Örökölt sors

Régebben is foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen lehet olyan emberek leszármazottjának lenni, akinek az őse(i) háboús bűnös(ök) - annak ellenére, hogy egyébként ettől a kifejezéstől ugyanannyira kiráz a hideg, mint a háborús hőstől.

Aztán kezembe került Orvos-Tóth Noémi könyve - és azon túl, hogy rengeteg dologra rádöbbentett a saját életemmel kapcsolatban, szinte vágytam rá, hogy találkozzam valakivel, akinek az apja, nagyapja, vagy nyilván anyja/nagyanyja (bár akkoriban még nem voltunk ennyire emancipáltak) elkövetett konkrét rémtetteket. Tudom, hogy nagyon morbid ilyesmire "vágyni", és valószínűleg nem is ez a legjobb szó rá, de emlékszem is, hogy mondtam Ladónak, hogy mennyire érdekes, hogy a legtöbb embernek olyan felmenői vannak, akik a háború idején mind hősiesen bújtatták/etették az üldözötteket, de senkit sem ismerek, aki fel merné vállalni, hogy bizony az ő elődjei olyan tetteket hajtottak végre,  akik a háborús filmekben most a gonoszt testesítik meg. Mert erre senki sem büszke, ezt jobb eltitkolni, szégyellje magát mindenki, nem lehet arra hivatkozni, hogy "csak" parancsot teljesítettek szegények. 

Azt kell mondanom, hogy jobb lesz, ha vigyázok magamra, hogy miket kívánok, mert ez a fajta (szinte perverz) vágyam teljesült a hétvégén. 

Állandóan büszkélkedem itt, hogy nincsenek szomszédaink - ami egyrészről igaz, másrészről viszont szomszédnak tekinthetjük az embereket, akik itt a hegyen élnek, annak ellenére, hogy a házunkból és a telekről nem látjuk egymás házát és telkét. Mert ők laknak a legközelebb. Ilyen szomszéd Léna néni, akiről már korábban meséltem. Aztán van itt Adél néni aki 89 éves, és úgy szedi az almát, mint én 32 évesen, meg van itt a bolond német, akiről már szintén meséltem. De van egy ötven plusszos elvált, egyedül élő pasas, akinek már nem él az anyja, de az ő házában él, van egy két gyermekes fiatal pár, és van egy osztrák is, aki csak nyaralónak használja a hegy egyik legszebben felújított házát. Igazából két ház van, ahol olyan tulajdonosok élnek, akik itt születtek: az elvált fickó és Adél néni a fiával. Nagyon szeretjük mindkét ház lakóit, beszélik a helyi nyelvet, amit korábban Ladó már tanulgatott a volt kollégáitól. Velük többször előfordult már, hogy kiültünk a lugas alá iszogatni, beszélgetni, mindig örömmel hallgatjuk a történeteiket a néniről, akié a mi házunk volt, illetve minden történetet, ami valaha megesett a faluban. 

Múlt héten Adél néni jött át, hozott egy doboz hatlapos sütit, mert anyák napja volt, és ennyi náluk nem fogy el (nálunk sem, annyira sokat hozott), szombaton pedig a Magányos Farkas jött, bemutatta a lányát, meg hozta a krumplit amit el kell vetni (ld. előző poszt). Ha már itt voltak, kiültünk a lugas alá, fröccsöztünk, Farkas sörözött, beszélgettünk. Sokat. És még többet. A délután hosszúra nyúlt, este befűtöttem a házban és bementünk, és tovább beszélgettünk, és egyszer csak egy olyan helyzetben találtuk magunkat Ladóval, ami teljesen szürreális volt.

Leszögezem, hogy bár ittunk, azért részegek nem voltunk, és nem tudom, hogyan történhetett meg, de az lett, hogy Farkas és a lánya sírnak a konyhánkban, én papírzsebkendőért szaladgálok, és a döbbenettől nem találom a szavakat. 

Történt ugyanis sok évtizeddel ezelőtt, Farkas 16 éves apját, és annak bátyját konkrétan _eladták_ katonának Németországba. Gondolom a szülők nem tudták, mi történik, illetve nem is vagyok biztos benne, hogy konkrét adásvételről lehetett szó, de az igazságot már valószínűleg nem fogja megtudni senki, hiszen mindenki a föld alatt van már. Szóval, ezt a tizenhat éves fiút elvitték katonának, aki a halála előtt elmesélte a fiának, hogyan végeztek több faluban is a lakossággal, nőkkel és gyerekekkel. Hogyan harcolt a fronton, és amikor elbukott a háború, és nem kaparta ki az SS tiszteknek járó tetoválását, hogyan vitték el orosz hadifogságba. Aztán az utolsó utáni hadifogolytábor felszámolása után ő is kiszabadult, és a hatvanas évek elején hazajött, családot alapított. A családját, ha ivott, félholtra kínozta, menekültek tőle a gyerekei és a felesége amerre láttak - a szomszédok padlására, pincéjébe. 

Egy dolog amikor ilyenről olvas az ember, vagy filmen látja, és egy másik dolog, amikor olyan ember meséli el, aki ilyen apával nőtt fel. És a legszörnyűbb, hogy egyáltalán nem tudok haragot érezni Farkas apja iránt - hiszen ő még csak egy gyerek volt. Egy gyerek, akit abban az időben, amikor bálokba kellett volna járnia a lányok szoknyái után, kiszakítottak a számára ismerős környezetből, és elvitték a pokolba. Én komolyan azóta ennek a "vallomásnak" a hatása alatt állok. Egyrészt nem tudjuk, mivel érdemeltük ki ezt a bizalmat, másrészt ennek fényében az élet és halál nyomasztó körforgása már nem is tűnik annyira nyomasztónak. 

Ott ült előttünk az a két ember, apa és lánya, a lány még csak 23 éves, győzködi az apját, hogy nem a te hibád, miközben látom rajta, hogy őt is ugyanannyira mardossa az önvád - pedig tényleg nem az ő hibájuk. 

Nagyon remélem, hogy igaz az, hogy minden családi tragédia elmeséléssel gyógyul, és eljön majd az a nap, amikor úgy tudnak mesélni erről, hogy már nem fáj nekik.