Horror időszakom van és alig használnak már jól bevált praktikáim. Tetézi a dolgot, hogy nincs kire fogni, én vagyok az egyedüli felelőse annak, hogy túlvállaltam magam.
Nem szeretem* ezt a képzést amit elkezdtem, nem az én világom, nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet. Két dolog miatt nem hagyom abba: az egyik, hogy kifizettem érte elég sok pénzt, a másik, hogy nagyon tündéri tanárnőnk van, bárcsak minden tanár ilyen lett volna az életemben. Az ő lelkesedése az, ami még tartja bennem a lelket, pedig hétről hétre egyre több anyaggal vagyok elmaradva. És ez még így fog menni 2025 szeptemberéig. Brr.
A munkahelyemen is borzasztó nehéz minden, február elseje óta két munkakört viszek, megterhelő, hogy egyik héten az egyik széken ülök, mire sikerül felvenni a ritmust, át kell ülnöm másik irodába, hogy pótoljam az ott felhalmozódott dolgokat. Mostanra legalább annyival könnyebb, hogy lett valamennyi rutinom, jobban be tudom osztani, hogy mire mennyi időt kell szánnom. De a február nagyon nehéz volt, mert a munka (és suli) mellett még az emberi szarságokkal is küzdöttem, illetve nagyon bántott, hogy nem kapok megfelelő segítséget, választ a kérdéseimre (ellenben azzal, hogy ha hibáztam, akkor UTÓLAG mindenki nagyon okos lett, azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kellett VOLNA). Mostanra az emberi tényező a legkevesebb, magasról teszek rájuk, erre végképp nincs energiám, hogy azon lovagoljak, hogy kinek miért nem tetszik a pofám. Ezen a fronton is szerintem csak az tartja bennem a lelket, hogy Sarah-val időnként sikerül egy húron pendülni, tudom, hogy nagyjából látja ezeket a dolgokat, legalább felé nem kell igazolnom magam. Ilyenre, hogy politikailag, erkölcsileg van véleményem, és ütközik bizonyos (akár munkahelyi) dolgokkal, már végképp nem jut energiám.
És persze, közben otthon is folytatjuk a felújítást és messze még a vége. Mert amúgy nem, nem haladunk úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, még akkor sem, ha időnként tényleg szépen összejön minden úgy, ahogy elterveztük. Heti egy napot tudunk haladni (ha nem jön közbe semmi), szombatonként, mert vasárnap muszáj pihenni. Nem mintha a vasárnapjaim pihenéssel tölteném. Többnyire szorongok a sulin, és eszeveszetten próbálom behozni a lemaradásomat, kétségbeesetten tömbösítve meghallgatva néhány óra anyagot, miközben etetem a mosógépet és a mosogatógépet, hogy legalább a putri ne legyen nagyobb az elviselhetőnél.
És amúgy nem látom a végét.
Semminek. Se a sulinak, se a munkámnak, se a házfelújításnak.
A helyettesített munkakörömet meghirdették, de nem találtak megfelelő embert, így szeptemberig egészen biztosan a nyakamban marad. Emiatt egyébként nem tudok szabadságra menni, mert mégis, hogy a viharba, amikor egymást érik a feladataim?
Pedig a lelkemet eladnám egy olyan napért, amikor nem csinálok semmit.
Amióta kitavaszodott, azért annyival jobb, hogy van egy kis napfény. Olyan apróságokkal próbálom visszabillenteni az egyensúlyom, hogy minden héten szedek virágot a munkahelyre, és akkor abban gyönyörködöm, hogy a Macska giccseskedik az ablakban a csokor mellett. Vagy pl. összebandáztam egy fiatal óvónénivel a munkahelyemmel szemben lévő óvodában, és reggelente, vagy délután együtt kávézunk. Meg ilyen van, hogy azzal segítek magamnak rendesen inni, hogy bodzavirágot, mentalevelet, friss epret pakolok a palackomba, különben elfelejtek innni. De azért ezek még így nagyon gyenge próbálkozások, hogy visszakapjam a lelki egyensúlyom. Hiányzik a kert, mert ahhoz, hogy tudjam csinálni ezt, el kellett engednem, hogy idén legyen kiskert, és ezzel kapcsolatban valószínűleg a legrosszabb döntést hoztam meg. Legalább a tavaly felcserepezett eper szépen terem, csak locsolni kell, meg a muskátlit is átültettem, amin látszik, hogy teljesen azért ezt sem engedtem el.
A blogokkal is időnként lemaradok, de azért a pihenés illúziójával szoktam pótolni (meg nyilván az insta pörgetésével, ami tiszta agyrém, hello Dolly!) Pitykegomba bezárásáról egy az egyben lemaradtam, azért Pityke ha még írsz és olvasol, akkor egy meghívóra beneveznék. És ha már itt tartunk, köszönöm Luna, hogy automatikusan kaptam megint, és Mici neked is, hogy ilyen kitartóan érdeklődsz. Szívből sajnálom, hogy semmi jó hírrel nem tudok most szolgálni.
Cserébe összeválogattam néhány cicás-virágos képet. Tudom, hogy sovány vigasz, de most ennyire futja.
Ölelek mindenkit, aki még véletlenül erre jár.
*illetve szörnyen utálom
** ezt a bejegyzést is negyedjére raktam össze, olyan is. Bocsi. <3
