Sokmindenre számítottam az előző posztommal kapcsolatban, de erre, ami valójában történt - hát egyáltalán nem. Annyi kedves, szeretgető üzenetet kaptam, hogy még mindig nem hiszem el. Azt sem, hogy ilyen sokan vagytok és azt sem, amiket írtatok. Kicsit még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az azonosíthatatlan méretű, ismeretlen eredetű szeretetcunamit, viszont, hogy addig se maradjatok nélkülem, itt vagyok a reggelemmel.
Alaposan berobbant a nyár, de gondolom ezzel nem mondok semmi újat. A kert ontja a jóságokat, majdnem minden ebédre tökfőzeléket eszünk cukkinifasírttal, meg rántott cukkinivel, uzsonnára kovászos uborkát vajaskenyérrel. Erre a hétre már kánikulát ír, örülnék neki ha a paradicsom elkezdene pirosodni.
A hetem elég pocséknak ígérkezik, bár igazából nem szabadna panaszkodnom, mert csak annyi történik, hogy úgy kell dolgoznom, mint egy normális embernek. Azaz a megszokott részmunkaidőm helyett, teljes óraszámban, mert a kolléganőm szabadságon van. Micsoda igazságtalanság! Amúgysem vagyok egy goodmorningperson, a hétfők sincsenek a toplistás reggelek között, de ma a megszokottnál is morcodabban keltem. Be kell látnom, hogy igazából az a baj, hogy túlságosan jó dolgom van.
Azért a kávé után, kutyaetetés közben kapcsoltam, hogy nem kellene az egész napomat ebben a hangulatban töltenem, mert igazából magammal cseszek ki, ha így folytatom. Lábam alá csaptam a kutyákat, mentünk egy kört a birtokon, majd tettem egy sétát a kertben, amit egyébként előző este láttam utoljára (de hát az ember sose lehet eléggé szerelmes a kertjébe). Megállapítottam, hogy le kellene nyírni a füvet, megcirógattam a padlizsán, paprika és paradicsom leveleket, megdícsértem az uborkát, a tököt, a cukkinit és a csemegekukoricákat, majd szedtem egy marék piszkét, amit végül nem is ettem meg mind.
Azzal a tudattal indultam dolgozni, hogy akinek piszkebokor bogyók lapulnak a zsebében, azzal nagy baj nem történhet. Legyen bármilyen hosszú a munkanapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése