Február

 Valamiért egyáltalán nincs most kedvem a blogoláshoz. Csinálok egy instakihívást, ami tökéletesen kielégíti a megosztási kényszerem, noha sosem éreztem igazán magaménak azt a felületet. De most elfogadom, hogy éppen ilyenem van.

Történt egy csomó dolog januárban, mert munkaterápiával próbáltam gyógyítani magam a gyógyíthatatlanból. Többek között pontosan újév napján Ladóval nekihasaltunk a nagy hó által beszakított szőlőlugas helyreállításának. Hatalmas munka volt, szinte vért izzadtunk vele, de utólag úgy érzem, minden egyes perce megérte, gyönyörű lett. A lugas javítása közben olyan izgalmak voltak, hogy szürkületkor belehajoltam egy metszett szőlővesszőbe. Fájt picit, de mivel pálinkáztunk közben, nem éreztem, hogy annyira rettenetesen súlyos lenne, hogy orvoshoz kellene vinni a szemem. No, hát másnapra kialudtam a pálinkát, a szemgolyóm pedig égve lüktetett, ömlött a könnyem. Aznap szombat volt, mentünk az ügyeletre. Az ügyeletről átküldtek egy (a kovid miatt) teljesen üres épületbe, ahol rossz helyen várakoztam, ezért a doktornő, aki csak a kedvemért jött be a munkahelyére aznap, majdnem elkerült. Minden jó, ha a vége jó. Tulajdonképpen egy háromszor három milliméteres sérülés keletkezett a kötőhártyámon, szerencsére nem lett komolyabb baj. Kaptam szemcseppet, még egy napot fájt utána a szemem, egy hét után pedig teljesen visszanyertem a látásom.

Aztán az is volt még, hogy gyűjtöttünk használt cserepet a házunkra. Az meg úgy történt, hogy nagyon tervezgettük a tetőcserét, de nem tudtuk kitalálni, hogy ide, az erdő mélyére, egy parasztház tetejére milyen cserép lenne a legjobb. Ha százféle cserepet nem néztünk meg, akkor egyet sem, de az érzés, hogy ez az IGAZI, hiányzott. Aztán egyszer, még az ősszel, a lezárások előtt elmentünk egy közeli teaházba, ahol véletlenül összefutottunk egy híres helyi építésszel. Pillanatok alatt kiderült, hogy a Professzorunkkal barátok, majd ezen örömködve olyan beszélgetés alakult ki, amiből kisült, hogy azért nem találunk megfelelő cserepet a házunkra, mert a legjobb, ha bontott cseréppel dolgozunk. Tehát, ha visszamegy a tetőre az, ami most fent van. 100 év plusz egy nap ezeknek a cserepeknek az élettartama, arról nem is beszélve, hogy egy parasztháznak ez áll jól. No, több se kellett, az élet hozta amit hoznia kellett, találtunk szakembert is, aki dolgozik bontott cseréppel, eljött hozzánk, megmondta, mennyi cserépre lesz szükség azon felül, ami fent van a házunkon - hiszen azért a le-fel pakolásban számolni kell azzal, hogy nem mindegyik marad épségben. Nagyon izgalmas projekt volt, új ismeretségeket kötöttünk a környéken, csupa kedves emberrel találkoztunk, és most, hogy beköszöntött a február, a szakik épp az udvaron pakolják a faanyagot. 

Én alapvetően rühellem a februárt, de most úgy érzem, idén nem lesz időm arra, hogy utáljam, mert annyi munka van, hogy ihaj. 

Most például az írás helyett már vethetném a saláta és retekmagokat.