Vágjál lyukat a kádba*

 Úgy gondolom, még nem sikerült feldolgoznom a bátyám halálát. Sokan mondják, hogy volt egy életünk a vírus előtt, ami például az én életemen alig változtatott**, mégis teljesen átérzem ezt a mondatot, csak nálam ez valahogy úgy néz ki, hogy nem léptem túl azon a decemberi napon. Volt egy életem a bátyám halála előtt, egy olyan életem, amilyen már soha többé nem lesz - függetlenül attól, hogy nem voltunk jó testvérek. Eléggé empatikus embernek tartom magam, tudom (és azelőtt is tudtam), hogy vannak balesetek, hogy emberek halnak meg szívrohamban, Covidban, gyerekek nőnek fel árván, vagy gyerekek halnak meg és szülők maradnak árván és a sort lehet folytatni a végtelenségig, de mégis, valahogy az együttérzés és az empátia semmiség ahhoz képest, amikor az embert megérinti a halál ténye. Hogy van, és ezzel együtt kell élni. Nekem meg úgy tűnik, hogy ezzel a ténnyel nem megy az együttélés. Nem tudok megbarátkozni ezzel a dologgal. Ül a vállamon, mint egy gonosz törpe, pipázik, és amikor azokat a dolgokat csinálom, amiket szeretek, és amik máskor örömet okoznak, csak vigyorog és reszelős hangján azt mondja a fülembe: attól még, hogy szép az élet, valahol ott van a vége. Ezzel aztán minden lelkesedésem kezdem elveszíteni. Nincs kedvem festeni, csinálom a kertet, mert akarom, akarom az érzést, hogy teremtek, hogy megadom a magoknak a lehetőséget az életre, közben meg ténfereg bennem a lelkem. Jó hallgatni, hogy telik meg az erdő a hazatérő madarak hangjaival, hogyan bontja leveleit az erdő, de valahogy mégsem érzem azt a varázst, amit azelőtt éreztem. Tegnap eső után a fű szinte türkizzöld volt, az égbolt úgy kéklett, mint álmomban, a kutyák kergetőztek körülöttem, mégis alig kaptam levegőt, mert egyfolytában átjárt az érzés, hogy elmúlik, és minden elmúlás veszteség. Jó lenne másképp érezni, és gondolom fogok is majd még, de most jött el az az idő, amikor már nagyon siettetném, hogy jobban legyek. De az is igaz, hogy annyira hullámzó a hangulatom, mint ez a mostani április, az egyik percben havazok, a másikban viharos szél vagyok, a köztes időkben meg napos ragyogás vagyok. Most ez már bipoláris depresszió, vagy csak simán a gyász egyik szakasza?

Ez az általános rossz hangulatom az álmaimra is kihat. Olyan részletes és zsúfolt cselekményű álmaim vannak, hogy reggelente alapból úgy ébredek, mint aki már ledolgozott egy műszakot. De történt egy jó is, álmomban leesett a tantusz egy helyzettel kapcsolatban, ami még kamasz koromban történt. Kicsit szégyellem is, hogy erre hogyhogy ennyi idősen kellett rájönnöm. Borzasztó ostobának érzem magam.

A történet főszereplőjét általános iskolás koromban, negyedikben ismertem meg. Ő volt az iskolaigazgató, nevezzük őt Károlynak. Károly felesége is az iskolában dolgozott, nyílt titok volt, hogy nem jön nekik össze a gyerek, lombikoznak. Mire ötödikes lettem, a lombik projekt sikerrel zárult, ikrek születtek, anyuka elment sok-sok év gyesre, Károly pedig velünk maradt. Negyedikben nem tanított minket, de ötödiktől ő tartotta a matekot és az infót, hetedikben pedig a fizikát is. Nagyon összetett tanár volt, hol nagyon szerettük, hol nagyon gyűlöltük. Amikor jó napja volt, viccelt velünk, érdekes órákat tartott, a humorát pedig sosem hagyta otthon. De amikor rossz napja volt, előfordult, hogy verekedett a naplóval, vagy hozzávágta valakihez a kulcscsomóját. Egyszer egyetlen matekóra alatt három karót vágott be nekem. Ötödikben történt, előző héten hiányoztam, és akkor kezdték venni a szögek szerkesztését körzővel. Életemben nem használtam még körzőt, és az osztálytársam, aki a házit hozta, szintén nem volt valami toppon a témából. Aznap rossz napja volt Károlynak, még mindig iskolaigazgató volt, úgyhogy bejött, kiadott három feladatot, hogy csináljuk meg, aztán kiment. Mivel senki nem tudott semmit, percek alatt feladtuk, és viháncoltunk. Károly óra végén betoppant, leordította a fejünket, majd mindenkinek adott órai munkára egy egyest. Aztán papírt vetetett elő, és feladta, hogy szerkesszünk 60-30 és 45 fokos szögeket, természetesen erre is megkaptam az egyesem. Ekkor már olyan volt a feje, mint egy felrobbant bojlernek, úgyhogy tovább hergelte magát azzal, hogy elővetette a füzeteinket, és a házi feladatokat is leosztályozta. Így jött össze a három egyesem alig negyed óra leforgása alatt. Annyira dühöngtem, hogy bementem a wc-be szidni az anyját, apját, és az összes felmenőjét. Csak azt nem vettem számításba, hogy a női és a férfi wc felül nyitott, minden hang, minden szó áthallatszik - hogy, hogy nem, pont egyszerre léptünk ki a wc ajtón. Azt hittem letépi a fejem, de végül csak annyit mondott, hogy az ebédszünetben vár az igazgatói irodában. Ugye nem kell mondanom, hogy egész nap nem tudtam figyelni az óráimon, mert zakatolt bennem a három matek egyes, amit otthon el kell mondani, meg a félelem és rettegés, hogy esetleg ehhez még kapok egy igazgatói figyelmeztetést is. Borzasztó volt, harminckét éves leszek, akkor tizenegy voltam, de még most is kihűlnek a végtagjaim, ha arra a napra gondolok. Aztán persze nem lett semmi. A fene tudja, mi történt közben Károllyal, de amikor beléptem hozzá az igazgatóiba, már kedélyesen mosolygott, leültetett maga mellé, és karján könyékig gombolt kék inggel, fél kezében körzővel, egy ebédszünet alatt elmagyarázta, hogyan kell szögeket szerkeszteni. A következő órán pedig kaptam egy csillagos ötöst, meg bevallotta, hogy a három karóból csak egyet írt be a naplóba. A szemétláda. 

Hetedikben aztán osztályfőnökünk lett, a fene jobban tudja, mi volt akkor a politikai helyzet, de más lett az igazgató. Közben új történelemtanárt is kaptunk, Éva nénit, az előző nyugdíjba vonult, így lett, hogy az iskolában úgy éreztem, van egy másik családom. Károly az apukánk, