forgot how to live

 Horror időszakom van és alig használnak már jól bevált praktikáim. Tetézi a dolgot, hogy nincs kire fogni, én vagyok az egyedüli felelőse annak, hogy túlvállaltam magam.

Nem szeretem* ezt a képzést amit elkezdtem, nem az én világom, nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet. Két dolog miatt nem hagyom abba: az egyik, hogy kifizettem érte elég sok pénzt, a másik, hogy nagyon tündéri tanárnőnk van, bárcsak minden tanár ilyen lett volna az életemben. Az ő lelkesedése az, ami még tartja bennem a lelket, pedig hétről hétre egyre több anyaggal vagyok elmaradva. És ez még így fog menni 2025 szeptemberéig. Brr.

A munkahelyemen is borzasztó nehéz minden, február elseje óta két munkakört viszek, megterhelő, hogy egyik héten az egyik széken ülök, mire sikerül felvenni a ritmust, át kell ülnöm másik irodába, hogy pótoljam az ott felhalmozódott dolgokat. Mostanra legalább annyival könnyebb, hogy lett valamennyi rutinom, jobban be tudom osztani, hogy mire mennyi időt kell szánnom. De a február nagyon nehéz volt, mert a munka (és suli) mellett még az emberi szarságokkal is küzdöttem, illetve nagyon bántott, hogy nem kapok megfelelő segítséget, választ a kérdéseimre (ellenben azzal, hogy ha hibáztam, akkor UTÓLAG mindenki nagyon okos lett, azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kellett VOLNA). Mostanra az emberi tényező a legkevesebb, magasról teszek rájuk, erre végképp nincs energiám, hogy azon lovagoljak, hogy kinek miért nem tetszik a pofám. Ezen a fronton is szerintem csak az tartja bennem a lelket, hogy Sarah-val időnként sikerül egy húron pendülni, tudom, hogy nagyjából látja ezeket a dolgokat, legalább felé nem kell igazolnom magam. Ilyenre, hogy politikailag, erkölcsileg van véleményem, és ütközik bizonyos (akár munkahelyi) dolgokkal, már végképp nem jut energiám.

És persze, közben otthon is folytatjuk a felújítást és messze még a vége. Mert amúgy nem, nem haladunk úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, még akkor sem, ha időnként tényleg szépen összejön minden úgy, ahogy elterveztük. Heti egy napot tudunk haladni (ha nem jön közbe semmi), szombatonként, mert vasárnap muszáj pihenni. Nem mintha a vasárnapjaim pihenéssel tölteném. Többnyire szorongok a sulin, és eszeveszetten próbálom behozni a lemaradásomat, kétségbeesetten tömbösítve meghallgatva néhány óra anyagot, miközben etetem a mosógépet és a mosogatógépet, hogy legalább a putri ne legyen nagyobb az elviselhetőnél. 

És amúgy nem látom a végét.

Semminek. Se a sulinak, se a munkámnak, se a házfelújításnak.

A helyettesített munkakörömet meghirdették, de nem találtak megfelelő embert, így szeptemberig egészen biztosan a nyakamban marad. Emiatt egyébként nem tudok szabadságra menni, mert mégis, hogy a viharba, amikor egymást érik a feladataim? 

Pedig a lelkemet eladnám egy olyan napért, amikor nem csinálok semmit. 

Amióta kitavaszodott, azért annyival jobb, hogy van egy kis napfény. Olyan apróságokkal próbálom visszabillenteni az egyensúlyom, hogy minden héten szedek virágot a munkahelyre, és akkor abban gyönyörködöm, hogy a Macska giccseskedik az ablakban a csokor mellett. Vagy pl. összebandáztam egy fiatal óvónénivel a munkahelyemmel szemben lévő óvodában, és reggelente, vagy délután együtt kávézunk. Meg ilyen van, hogy azzal segítek magamnak rendesen inni, hogy bodzavirágot, mentalevelet, friss epret pakolok a palackomba, különben elfelejtek innni. De azért ezek még így nagyon gyenge próbálkozások, hogy visszakapjam a lelki egyensúlyom. Hiányzik a kert, mert ahhoz, hogy tudjam csinálni ezt, el kellett engednem, hogy idén legyen kiskert, és ezzel kapcsolatban valószínűleg a legrosszabb döntést hoztam meg. Legalább a tavaly felcserepezett eper szépen terem, csak locsolni kell, meg a muskátlit is átültettem, amin látszik, hogy teljesen azért ezt sem engedtem el.

