Hogyvagyok

A bátyám halála után nem találtam a helyem itthon, ezért Ladó azt javasolta, hogy utazzak el a szülőfalumba.

A bátyám házában (ami eredetileg a nagyszüleim háza volt) 10 éve nem jártam, a faluban, a szüleimnél utoljára 6 éve voltam.

Az utazás vonattal szörnyen nyomasztó volt, vezetni nem akartam abban a lelkiállapban, de azt sem akartam, hogy Ladó jöjjön velem - teljesen egyedül akartam lenni.

8 órát utaztam. Megjártam a poklok poklát.

A bátyám olyan körülmények között élt, ami nem méltó emberhez. Egész éjszaka talpon voltam, mert nem volt egy hálózsáknyi tiszta hely, ahová letehettem volna a fejem. Hajnalig zsákoltam a cuccait, amikor világosodni kezdett, kimentem a bátyám bocijához és kiganajoztam. Ladó jött értem, összehajtogatott, és hazahozott, mert valószínűleg roncsot csináltam volna magamból, ha tovább maradok. 

Az egész tragédiát tetézte a szüleim viselkedése, akik gyakorlatilag a halál beállta után 24 órával már a "vagyonán" osztozkodtak, mint a marakodó hiénák. Nem akarok részletekbe merülni, leírok néhány mondatot, amitől úgy éreztem, hogy sürgősen pszichiáterhez kell fordulnom.

Reakció arra, hogy a falubeliek körberakták a kapuját mécsesekkel, koszorúkkal: Nem gondoltam, hogy ennyien szerették. (anyám) 

A boncolás után, az eredményt olvasva: Egészséges volt a mája, lehet, hogy nem volt alkoholisa. (szintén anyám) 

A temetésen:

Hatmilliárdan vagyunk feleslegesek ezen a bolygón. (a gyászoló "tömegnek" apám) 

Ti úgy látszik többet láttatok benne, mint én. (ugyanott, ugyanő) 

Amúgy kedvesek akartak lenni, Ladónak akarták adni a csak néhányszor használt adidas cipőjét. Mire én kategorikusan kijelentettem, hogy nem kérek semmit abból, amit hátrahagyott. Nem akarok spoilerezni, de amúgy mindenféle kategorikus kijelentésnek következményei vannak. Méghozzá többnyire az, hogy nem teljesülnek maximálisan. 

Aztán voltak itt olyok még, hogy a 10+ éve nemlátott rokonok megpróbáltak manipulálni, érzelmileg zsarolni, hogy KÖLTÖZZEK VISSZA, mert az idős szüleimnek szüksége van rám. Illetve volt olyan bátor is köztük, aki kijelentette, hogy ezentúl hetente illik meglátogatnom a szüleimet. Hát nyilván sejtitek, hogy nincs az az isten!

De van itt még olyan is, hogy gyászolom az elveszített bátyámat. Hogy álmodom vele, hogy szép emlékek után kutatok, hogy szerettem volna, ha már akkor megbocsátok neki, amikor még élt. A halála rádöbbentett arra, hogy a szüleimmel, akár akarják, akár nem, akár képesek rá, akár nem, rendezem kell a dolgaimat. Ha másképp nem, de magamban mindenképpen. 

És van itt még az örökség. Amiből ugyan nem kértem, de jutott. A bátyám vagyoni helyzetére nem vagyok kíváncsi, nem fogok hagyatéki tárgyalásra menni, de volt neki a bocin kívül egy idősödő tacskója is, amit a szüleim egyáltalán nem tudtak vállalni (lévén három saját, elhanyagolt kutyájuk). A tacsi (nevezzük Bikficnek) a tesóm halála után bezárva élt, ha kiengedték, ment keresni a gazdáját, járta a falut. A baleset óta eltelt négy hét alatt megbolhásodott, lefogyott, a szüleim kutyái véresre tépték. Noha volt jelentkező helyben, aki vállalta volna a gondozását, nem egészen sikerült neki, hiszen Bikfic nem volt hajlandó senkit sem gazdává fogadni.

Két napja Buksi és Bikfic édeskettesben őrzik a házunkat.