Só a sebbe

Úgy volt, hogy szombaton biciklitúrázunk, de Ladót behívták dolgozni. Pénteken viszont hazajött, ezért megbeszéltük, hogy elmegyek vele, és amíg dolgozik, addig én bejárom a vidéket.

Hogy ne csússzunk meg a dolgainkkal, pénteken délután leszüreteltük a lugast, és felavattuk a vadiúj káposztás dézsánkat is. Szüretelés közben a metszőollóval sikerült belevágnom a bal tenyerembe - ördögi eszköz az. Ömlött a vérem, Ladó kérdezte, mit hozzon, én meg mondtam, hogy "Sót!! Csak sót!". Hozta a sót, én szorítottam a kezem, ő szórta - nagyon óvatosan, nem győztem biztatni: "Még! Többet!!" Baromira tud fájni a só a sebben, de ez a néhány perces fájdalom megéri. Másnapra picit piros volt a seb környéke, mára viszont egy kis karcolás látszik csak. A só összehúzta és elállította a vérzést.* 

A szakszerű elsősegély után még felavattuk az új káposztásdézsánkat. Elraktuk az első savanyúkáposztánk. Miután a szőlőnél elintéztem magam, a káposztagyaluval meg sem próbálkoztam. Mindenesetre nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen lesz az eredmény. Gyerekkoromban én csak az agyaghordóban elrakott káposztát ismertem - magamtól sosem próbáltam volna ki a dézsás eljárást. Alig várom, hogy megérjen. 

Ezt a dézsát Szabadi András kádármester készítette.

#nemreklám #nemajándék #deazértisdejó

Szombaton korán indultunk, egy Griffen nevű helyiségbe kellett menni, Karintiába. Felsétáltam a várhegyre**, útközben láttam, hogy van cseppkőbarlang is - de aztán sajnos zárva volt. Ahogy az a magas hegyekben lenni szokott, egész délelőtt köd volt, ezért a panorámából semmit sem láttam, bezzeg mire lejöttem a hegyről, kisütött a nap. Akkor viszont már felfedeztem magamnak egy turistajelzést, azon vándoroltam, nem voltam hajlandó visszamenni a várba, hogy napfényben is megnézzem a kilátást - pedig biztos vagyok benne, hogy megérte volna. Így is megérte, láttam egy újszülött borjút, még tiszta nyák volt, gyorsan el is mentem onnan, nehogy megzavarjam őket a mamájával. Messziről néztem, hogy életében először lábra áll - olyan aranyos volt, legszívesebben hazahoztam volna (heló birtoklásvágy). Jó volt látni, hogy létezik ilyen hely, ahol a bocik legelőn születnek, ahol nincs állatorvos, nincs ember, csak a csorda. Eléggé belemerültem a marha-bámulásba, azt is sikerült megfigyelnem, hogy gyakorlatilag a csordából az összes tehén odament az újszülötthöz "köszönni", tündéri kedvesség áradt ezekből a hatalmas állatokból. Tudjátok rólam, hogy nem vagyok valami extrém vallásos (pedig lehetnék), de ilyenkor, elnézve a természetet, mindig megérint a teremtés ereje, hogy milyen csodálatos világban élünk, mennyire érdekes, ahogyan az állatok viselkednek egymással, és hogyan gondolkodhatnak emberek úgy az állatokról, mintha csak eszközök volnának. Egyből eszembe is jutott, hogy milyen torz lenne egy párhuzamos világban, ha szelfizne a tehén a mászkos borjával, vagy posztolná, hogy hány kilogramm, hány centiméret fejkörméretű dedet hozott a világra.***

Aztán tovább mentem, beértem egy erdőbe, ahol egy kristálytiszta hegyi kis patak futott, elképesztő volt a csend és a béke. Én alapjáraton rengeteget vagyok természetben, hiszen a semmi közepén élünk, de ahogy megláttam a patakot, lerúgtam a cipőm, belegázoltam a jéghideg vízbe, és éreztem, hogy kiírja a rendszer odabent, hogy száz százalékra feltöltve. 

*Ezt a technikát 14 éves koromban tanultam - akkor dolgoztam először, konyhalányként. Táboroztattunk, 300 főre, frankfurti leves volt az aznapi menü. A szakács lányával egyidősek voltunk, járósbaba korunktól ismertük egymást a táborokból. Nagy egyetértésben szeleteltük a virsliket, amikor a barátnőm véletlenül belemártotta a kést a vállamba. Szegény, csak le akarta seperni a virslit a vágódeszkájáról, de óriási volt a kondér az asztalon, a vállamig kellett emelnie. Akkor történt, hogy csak néztem, ahogy folyik a vállamon a vér, a szakácsunk meg odalépett, és egy marék sót szórt a tenyerembe, majd rányomta az egészet a vállamra. Annyira megdöbbentem akkor ezen, hogy gyakorlatilag nyávogni is elfelejtettem, de még jobban megdöbbentem azon, hogy a vállamon lévő, három centis vágás két nap múlva csak pici karcolásnak tűnt. Azóta is gyakran alkalmazom ezt a módszert. Annak ellenére, hogy elképesztően beválik, nagyon el tudom borzasztani vele a környezetem.

**Most őszintén, azért a Schlossberg mennyivel szebben kifejezi már azt, amikor egy kiemelkedő hegycsúcsra építenek várat? Valahogy ez a várhegy nekem kicsit gyenge, de valószínűleg azért, mert az alföldön nőttem fel, ahogy a legnagyobb hegy egy vakondtúrás volt.

***Erről jut eszembe, öt éve már, hogy töröltem magam facebookról. Illeve, mint kiderült, nem töröltem magam. Letöltöttem a messengert, mert kellett volna, hogy a Professzorral videócseteljünk, és képzeljétek, MINDEN öt évvel ezelőtti beszélgetésemet betöltötte. Gyakorlatilag újraaktiválta a profilomat. Ezúttal találtam egy olyan opciót, hogy ha 30 napon belül nem lépek vissza, akkor véglegesen töröl - de hiszi a piszi. Egyszerűen elképesztőnek találom az egészet, hogy még ennyi idő után is őrzik az adataimat, a beszélgetéseimet. Kicsit horror. De gondolom ez gyakorlatilag mindennel így van. Bizarr a gondolat, hogy valahol az online térben minden valaha leírt érzelmi reakcíóm, gondolatom úgy él, mintha jelenleg is _történne_. Azért amint látjátok, tudok ezzel együtt élni, hiszen most is épp az online lábnyomomat hagyom itt.