A blogokkal is időnként lemaradok, de azért a pihenés illúziójával szoktam pótolni (meg nyilván az insta pörgetésével, ami tiszta agyrém, hello Dolly!) Pitykegomba bezárásáról egy az egyben lemaradtam, azért Pityke ha még írsz és olvasol, akkor egy meghívóra beneveznék. És ha már itt tartunk, köszönöm Luna, hogy automatikusan kaptam megint, és Mici neked is, hogy ilyen kitartóan érdeklődsz. Szívből sajnálom, hogy semmi jó hírrel nem tudok most szolgálni.

Cserébe összeválogattam néhány cicás-virágos képet. Tudom, hogy sovány vigasz, de most ennyire futja.

Ölelek mindenkit, aki még véletlenül erre jár.

*illetve szörnyen utálom

** ezt a bejegyzést is negyedjére raktam össze, olyan is. Bocsi. <3

New year, old me

Alig telt el két hét ebből az évből, de már most látom, hogy túlvállaltam magam. Jelentkeztem egy képzésre, ami még decemberben kezdődött, de én csak most csatlakoztam be, ennek az első vizsgája január végén lesz. Ezzel úgy voltam, hogy ha most nem csinálom meg, soha nem fogom, mert így is csak jövő szeptemberben fogom befejezni, amire borzasztóan sajnálom az időt, de arra számítok, hogy a felnőttképzés még jobban át fog alakulni, ezért inkább belevágtam. Február elsejétől elmegy egy kolléganőm, az ő feladatait májusig én fogom ellátni (persze, jóféle császári aranypénzért). Teljesen véletlenül találtam magunknak egy anyanyelvi szlovén tanárnénit, aki privátban órákat tud majd adni nekünk Ladóval, ezzel párhuzamosan folytatjuk a házfelújítást. Elkezdtük a ház külső szigetelését, jövő héten pedig jön hozzánk markoló és dömper és egy pár nap alatt valószínűleg felismerhetetlenségig átalakítják majd a terepet a ház körül. Meséltem volna a karácsonyról, a szilveszterünkről (Ladó kisebb utcabált szervezett), akartam írni évértékelőt, de közben történt egy megrázó haláleset, aminél véletlenül pont jelen voltam, szóval cseppet sem csodálkozom, hogy mostanra lebetegedtem. Olyan büszke voltam magunkra, hogy végre sikerült megúszni ezt a vírusos időszakot, kár volt. Az egyik kolléganőm kovidos volt az ünnepek alatt, de még taknyosan és torokfájással jött vissza, szerdán éreztem már, hogy ezt sikerült megörökölnöm tőle. Tegnap már home officeban dolgoztam, nem kis lelkiismeretfurdalással, mert akinek a munkáját februártól átveszem most szintén táppénzen van, pedig vannak elmaradt dolgok és egyedül itthonról azzal nem sokat haladtam. Aztán Sarah (legyen inkább Sári, jobban szeretem a magyar neveket) írt nekem egy szívhezszóló szépüzenetet, amiben elmondta, hogy ez most még nem az én felelősségem és ne vegyem magamra és nyugodjak meg, igyekszik majd odafigyelni rám, hogy májusig ne szakadjak bele a munkába. Emiatt kicsit megint lelkiismeretfurdalásom lett, mert a képzésről (bár szorosan összefügg a jelenlegi munkámmal) nem szóltam még neki. Ennek két oka van, az egyik, hogy nem akarom, hogy a cég kifizesse a képzésemet*, a másik, hogy nem biztos, hogy végül májustól ebben a munkakörben maradok (egyébként nem is nagyon szeretnék, a két munkakörből pont azt szeretem jobban, amelyik nem kapcsolódik a képzéshez, tiszta agyrém vagyok). A képzést magam miatt csinálom, meg azért, hogy ha egyszer mégis úgy döntenék, hogy innen elmegyek, akár egyéni vállalkozóként is dolgozhatok vele. Félreértés ne essék, nem szeretnék elmenni, jól érzem magam itt, annak ellenére is, hogy a rózsaszín köd mondjuk elég hamar elillant. Itt sincs kolbászból a kerítés, de már önmagában az, hogy ér hibázni és felsőbb szinten is természetes emberi tényezőként vannak kezelve, nekem nagyon tetszik, könnyebb így az élet.

