Szőrmókusok

 Szombaton annyira felbosszantottak a kutyák, hogy azt mondtam Ladónak, hogy soha többé nem akarok három kutyát. Nem történt semmi komoly, csak Bikfic folymatosan fúr, meg jelöl, Bori meg olyan eleven, mint a forró láva, és néha eldurran az agyam, hogy elegem van, hiába foglalkozom velük annyit, valahogy sosem elég*.

Erre vasárnap elütöttük Buksit.

Dolgoztunk a kertben, hordtuk a mulcsot, és ahogy a platóról pakoltunk le, Ladónak arrébb kellett állnia. Buksi kutyánk az autó alatt feküdt, és amikor elindult, hirtelen felugorva ki akart futni hátrafelé (szerencsére), de a feje fennakadt az autó aljában, ami már mozgott, ezért elgáncsolta őt. Borzasztóan megijedtünk, főleg én, de Ladó is, mert ugyan csóvált szegény, de azért eléggé sántított. 

Végül szerencsésen megúszta egy rándulással, kapott gyulladáscsökkentőt, meg most adagolok neki egy kis porcerősítőt. Hétfőn még sántított kicsit, meg nem tudott hemperegni - pedig akart, és látszott rajta, hogy nagyon tanakodik, hogy most mi legyen, de tegnap reggel már vígan fetrengett a fűben, úgyhogy ebcsont beforr. 

De azért ha jól meggondolom, jó lenne, ha nem járna a szám összevissza, és beszélnék baromságokat, akkor se, ha néha sok, mert Buksi pont ártatlan volt aznap, amikor hisztiztem, hogy nem kell három kutya. De kell, és maradjon minden így, ameddig csak lehet. 

Kedden délután lementem Gigihez a faluba, régen találkoztunk. Megbeszéltük, hogy nem viszek kutyákat. Rájuk is parancsoltam, hogy maradnak, de azért biztonság kedvéért vittem magammal egy pórázt, ha Bori mégis utánam jönne - hiszen Bikficnek tudok parancsolni.

Eléggé örültem magamnak, hogy milyen okos kutyáink vannak, mert leértem a hegyről és a terep teljesen tiszta volt. Időnként megálltam virágot, búzakalászt fotózni**, de azért szépen lassan leértem a faluba, amikor óriási trappolással és csóválással elfutott mellettem Bikfic és Bori. 35 fok volt és már nagyon vágytam arra az irsai fröccsre, amihez a bort ott vittem magammal, ezért nem álltam le velük vitatkozni. Borira ráadtam a pórázt, Bikficre meg rászóltam, hogy menjen haza. El is indult, de aztán olyan sóvárogva nézett utánunk, hogy meglágyult a szívem. A fejét bebújtattam a póráz másik végén lévő résbe és úgy mentünk Gigihez. 

Utólag bosszant, hogy nem küldtem őket haza, mert hát mikor tanulják meg, hogy én oda megyek ahova akarok, ellenben velük, akiknek otthon van a helye, ha nem ilyenkor? De közben meg annyira nevettem rajtuk, ahogy boldogan masíroztak utánam, fel sem fogva, hogy ez amúgy törvénytelen cselekedet, hogy végül is lazára vettem a figurát, és elengedtem a kérdést egy darabig. Ha egy kicsit lehűl az idő, akkor elkezdek erre edzeni. Autóval nagyon jól működik, sosem jönnek utánunk, de úgy látszik, gyalogosan, ha megmarad az ember szaga az ösvényen, az annyira nagyon csábító, hogy nem tudnak ellenállni. Pedig muszáj lesz.

*De, elég, meg látom is az eredményét, csak én vagyok örök elégedetlen, és olyan elvárásaim vannak, ami teljesen irreális egy kölyök kutya felé. Viszont hiába tudom ezt, vannak nehéz percek, várom már hogy benőljön a feje lágya. Gondolom akkor meg majd hiányozni fog, hogy milyen kis cukifej volt. 

**Amit nem értek megint. Tele van a telefonom soha fel-nem-használt képekkel, virágokról, lepkékről, szépséges pókhálókról. Mert csak.