A táska

 Tizenhét éves voltam, amikor először lehetőségem volt arra, hogy egy teljes nyárra kimenjek Angliába dolgozni. Az viszonylag önálló életem már előtte elkezdődött, próbáltam leválni a bigott vallásos szüleimről. Valószínűleg el tudjátok képzelni, hogy olyan családdal ahol a gyereknek minden étkezés előtt imádkoznia kellett, nem ehetett csokit, és nagyjából mindenfajta földi öröm bűnös tevékenységnek számított, a kamaszkor (ami amúgy sem egyszerű) szinte tomboló vágyat hozott arra, hogy elköltözzem, saját lábamra álljak, ne kelljen alkudozni, hogy "amíg a kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit én mondok". Felvezetésnek elég ebből ennyi, ott tartottam, hogy a lehetőség, hogy egészen Angliáig mehetek, dolgozhatok pénzért, végre vehetek magamnak új cipőt, ruhát, bármit, szárnyakat adott.

El is repültem, a nyár nagyon hamar elszállt, kicsit ráhúztunk, az utolsó középiskolai évemről késtem egy teljes hetet és akkor még örülhettek, hogy egyáltalán visszamentem. A józan eszem súgta, hogy azért jó lenne leérettségizni, mielőtt hozzá megyek az első Wales-i fiúhoz, akivel összehozott a balsors. A hazautazás előtt néhány héttel már aggályos volt, hogy a rengeteg (de tényleg rengeteg!) holmit hogyan fogjuk hazaszállítani, mégis milyen formában csomagoljunk, hogy a dolgaink biztonságban landoljanak. Végül az egyik sportboltban találtam egy megfelelő méretű* Adidas táskát, két kereke volt, lehetett húzni is, de vállra is lehetett venni, vagy két füllel, ketten cipelni. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ez a táska lesz életem következő évtizedének egyetlen biztos pontja. Pontosan egy évvel később ebbe a táskába pakoltam össze az életem, és indultam el Pécsre úgy, hogy nem tudtam, aznap este hol fogok aludni. Három évvel később ugyanazzal a táskával mentem vissza Angliába, majd jöttem vissza Magyarországra. Költöztem vele Zalaegerszegre, Szombathelyre, isten háta mögötti Vas megyei falvakba, végül Ladóhoz.

Ladóval való szétköltözésünkkor nem vittem, éveket pihent az ausztriai lakás padlásán. Amikor tavaly megvettük a házunkat, és decemberben beköltöztünk, már csak mint lomot hoztuk el. Néhány hete, amikor kipakoltunk a pölés helyiségből**, akkor került elő, utoljára. Ladó futólag megkérdezte, kidobhatja e, én pedig gondolkodás nélkül rábólintottam. El sem búcsúztam tőle, tegnap este jutott eszembe, hogy azért talán illett volna mondani néhány szót. Valami ilyesmit: Istenáldjon, soselássalak többé, de azért kösz.

Így múlnak el a tárgyaink. Évekig fontosak, észre sem vesszük, hogy teszik a dolgukat. Aztán úgy lesznek haszontalanok, hogy fel sem tűnik. 

*És a görkorcsolyámat haza sem tudtam hozni.

**Van egy helyiség a házban, aminek földes a padlója. Kamra lehetett, vagy pince helyett használták - van egy bebetonozott szőlőprés benne. A nagy pelék imádnak ott futkosni, a teteje deszkázva van csak, a padlásról könnyen lejutnak. Elvileg idén már alszanak. Róluk neveztük el a helyiséget. "Mi az a pöle? Ollan mint a mukucs!" (Bödőcs)