Buksi gyógyíthatatlan betegsége

Nagyon sok gondom van most, szinte azt sem tudom, hol áll a fejem. Költözés, lakásfelújítás, bútorhiány, autóbajok, lelki szarságok. És akkor ez.

Egy hónappal ezelőtt észrevettem egy daganatot Buksiban. A jobb hátsó lábánál a hajlatban. Ladó azt mondta, biztosan csak egy rándulás, ne izguljam túl. Nem izgultam túl, de minden nap megnéztem, és minden nap ott volt, néha nagyobb, néha kisebb formában, de ott volt. 

Akkor volt esedékes a bűzmirigykinyomás, ezzel mindig állatorvoshoz megyünk, ha tetszik, ha nem, sajnos kell. Mondtam a dokinak a dudort, megtapogatta mindkét oldalon. Azt mondta, ha egy hónap múlva megyünk, és nem múlik el, akkor megnézzük mi lehet. Valószínűleg valami bacit bekapott, ez egy nyirokcsomó, küzd a szervezet, hagyni kell. Oké doki, ha te mondod. Nem is tudtam, hogy van nekik ott nyirokcsomó. Hiába, első gyerek.

Eltelt az egy hónap, nővekvő aggodalom, a mirigy ugyanolyan dagadt. Sose vártam ennyire a fizetésnapot, ahogy jött reggel az sms, bevágódtunk a kisautóba.

Nagyon sokan voltak a rendelőben, majdnem egy órát vártunk, szerencsére nem volt nagy a hiszti, mert Buksi talált magának egy Füge nevű kölyök agár kislányt. Tüneményesen játszottak, olyan finom kiskutyarezgésekkel, hogy az volt az érzésem, Buksi is csak két hónapos, nem hét éves.

Mikor sorrakerülünk, a doki végigtapogatja az összes nyirokcsomót.

Van egy betegség,  leukoblablablaaa, a fehérvérsejtek túlságosan felszaporodnak. Gyógyíthatatlan, de egy négy öt évig még élhet vele. Ezzel kezdődik, hogy bedagadnak a nyirokcsomók. Veszünk egy kis vért, megnézzük. A szemem csak kerekedik, aztán amikor már nem tud nagyobbra nyílni, akkor kibuggyan egy hatalmas könnycsepp, egy láthatatlan marok összeszorítoja a torkomat. Nagyon megijesztettem? 

Kézbe veszi Buksi mancsát. Persze, a kisoroszlán ilyenkor annyira fél, a fejét a nyakamba fúrja, oda se néz, csak reszket. Együtt reszketünk. Nem kell a laborra várni, van egy szuper gépezet, ami ezt vizsgálja. Nem mondok semmit, nem tudok mit mondani. Nincs hangom. Megfagyott a vérem. Csak annyit hallok, fogok fel, hogy reggel még vidáman futkosott a labdáért, most meg kiderül, hogy meg fog halni. A nyakába fúrom a fejem, gubbasztunk a rendelő padlóján. Nincs zsebkendőm, diszkréten szipogok a szőrébe. 

Aztán nem bírom tovább. Szembefordulok a félelemmel. Összeszedem magam, odatántorgok a doki asztalához, és megkérdezem, mennyi az esélye, hogy nem az? Vagy vagy, feleli. Oké, tegyük fel, nem az. Mibe is halhat még bele? Szívférgesség? Doki, mondja, tudunk csinálni szívféreg tesztet is? - Tudunk, és már nyúl is a tesztért. 

A gép sípol, készen van, diagrammokat rajzol, nem értek belőle semmit.

A szívféreg teszt éppen olyan külsőre, mint egy terhesteszt, csak itt két csíknál akkor se örülünk, ha akarunk babát. Egy csík. Negatív. Doki kis légmentesen lezárható zacskóba csúsztatja a tesztet, ráírja, hogy negatív.

Majd nézegeti a laptopra feltolt eredményeket, és magyaráz. Ennek itt, 6 és 17 között kell lennie, ha harminc fölött van, akkor van nagy baj. Buksié 9,3, szuper a vére. Még magyaráz, de megint szelektív lesz a hallásom, megint sírok, de most a megkönyebbüléstől. Ölelem a kutyámat, puszilgatom, táncolunk, ott, a műtőasztal körül. Nincsenek korlátaim, az imént törtem össze, és támadtam fel, hallod doki, egészséges!!! Az én kutyám!!!

Kapunk egy gyulladáscsökkentő szurit, kutyus nyüsszen, doki megsimogatja. Úgy érzem, mintha az én hajamat borzolná, sosem simogatta még, nem is szokta egyik páciensét sem, de ez most más, itt krízis volt, érzelmi. Kapunk szúnyog elleni cseppet is, mert a foresto nem megbízható, ha úszik, akkor órákra is kimoshatja a víz a szert a bőréből.

Fizetek, meglepően keveset. Elköszönünk. Az utcán táncolok, a pékségben táncolok, az emberek ijedten hátrálnak tőlem, mert eszelősen boldog vagyok.

De most, itt a kanapén írva a posztot, arra gondolok, mi lesz majd akkor, ha már mindez nem így lesz? Van e élet a kutyám halála után?