Téli sportok

Milonkánál olvastam, hogy van némi stresszfaktor abban, ha az ember párja olyan extrémsportnak hódol, ami nem kivitelezhető egy konditeremben. Jó, hát nem ebben a kontextusban hangzott el, de a lényeg nekem így jött le, és be kell vallanom, hogy ezt én is átéltem, alig három éve.

Ladóval egy tavaszi napon ismerkedtünk meg, mindketten eveztünk a Rábán. Lássuk be, ez sem egy szokványos sport, de itt ezen a vidéken adja magát a dolog, ha az ember akar valami igazán természetközelit, akkor az ez. Tavasz volt, április, a hónak már nyoma sem volt, így viszonylag későn derült ki, hogy A Férfi - aki nekem a férfiasság megtestesítője (a mai napig) - nemcsak evez, mint egy Tutajos, hanem biciklizik, görkorizik, fut, túrázik, jéghokizik, síel és snowboardozik (...és  újabban ugye a wakeboard is belépett az életünkbe...). Amikor ez először szóba került, szeptember táján, akkor úgy voltam vele, hogy egyrészt, a tél még messze van, másrészt, úgyis annyira drága sport, hogy biztosan nem kell attól rettegnem, hogy mindjárt felvontatnak az Alpok egyik jó magas pontjára, és onnan lelöknek. Akkorát tévedtem, amekkorát szoktam.

A történethez hozzátartozik, hogy az Alföldön nőttem fel, a legmagasabb domb, az egy vakondtúrás volt, illetve úgy kb  10 éves koromban építettek egy autópályát a közelben, amire tettek egy hidat a vadaknak... nos, mi erről szánkóztunk, amikor még lehetett. A szüleim nem álltak úgy anyagilag, hogy megengedhettek volna nekem egy sítábort, így nekem ez az összes emlékem, a havas hegycsúcsokról való leszánkázásról. 

Ez után következett az a jelenet, amikor a főhősnő még nem is sejti, mekkora veszély les rá, amikor egyszer azt mondja szerelemtől bódult állapotban, hogy "Persze, hogy megyek veled síelni, Életem!"

Nem sejtettem.

Semmit.

Kár a szavakért, ez a jelenet a Britget Jonesból mindent megmutat:

Az Első Síelős Történethez az is hozzátartozik, hogy Ladó mindenképp gyerekes programnak szánta, de mivel Somát nem engedte el az anyukája, így Prof. Dr. Ladó Ákos lányai jöttek velünk, akik akkor 11 és 13 évesek voltak. 

Ladó ugyan említette, hogy talán snowblade-del kellene kezdenem, de úgy voltam vele, hogy én egy hős vagyok, ha a gyerekek síléccel jönnek, én is azzal megyek!

Azért annyira nem voltam vagány, hogy rózsaszín kötött sapkám legyen, de nem a szín, hanem a sisak miatt. Amikor beöltöztünk a kölcsönzőben, a lányok kértek, kaptak sisakot. Én is beálltam  a sorba sisakért, de a kölcsönzős azt mondta, hogy csak 12 éves korig kötelező. Győzködtem angolul, hogy bízzon bennem, ismerem a képességeimet, és nekem "really needs that", különben elpatkolok odafenn. Érezhette azt a pajzsomon átütő pánikot, ami kezdett elhatalmasodni rajtam, így nem vitatkozott sokáig. Ezek után pedig elindultunk a halálba felvonókhoz.

A csajok persze egyből kiszúrtak egy "Princessin" feliratú felvonót, és _mindenképpen_ azzal akartak menni. Princessin pedig felvitt minket. Rögtön a fekete pályára. 

A lányok már korábban síeltek, és a gyerekeknek amúgy is kevesebb a félelemérzetük, így nulla kanyarral, cikkcakk nélkül, huss, már ott sem voltak. Ladó snowblade-del türelmesen várakozott rám, hogy indulhatunk e. (Ő végül azért döntött emellett, mert nem kellett bérelnie, illetve ha a snowboardját hozza, akkor nem tud segíteni a gyerekeknek nekem.)

Ritkán van halálfélelmem, de akkor és ott az volt. Pontosan úgy, ahogy a videóban Zellweger, oldalazva lépkedtem, minden második lépésnél seggreesve, botok nélkül. Később megengedtem magamnak azt a luxust, hogy csússzak, akkor a kanyarokban fennakadtam a kerítésen, olyképpen, hogy balláb-oszlop-jobbláb, oszlopon sisak csattan, én háton fekszem, nézem az eget, és azon elmélkedek, hogyhogy még nem ájultam el?

Végül Ladó derekába kapaszkodva csúsztunk le, végig sikítottam, és az utolsó pillanatig azt hittem, hogy ez volt életem utolsó napja.

A hüttében aztán a forraltbor vígasztalt. Valamelyest.

