. Az is tény, hogy utána kézzel javítani kell. Ugyanakkor egyszerre elkeserítő és megnyugtató, hogy nem a vakolás lesz a legnehezebb része a házfelújításnak. Mindegy, haladunk, próbálom nem emészteni magam azon, hogy ez nem holnapután lesz kész. Szerencsére nem tegnapra kell.

Kész az első 4 fal. Inkább nem számolom, mennyi van még. 

Amúgy a vályogról ódákat tudnék zengeni, de nyugi, nem fogok. Csak a cipőt magyaráznám: normális, cementes vakolattal az ember ezt nem tudja megtenni, hogy félreteszi, aztán ha lesz ideje, akkor majd kitisztítja. Mindkét cipőm egyformán lett mocskos, sőt, gyönyörű volt a lábszáram és a hajam is. Ez az anyag hihetetlenül könnyen tisztítható, a bőrömről egy pillanat alatt lemosható, a cipőről száradás után egy körömkefével néhány mozdulattal lejött. Nyilván nem ez az egyetlen előnye, de ezt baromira szeretem benne.

Persze vannak idilli dolgok is, mert eljött a pirosgyümölcsök ideje. Szamóca, ribizli, cseresznye, dinnye. Ez utóbbi meg sem történt, hiszen nem készült róla fotó. A kutyafáját!

A szamóca és a ribizli saját termés. Ladó februárban kitalálta, hogy idén neveljük cserépben, mert ugyan Bikfic tavaly szorgalmasan "gondozta", de valamiért nem hozott termést (érthetetlen!). Ez a cserepezés jó ötlet volt. 

*Van az a tanmese Jánosról, a fiáról, meg a szamárról. Ez az útkérdés is ilyen: soha, senkinek nem tetszik amit éppen csinálunk. Ebben a dologban a szomszédaink tudják a legjobban, hogy nekünk mit kellene csinálnunk azzal az úttal, ami önkormányzati tulajdonban van, de csak és kizárólag mi használjuk. Mindenki úgy gondolja, hogy rendbetenni, karbantartani a tulajdonos kötelessége, csak mi vagyunk olyan bolondok, hogy magasról teszünk rá. Ha az önkormányzatra várnánk, 3 évig gyalog  jártunk volna, és most újabb 3-5  (vagy ki tudja, hány) évig járnánk, mert "nincs pénz". Nem akarok rosszindulatúnak tűnni, de én úgy látom, hogy igazából erre nincs. Mert világítani a semmit éjféltől hajnal négyig, arra van. 

Picinkék

Videó itt :)

Figyelem! Az alábbi leírásban lehetnek egyesek által gusztustalannak ítélt leírások, mindenki csak saját felelősségre olvasson tovább. 

Ornitológiai ismereteim meglehetősen hiányosak annak ellenére, hogy az elmúlt három évben sokat tanultam tőlük*, róluk. Ez a tudomány is csak olyan, mint a többi: minél többet megismer az ember róla, annál inkább érzi, milyen keveset tud valójában.

A széncinege az egyik legnagyobb egyedszámú énekesmadár nálunk (mármint itthon nálunk, országosan nem tudom), téli etetéskor csak a tengelicek előzik meg őket. Nagyon bátrak, egészen közel engednek magukhoz, habár nem állítom, hogy nem tiltakoztak hangos veszekedéssel minden alkalommal, amikor a hordó azaz pardon cinkelábon forgó palota közelébe mentem.

Nagyon sok anyag elérhető a neten arról, hogyan alakíthat ki az ember madárbarát kertet, így erről nem írnék most, csak a személyes megfigyeléseimet. 

Az első mindjárt az, hogy nem három, hanem négy fióka kelt ki - ezt az előző posztban rosszul írtam. Videó alapján nehéz volt megállapítani, hogy pontosan mennyi van, noha a kikelés után rögzített első videón tisztán látszik, később a fészek mélysége miatt sokkal nehezebb volt kitalálni, hogy hányan vannak, mennyi maradt életben. Viszonylag sok videó készült, de sokat ki is töröltem, mert ezek hosszúságuk miatt sok helyet foglaltak a telefonomon, de azért így is maradt néhány, amiből egy elég hosszú videót tudtam összerakni nektek. 

A második megfigyelésem az, hogy ezek a madarak nagyon jó szülők és nemcsak a gondosan kiválasztott hely, vagy a buksiszőrrel és mohával alaposan bélelt fészek miatt. Ha figyelmesen megnézitek a videót, az egyik helyen etetéskor a szülőmadár segít a fiókának lenyelni a hozzá képest aránytalanul nagy hernyót, azzal, hogy megcsípi a hernyót és meghúzza a végét, nehogy megfulladjon a kicsi. És hát a pelenkázás, az se semmi. Befelé jövet teli a csőre élelemmel, kifelé menet kiviszi, amit a kicsik pottyantottak. Ilyen kis madárba hogyan fér el ennyi figyelem és törődés? Nekem az egész teljesen megdöbbentő és felemelő tapasztalat volt végignézni, hogyan cseperednek. 

A fenti család közelében egy másik cinegefészek teljesen megsemmisült. Valószínűleg fiatal pár első fészekrakása lehetett, habár ez elég gyakori eset szélsőséges időjárás esetén (erős szél, sok eső). Mire felfedeztem a leesett fészket, már miden fióka elpusztult, de valószínűleg egyébként sem tudtam volna segíteni. Sajnos a frissen kielt fiókáknak a szülőmadarak nélkül nincs sok esélyük mentéskor sem, hiszen nagyon hamar kihűlnek. Látva, hogy a hordóban milyen biztonságosan gyakorolhatnak a fiókák, azt hiszem jövőre mindenképpen teszek ki majd odút, megkönnyítve ezzel a dolgukat.

*és persze Kónya Beától :)