Összekötve

Van az a különös jelenség, amikor találkozom egy idegennel, és néhány perc után, a mozdulatai ismerősek lesznek, a szavait, gondolatait pedig előre tudom.

Mondanám, hogy "néhány éve belépett az életembe", dobálóznék klisékkel, de egyrészt ennél sokkal mélyebben karcol, másrészt még csak nem is igaz, hogy belépett, az meg pláne nem, hogy az életembe.

De azért lett ez a Valaki, valahogyan, hogy férfi vagy nő, az mindegy is*. Sokat gondolok rá, véletlenül, meg szándékosan is. Ha telefonon hallom, úgy érzem, mintha többet mondana a hangja, mint a szavai. Azt gondolom olyankor, hogy teljesen mindegy, miről beszél, merre jár, mit tesz. Valahonnan tudom, mit érez, mikor a saját baján nevet, tudom milyenek a reggelek, és tudom, milyen magány az, ami akkor is ott lebeg körülötte, ha társaságban vagyunk.

Ismerem.

Amikor eszembe jut, a mellkasomból kijön az érzés, egy láthatatlan fonál, végigszáguld az univerzumon, és amikor odatalál hozzá, opál fénnyel világítani kezd, és akkor tudom, hogy egymásra gondolunk.

Ne kérdezzétek.
Meghibbantam.

*Róka véleménye alapján

** Ladó szerint meg lerajzoltam az égig érő paszulyt.... na ja, könnyen beszél, rá _egyfolytában_ gondolok. :)