......

A következő alkalommal Somával mentünk, vittük Buksit is, könyvet is, és megegyeztünk, hogy én majd kutyázom, olvasok, gyönyörködöm a tájban, amíg ők csúsznak.

Csak nem bírtam amúgy magammal, bizsergett belül valami ördögi kíváncsiság, valami izgalom, valami olyan, mint amikor az ember menne randizni, de fél, hogy ő ehhez gyakorlatlan, csúnya, béna, stb. 

Ladó nem kérdezett, türelmesen felvette a snowblade-jét, kért nekem is egyet, Somának sílécet, és irány a felvonó. 

A felvonó csáklyás volt, akkor láttam életemben először ilyet, és ez is totális égő kudarcba fulladt, pontosan úgy, mintha arra gyúrnék, hogy én legyek Babette Jones, Britget Jones kishúga. Ladó a gyerekkel ment, én pedig lázas izgalmamban nem figyeltem meg, hogy a csáklyába kapaszkodni kell, és az majd csak húz. Nem. Képzeljétek el, hogy én RÁÜLTEM. Aztán meg a földre, a seggemre.

Egy kedves osztrák pasi, aki a sorára várt, hogy felhúzhassa őt a felvonó, segített talpra (ami nyilván nem volt egyszerű, abban az óriási síbakancsban, lécekkel a lábamon), majd a kezembe nyomta a csáklyát, és kedvesen magyarázott németül, amiből egyetlen szót sem értettem. 

Az önismeret jó dolog. Akkor is ha nincs. Mert az irónia azért megmarad, ha már minden más elveszett. Kiröhögtem magam felfelé, odafent pedig csúnyán káromkodtam magamban, hogy nem hiszem el, hogy már megint itt vagyok, egy eszméletlenül magas hegynek a tetején, ahonnan nem lehet máshogyan lejutni, csak bizonytalanul csúszó léceken.

És akkor megtörtént a csoda.

Az x-be fordított lábaim engedelmeskedtek, és megállítottak. Amint igazítottam rajtuk, újra csúszni kezdtem, és ahogy megrémültem a sebességtől, újból x (illetve inkáb fordított V, mert az X-hez rövid a snowblade), és újból megállás.

Soma persze sehol nem volt, kétszázzal száguldott alá, félelmet nem ismerve, csodálatos őszinte átéléssel az arcán. 

Az első három sikeres stop után, elkezdtem a pálya egyik szélétől a másikig csúszni, fordulni, visszacsúszni, szép íveket fordulva, nem túl meredeken a hegyoldalra. Mire lejutottam a pálya aljára, élveztem a sikerem, élveztem a csúszás örömét, azt, amit korcsolyán is érez az ember, hogy repülünk, hideg van, a hó csodás, a táj csodás, az Alpok meseszép, és milyen jó, hogy itt lehetek, és megélhetem ezt az élményt.

Maradtunk másnap, pihenőkben Buksit sétáltattunk, ettünk, ittunk, elfáradtunk. Akkor azért már nem ment minden simán, estem is párszor, de mindig a fenekemre. Amint úgy éreztem, hogy nagy a sebesség, és már nincs elég erő a combomban, hogy megállítsam magam, azonnal leültem, és vártam, hogy a fenekemen csúszva egyszer csak megálljak. Ez a taktika bevált, és egyre kevesebbszer kellett leülnöm, egyre nagyobb sebességeknél gondoltam azt, hogy ezt nem kell megállítani, elég lassítani, ha állítok egy kicsit az irányon.

Azóta eltelt két év, tavaly kipróbáltam a snowboardot is, szántóföldön, autó után húzva. Nagy élmény volt, rájöttem, hogyan irányítom a testemmel, a csípőmmel és a lábaimmal. 

Idén ez volt tervbe véve, hogy élesben, segítség nélkül próbálom meg. 

Csak közbejött, hogy nincs tél. és némi megoldatlan lelki probléma

Ennyi idő távlatából azt gondolom, hogy az embernek el kell fogadnia magában, hogy nem fog menni elsőre, egyáltalán nem lesz olyan, mint a filmeken ... vagy ha igen, akkor arra nem lesz büszke. Hibázunk nagyokat, égők vagyunk magunk előtt, minden élőlény előtt a világon. Pici apró pondrónak érezzük magunkat a sok profi között, nincs _saját_ sokszázezres felszerelésünk, a nagyvilág mércéje szerint tényleg lúzerek vagyunk, de szerencsére a nagyvilág mércéje nem a mi mércénk. Mi azzal mérünk, hogy szívvel lélekkel belevágunk egy kalandba, és ha lesz is néhány kék-zöld-lila foltunk, megérte az a soksok pillanat, amikor úgy éreztük, hogy pondró létünk ellenére egészen élhető ez a bolygó.