Úgy néz ki, muszáj kicsit betegnek lennem, hogy időt adjak magamnak a blogírásra. A telefonomba már jegyezeltem, hogy miről akarok mesélni, úgyhogy az egyiket elmesélem most, aztán meglátjuk, a többire mikor jut idő.

Ahogy hidegebbre fordult az idő, a szokásosnál is több madár jelent meg az etetőn és az etető körül. A búbos cinegéket már régen láttam, helyette viszont bejöttek az őszapók csapatosan, a tengelicek, erdei pintyek, zöldikék, mezei verebek, és már harkályból is kettő van - akik látszólag nem kedvelik egymást. Ez a nagy forgalom azt eredményezte, hogy felbukkant egy karvaly is, és itt őgyelgett, gondolta, ennyi madárból csak kerít magának is valami falatot. Az ünnepek között egyik nap, amikor szigeteltük az oromfalat, háromszor is megtámadta őket, nem félt se a kutyáktól**, se tőlünk, pedig én minden alkalommal mondjuk úgy, hogy hevesen reagáltam az akciójára. Persze, mindegyik énekesmadarat féltem, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez a természet rendje, ha rajtam múlna, nyilván nem ez lenne. A karvaly egyébként a madárhatározók szerint is egy kifejezetten káros jószág, pedig valahol butaság hasznossági szempontból megítélni a természetet, mert ez csak a dolgok emberi oldala, alapvetően tényleg mindenkinek helye van az ökoszisztémában, tudom én jól, de senki ne várja el tőlem, hogy ne hozzak érzelmi alapú döntést, amikor Kóci vadmadár létére minden nap csipeget valamit a tenyeremből, és minden délután vidám csirregéssel, apró reppenésekkel üdvözöl, amikor hazaérek. Szóval ott tartottam, hogy minden énekesmadarat féltek, de Kócit kifejetten. Aggodalmam nem volt teljesen alaptalan, két napig feltűnő csendesség volt az etetőn, Kócit sem láttam. Kezdtem horgolni a gyászkendőmet, amikor aztán egy reggel a szokásos vidám röppenéssel megjelent a fejem fölötti ágon, arra várva, hogy feltörjek pár szem diót, és megkínáljam. Azóta újra rend van, nem tudom, mi lett a karvallyal, kétlem, hogy az anyukájára tett megjegyzéseim sértették volna az önérzetét, mindenesetre örülök, hogy más vadászterületet keresett magának.

Ha már az állatoknál tartunk, lett két macskám is, ami amúgy nem is az enyém, hanem a plébánosé. Haza nem hoznék macskát, a kutyák, de főleg a madarak miatt nem, de egykébként nagyon szeretem őket is. Egyszer az egyik a lábamhoz dörgölőzött, és mivel a bolt pont szemben van a munkahelyemmel, a reggeli kiflim mellé macskakonzervet is vettem. Azóta már alutasakost szereztem, mert azt egyszerűbb adagolni. Minden reggel hét órakor ott ülnek a lábtörlőn és várják, hogy beérjek dolgozni. Sokszor van, hogy én érek be leghamarabb, ilyenkor csak leteszem a cuccomat, egy rövid időre nyitva szoktam hagyni az ajtót, ezek meg befutnak, ott rohannak a sötét folyosón, amíg elő nem veszem nekik a kaját. Végtelenül kedvesek, feldobják a reggeleim, az egyik evés közben is dorombolni szokott, olyankor el is felejtem, hogy ők amúgy abba a fajba tartoznak, akik időnként megeszik az énekesmadarakat. Van egy kolléganőm, aki talán még nálam is állatbolondabb, ő kérdezte, hogy nem sajnálom-e alutasakosra a pénzt. Jó hülye kérdés volt, sose gondoltam volna, hogy ez szempont lehet. Az állatokat mindig is jobban szerettem a pénznél, mert mégis mikor dorombol nekem reggel hétkor mínusz tíz fokban egy ötszázas? 

*kinézem belőlük, hogy kifizetik, de még a próbaidőm se járt le, és amúgy is, eszem ágában sincs a munkaszerzősésnél szorosabbra fűzni a viszonyunkat.

** mondjuk ezektől a kutyáktól a kismadarak sem félnek, nem sokat törődnek egymással.