Születésnap

Megfogadtam, hogy csak akkor térek vissza a blogvilágba, ha tudok valami pozitívat írni.

Tudok.

Ma hajnalban munkából hazafelé az autóm kisodródott a jeges úton, nem tudtam irányítani, így az árokba kerültem, ahol fejreállt. Percekig nem tudtam, merre van a fent és a lent, rettegtem, hogy felrobbanok, mint a filmeken, vagy, hogy egyszercsak megroppan a szélvédő, és rámszakad az autó súlya. Végül az anyósülés melletti ablakon sikerült kimásznom.

Innentől csak felfelé vezet az út, ugye?

Eltörhetett volna a gerincem, a bordám, a lábam, a karom. Ha nem vágja meg a nyakam a biztonságiöv, talán most nem írhatnék blogot, talán nem is tudnék gondolkodni.

Minden porcikám fáj, külön-külön, és összesen is. A fejemen van egy pukli, hatalmas, lüktetve feszít. A nyakam rettenetesen fáj, attól is, hogy tartanom kell. A nyakbőröm folyamatos égési fájdalma nudli ahhoz képest, ami a fejemben zajlik. Nem emlékszem rá, hogy valaha éltem át ekkora fájdalmat ennyi órán keresztül. Orvosi javaslatra nem veszek be fájdalomcsillapítót, hogy pontosan tudjam érzékelni, ha valami nem oké pl egy bevérzés miatt.
Garantáltan pontosan érzékelek minden kínt.

És mégis.

Hálás vagyok, hogy fáj, hogy lüktet, hogy ég, mert ez azt jelenti, hogy érzek, és aki érezni tud, az életben van.

Ez most talán a legfontosabb.

Helló élet, kösz, hogy élek.