A harmadik

 Hétfőn kitört a középiskolákban az érettségi szünet, ezért a két legidősebb unokahugi úgy döntött, hogy meglátogatnak. Nem voltak komoly terveink azon kívül, hogy élvezzük egymás társaságát, fröccsözünk a teraszon, illetve kirándulunk a közelben. Blanka hozta a kiskutyáját, Bobit, illetve délelőttönként tanult, mert előrehozott érettségit tett ma angolból, Fanni pedig fizikából zárkózott fel - elmondása szerint nagyjából egy havi órai anyagot pótolt most be ezalatt az idő alatt.

Aztán felpörögtek az események.

Kedden reggel valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag majdnem fél órával korábban indultam dolgozni. A telkünk szélén az út mellett egy parkolót építünk*, még nem értem oda az autóval, amikor a leendő parkolóból kifutott két kutya, egy felnőtt vizsla, és egy kölyök kutyulék. Azonnal leállítottam az autót, és egy fél percig csak néztem őket, mérlegeltem, hogy mitévő legyek. Ezalatt a fél perc alatt nagyjából kétszázezer gondolat és ugyanennyi érzelem suhant keresztül rajtam**, végül látva, hogy a kölyök csak támolyog, kiszálltam, és magamhoz hívtam őket. A kölyök azonnal odajött, az anya viszont csak azért, mert a kölykét féltette tőlem. A vizslán látszott, hogy fél, a farkát behúzta, ha a gyereke kisebb, valószínűleg a szájában viszi el tőlem. Elővettem a mobilom, felhívtam Blankát, hogy hozzon kutyakaját, illetve tegye be a ház folyosójára a kutyáinkat, behúzva a szúnyoghálós ajtót, hogy láthassák egymást az ebek, de ne tudják elzavarni a jöttmenteket.

A kölyök támolyogva követett minket, így az anyja is. Mindkettő halálosan éhesnek és kimerültnek tűnt, faltak és ittak, el kellett venni előlük az ételt, nehogy bajuk legyen a hirtelen nagy mennyiségű evéstől. Miután körbeszimatolták az udvart, egyesével kiengedtük Buksit, Bikficet és Bobit. A vizslamama morrant egyet a srácokra - de nyilván a fiúk voltak többen, így ennél a minimális védem-a-kölykömnél nem volt több, és ezzel rendben is voltak, behúzódtak a pajta mellé és összebújva elaludtak.

Ladónak küldtem jelentést, aki először megkérdezte, hogy miért etetem más kutyáját, majd néhány üzenetváltást követően azon a véleményen volt, hogy akkor van még két kutyánk. Én azért eléggé sokkolódtam a gondolattól, mert őszintén: nem akarok négy kutyát. Abban az állapotban hármat sem akartam, felvetettem a menhely ötletet is, de Ladó egy eléggé kézenfekvő ténnyel szavazott le: egy hektár elbír négy kutyát.

Munka után felhívtam az állatorvosunkat, hogy elmondjam neki, mi történt, és megkérjem, hogy jöjjön el hozzánk, mert ezt a két, elhanyagolt állapotban lévő kutyát nem szívesen teszem autóba. Az állatorvos elmondta, hogy az örökbefogadásnak az a menete, hogy meg kell nézni, hogy van-e chip az állatban, ha van, akkor van-e telefonszám megadva, és ha van, akkor fel kell hívni a gazdát, hogy vigye a kutyáját ahová akarja, vagy mondjon le róluk. Ha nincs, akkor az állatokat örökbe lehet fogadni. Megbeszéltük, hogy délután öt óra körül indul, de ha úton lesz, felhív, mert nem ismeri ki magát a hegyen. 

Így is lett. Lementem érte a hegyről, elindultunk fel, majd egy ponton letettük az autóját, és egy autóval jöttünk le hozzánk. Egy idős bácsit képzeljetek el, aki nyugdíj mellet már csak hobbiból rendel, délelőttönként és délutánonként is egy-egy órát. Hájjal kenegette a májamat, ahogy dicsérte a házunkat, a virágokat, és Bikfic testi átalakulását - szó se róla, Bikfic szőre olyan fényes, hogy ha süt a nap, jobb másfelé nézni. 

Megnézte a kutyákat, szörnyülködött egy sort, majd a leolvasóval megállapította, hogy a törpében nincs, a vizslában viszont van chip, a tulajdonosa címe a falu másik végén van. Telefonszám nincs. Megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy adjon nekik valamit, amire azonnal rávágtam egy igent. Így kaptak kullancs elleni cseppet, féreghajtót, és babézia ellen injekciót. Azért az anyakutyával voltak problémák, amikor a kölykét babráltuk, meg a féreghajtót sem akarta bevenni - de azért van az a finom falat, amivel gondolkodás nélkül bármelyik kutya lenyeli a gyógyszert. Közben Blanka lefelelt biológiából.

Ezután kicsit leültünk még a dokival a lugas alá, megkóstolta az almalevünket, beszélgettünk. Mondta, hogy nagy valószínűséggel már csak nikell betegségük van, mire értetlenül bámultunk rá. Nemes egyszerűséggel: etetni kell, itatni kell, szeretni kell őket. Ebben maradtunk. Kifizettem a gyógyszereket és számolnom sem kellett, hogy a kiszállásért nem kért semmit. Visszavittem az autójához, fordultam volna meg, amikor megszólított az egyik szomszéd, hogy álljak már meg egy szóra. (Itt jegyezném meg, hogy máskor hónapokig nem történik semmi, aznap meg több heti zajlás, mi volt ez a május 4?)

