Kétféle ember van. Aki kiabál, és aki nem.
Ha ideges vagyok, és az illető, aki felbosszantott, egy idegen, akkor az a taktikám, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kilépek a helyzetből.
Ha a konfliktus forrása egy olyan ember, aki közel áll hozzám, akkor sokáig beszélgetéssel próbálom a helyükre pakolni a dolgokat. De van az a pont, ahol elfogy a türelmem, és olyankor egy kiadós üvöltözéstől megnyugszom. Ilyenkor ijesztő vagyok azok számára, akik ismernek. Mert nem ilyennek ismernek. Pedig ilyen is tudok lenni.
Ladónak olyan a kiabálás, mint nekem a verés. Nem bírja elviselni, befordul tőle. Két és fél évig tartott, hogy ezt felfogjam, és kidolgozzak helyette egy kiabálásmentes, méghosszabban tűrő, még többet beszélgetős ámde hatékony eljárást. Ehhez nagy segítségemre volt, hogy az elmúlt fél évben, három idegen ember, számomra érthetetlen okokból üvöltött velem. Megértettem (kurvanehezen), hogy a kiabálás a terrorizmus egy fajtája, és igazából nincs jogunk a másik lelkébe így beletaposni, akkor sem, ha kibaszottidegesek vagyunk. Amióta azonos szintbe helyeztem a veréssel (ami szintén elfogadhatatlan, de fel nem cserélendő egy fenékrecsapással), azóta egyáltalán nem kiabálok, és az életem egy kis napfényes tisztás az erdő közepén.
Na, de itt a másik tehetetlen konfliktuskezelési módszer. A Nembeszélekveled. Ami nekem a teljes elutasítás, amit pokolként élek meg, ami helyett inkább sorbaállnék egy pofonért.
És akkor itt jön be a képbe, hogy mennyire különbözőek vagyunk.
Míg én tegnap majdnem vonat alá vetettem magam bánatomban, Ladó csak simán lehiggadt. Mint ahogyan azt én szoktam volt, egy jó kis kiabálás után.
Jó, hogy nem vagyunk egyformák. De azért el tudnám viselni, ha egy kicsit hasonlóbban konfliktuskezelnénk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése