Gyertyaláng

A szaglásom rendszeres ellenőrzésére* esténként mécsest gyújtok, fahéj illóolajat csepegtetek a párologtatóba, mandarint falatozom és nagyon élvezem, hogy korán sötétedik, mert hamar ágybabújhatok olvasni.

Ezt is megértük.

Az őszi szünetben itt járt Blanka, nagyokat tekeregtünk az erdőben, szombaton pedig Ladóval kivittük a kerti asztalt a telek közepére, ott reggeliztünk és ott is ebédeltünk. Blanka meg is jegyezte, hogy nem tudja, hogy tudunk így élni, elviselhetetlen ez a panoráma. Igaza is van.

Miután elment, Ladóval szedtünk egy csokor krizantémot (így kell ezt ragozni?), és kisétáltunk a temetőbe. Egyikünk sem kifejezetten vallásos, ráadásul, mivel gyüttmentek vagyunk, nincs is élő halott rokonunk  a közelben, kicsit furcsa volt, hogy mentünk. Ilonka néni krizantémjai kinyíltak a kertben, mindig friss csokrot tudok tenni az asztalra belőlük, így aztán arra gondoltunk, hogy kellene vinni a néninek belőle. Egészen este volt már, amikor elindultunk, nem akartuk a falunak mutogatni magunkat, nem miattuk mentünk - de itt ugye, mindenki szeret nagyon figyelni. Akkor kelt fel a hold, amikor kiértünk a falu feletti tisztásra, a tájat a holdfény, a falut az utcai lámpák ragyogták be, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy népmese hőse lennék, egy varázslattal teli világban. A temetőben ez a mágikus hangulat a gyertyák fényétől, a temetőbe látogató néhány falusi alakjától csak fokozódott, Ilonka néni sírját pedig percek alatt megtaláltuk, noha azelőtt soha nem jártunk ott. A férjével közös sírjuk van, aki már '90-ben meghalt. Ilonka néni 28 évet élt a férje halála után a varázserdőben. Az én életemre vetítve ez olyan, hogy egy éves voltam, amikor Ilonka néni egyedül maradt, és 29 amikor a mostani házunk lakatlanná vált. Akkor már írtam ezt a blogot, és fogalmam sem volt arról, hogy két év múlva ott állok majd egy idegen néni sírja felett és arra gondolok, hogy milyen kiszámíthatatlan és ködös a jövő. Nem vagyunk se népmese, se regényhősök, nem szólnak rólunk jóslatok, csak élünk bele a világba, miközben a sorsunk észrevétlenül összefonódik olyan emberekkel, akiknek a testét épp kukacok rágcsálják a földben, a lelkükről meg semmit sem tudunk. Aztán a pillanat elszállt, bohóckodtunk egy sort a gyertyákkal - én konkrétan felgyújtottam valami műanyagot, mert nem értek a mai modern mécsesekhez. Nagyon nevettem, és tudtam, hogy Ilonka néni bírná ezt, azt mesélik róla a faluban, hogy ő olyan volt, hogy mindig mindenben talált valami vicceset. Egyszer a falubeli barátnőm egy temetési misén mellette ült, azt mondta, többször szólnia kellett az öregasszonynak, hogy maradjon csendben, mert az egész padsor rázkódott a nevetéstől, olyan megjegyzéseket tett. Léna néni úgy beszélt róla nekem, hogy mindig mókázott. Hát, ha a lelke akkor éppen ott ólálkodott, volt min szórakoznia. Mondtam is, hogy majd azért biztos ami biztos, jövőre gyakorolni fogom a mécsesgyújtást.

Na, de vissza a varázserdőbe. Azt hittem (én naív), hogy a téli, tavaszi és nyári csoda után már nem érhet meglepetés az erdővel kapcsolatban. Pedig de.

A felső kép a tegnap délutáni naplemente fényében készült, az alsó pedig ma reggel. Nem telt el 24 óra a két kép között. Tegnap még élesen látszott, meddig tart az erdő, és hol kezdődik a tisztás gyönyörű zöld pázsitja, ma viszont az egész mezőt falevelek borították. Szeles reggelre ébredtünk, Buksival sétálva pedig percekig álltunk döbbenten, és figyeltük, ahogy egy-egy hullám egyben leemeli a lombot a fákról, majd apró örvénybe csavarva leteszi a fűre. Nem nagyon tudtam betelni a látvánnyal, percekig álltam ott tátott szájjal, csak később vettem észre, hogy a kutyánk ugyanezt teszi. Lehuppant a fenekére és bámulta az eget, hogyan kavarja a szél a leveleket. 

Boszorkányság.

Miután kigyönyörködtük magunkat a levélhullásban, szedtünk még almát**, szeleteltünk gyújtóst***, majd sütöttem palacsintát, mert a helyi barátnőm (akit most már nevezzünk Giginek****) bejelentkezett, hogy régen beszéltünk, beugrana kávézni.

Be is ugrott, aminek aztán az lett a vége, hogy egy órával később a nővérével (és Buksival) kosarakat lóbálva jártuk az erdőt gomba után. Találtunk néhány kiló vargányát, aminek nagy része mostanra már a kemence tetején szárad, másik része pedig a hűtőben várja, hogy holnap rántott gombává változzon.

*Nem mintha félnék a vírustól, ha épp elpusztulnék, most boldogan halnék meg, de azért elég jó ilyesmivel ellenőrzés alatt tartani magam. Ugyanakkor megértek mindenkit, aki fél, mert ez nem egy barátságos helyzet, és természetesen az előző mondatommal nem azt akartam sugallni, hogy vírustagadó lennék.

**Minél jobban őszül az idő, annál keményebb az alma, és annál kevésbé árt neki, ha lepottyan a fáról. Ez friss tudás, nem tankönyvi, tehát ne vegyétek készpénznek, egyszerűen ez a tapasztalatom. Így tehát a lepréselt sok kilogram (azóta már 800 felett járunk) alma után, végre elkezdtem szedegetni evési minőségű almát is.

***Azért a királyi többes, mert Buksi természetesen mindenben segít, ha almát kell szedni, ő is szedegeti (a pocakjába), ha gyújtóst kell szeletelni, nos... ő is szeleteli, a maga módján.

****Gigi születése óta itt él, a szülei és nagyszülei is itt éltek. Beszéli a helyiek ősi nyelvét, ami nem hivatalos, tehát a világon csak a környező pár faluban értik. A férje korán meghalt, amikor a gyermekeik még csak 11 évesek voltak. Érthetetlen módon Gigi ragaszkodik hozzám, kikéri a véleményem az életével kapcsolatban (pedig jóval idősebb nálam). Gigi olyan barátnő, aki a kapcsot jelenti köztem és egy majdnem teljesen eltűnt nép között. Fontos nekem, nem is értem, miért nem neveztem el már őt korábban.