Épp jókor, őt akartam megkérdezni a vizsla tulajdonosáról, hiszen itt született, itt nőtt fel, még a vezetékneve is ugyanaz -  bár ebben a faluban majdnem mindenkinek ugyanez a vezetékneve és ilyen-olyan módon rokona a másiknak. Szóval, megálltam egy szóra, elmondta, mit akar, vessünk még krumplit, ad vetni valót (oké), van-e disznópörzsölőnk (van***), kölcsön adjuk-e (igen). Aztán én is elmondtam a magamét, nagyon ügyelve rá, hogy csak annyi dühömnek adjak hangot, ami még belefér az ismeretségünkbe. Természetesen tudta, ki a kutya gazdája, fel is hívta, a pasas éjszakás, majd másnap tíz órakor eljön a kutyákért. Hazamentem, beszéltünk Ladóval, aki azt javasolta, legyek jó politikus, van egy üveg szar pálinkánk (amit ajándékba kaptunk), tegyem ki, és kérdezzem meg, mennyiért hagyja itt az állatokat. 

Másnap hétkor hívott a szomszéd, hogy a gazda inkább most jönne a kutyákért, tíz perc, és itt van. Szabadnapom volt tegnap, terveztem egy kiadós alvást, de a kutyák sorsa miatt amúgy sem tudtam volna tovább aludni, már ébren voltam, a kávé is lefőtt, mire jött az illető. Nem akarom részletezni a beszélgetést, mindenesetre minden színészi képességemet bevetettem, hogy ne kaparjam ki a szemét - egyszerűen meg kellett értetnem magammal, hogy ebben a helyzetben én vagyok az, aki másképp néz az állatokra, és a többség az, aki úgy tekint rá, ahogy ez az ember. Nagyon fontosnak tartjuk Ladóval, hogy ne konfrontálódjunk a helyiekkel - senkinek nem hiányzik, hogy mérget szórjanak szét a telkünkön, vagy valaki idejöjjön lelőni a kutyáinkat, mert teszem azt rosszul kommunikáltam le egy ilyen kényes helyzetet. Megkérdezte, hogy mennyit fizettem az állatorvosnak, de mondtam neki, hogy ez nem téma (egyébként ezt a szomszédnak sem árultam el, vele mondjuk simán voltam olyan kemény, hogy megmondtam neki, hogy nincs hozzá köze, de az más, vele már ittunk néhány pálinkát). A téma az, hogy hagyja itt a kutyáit. És képzeljétek, elsőre igent mondott. Aztán néhány perccel később visszavonta, az anyát elviszi, mert van még otthon két kölyök (hagyjuk!), de ha kell a kölyök, megtarthatjuk. Azért a pálinkát elpasszoltam, vigye innen, a szomorú sorsú anyakutyával együtt - akinek a tekintete egyébként beleégett az agyamba. Ezalatt a fiatalkorúak a házból leskelődtek kifelé - Blanka eléggé heves természetű, neki kifejezetten megtiltottam, hogy kitegye a lábát a házból a tárgyalás alatt. Fanni nagyon diplomatikus, de szerencsésebbnek ítéltem meg a helyzetet, ha visszafogja odabent Blankát, aki simán elmehetne vérvegán aktivistának.

Így lett, hogy Buksinak és Bikficnek lett egy kislány tesójuk, Boróka, vagyis Bori. 

Nagyon új a helyzet, sosem volt még ekkora falkánk. Sosem volt még lány kutyánk. Sosem volt még kölyök kutyánk - mindkét korábbi esetben egy kész, kifejlett személyiséget kaptunk. Elképesztő kaland vár ránk Borival, aki most kint alszik a pajta ajtó előtt, míg a srácok itt bent a melegben. Már meséltem korábban, hogy nálunk nincs kerítés, és nem hiszünk a kutyák megkötésében sem, így Bori bármikor elmehetne (akárcsak Buksi, vagy Bikfic), de úgy néz ki, ragaszkodik a helyhez és a bakancsomhoz - amit tegnap este a vackára cipelt, és reggel arra mentem ki, hogy szopizza a cipőfűzőt. Két hónapos, egy hónap múlva kezdjük az oltásait, addig egy kicsit gyarapodnia kell.

*Kell egy hely, ahol az autókat letesszük, most a pajtában állnak garázsban, de szeretnénk felújítani a pajtát, és amúgy is rontja a látképet az autó, így a legjobb megoldásnak azt találtak ki Ladó, hogy markolóval kiszedette az út mellett a földet, abba megy most betontörmelék, arra meg majd kavics, és kész. Három autó is kényelmesen elfér majd ott, akár meg is lehet fordulni anélkül, hogy el kellene jönni a házhoz, vagy az udvarra.

**Az első az volt, hogy a fenébe is, hogy nem vettük őket észre a fiúkkal, amikor reggel sétáltunk. A második meg az, hogy had fussanak amerre látnak, úgysem jönnének vissza. Bori viszont nagyon le volt gyengülve, szerintem ő már úgy volt vele, hogy az sem baj, ha őt eszik meg, csak legyen valami.

***Hogy minek a vegetáriánusoknak disznőpörzsölő? Hát azért, mert a szőlőlugas tartóoszlopait ha megperzseli az ember, akkor később rohad el a fa. Meg mert nagyon sok olyan fa-felület van egy parasztház esetében, ahol jól mutat, ha kicsit meg van égetve a fa. Majd erről szeretnék egy posztot, de annyi posztot szeretnék, hogy igazából mindegy is.