A világ legjobb kutyája

Október 9-én Buksi elment az örök vadászmezőkre.

Nagyon idős volt már, 16 és fél éves, ebből 11 (és majdnem fél) évet velünk töltött. Az utolsó hónapban már nehezen járt, és persze boldog boldogtalan beleszólt, hogy altassuk már el, de úgy voltam vele, hogy amíg reggel és este bőségesen eszik, addig nem hívom rá az állatorvost. Utolsó napján elment az erdőbe, és akkor tudtam, hogy eljött az idő, menni akar. 

Otthagytuk Ladóval az avaron, betakargattuk, az állatorvos csak késő este ért ki. Ritkán érzem, de akkor azt éreztem, ez a kegyelem. 

Soha nem volt hozzá fogható kedves állatbarátom előtte. Mindig derűs jelleme, emberszeretete a legrosszabb napokat is beragyogta. Sok csibészsége is volt, állandóan lopta a zsepit és ha lehetősége volt rá, a wc papírt is, apró cafatokra tépte, aztán büszkén csóválva nézett, amikor kérdeztem, hogy ezt mégis hogy gondolta. Rengeteget utazott velünk, gyerekekkel aludt, sátrazott, búvárkodott, hogy a folyómeder aljáról téglaméretű köveket hozzon fel. Rajongott a teniszlabdáért, ha van egy égi kimutatás, jó lenne tudni, pontosan hány teniszlabda szárad a lelkén, de ugyanígy rajongott minden ehetőért. Egyszer karácsonykor ellopott egy egész rúd bejglit, máskor meg a karácsonyfáról a mézeskalácsokat, sőt, találtam egy videót, amiben a számból óvatosan elvett egy mandarinszeletet, anélkül, hogy hozzámért volna. Soha senkire nem morgott, még Bikfircre sem, inkább végignézte, hogy beleeszik a táljába, de belőle teljesen hiányzott az agresszió. Díjat kaphatott volna színészkedésért, reszketett, ha állatorvoshoz mentünk, fintorgott ha kávét, vagy frissen festett körmöket szagolt. Amíg a cirkuszban dolgoztam, felkelt velem hajnalban, és amíg készülődtem, a pelletkályha tüzébe bámulva kómázott. Mindenhol ott volt, minden buliban, favágás, kertészkedés, almaszüret, csipkebogyó gyűjtés, kakukffű szedés - minden programban helyeslő farkcsóválással vett részt.

Már akkor is idősnek számított, amikor Bikficet és Borit befogadtuk. Új erőre kapott, új oldalát ismertük meg. Gyengéd szeretettel nevelte Borit, aki - lecseszés esetén - még akkor is az ő háta mögött keresett menedéket, amikor kilóban már kétszer annyit nyomott. Megfiatalította, hogy falkája lett, együtt sétálták körbe a telket hárman, egymás pisijére pisilgettek szorgalmasan és óriási pánikkal álltak neki legelni, amikor Ladó füvet nyírt.

Az utolsó évben minden napjával arra tanított, hogy ha csak süt a nap reggel, akkor is van értelme még felkelni. Ha esik az eső, de van mit enni, akkor még mindig van értelme felkelni. És amikor már úgy érezte, nincs miért felkelni, elment az erdőbe, puha avarra, ne zavarjuk őt, ne zavarjon minket.

Nagyon hiányzik, nincs nap, hogy ne hiányozna. Bikfic és Bori értették, mi történik, nem keresték másnap, pedig az erdőn még biztos ott volt az illata. Nem hittem volna, hogy lehet őket jobban szeretni, de amióta értem és érzem a végességét a velük töltött időnek, jobban szeretem őket, mint valaha.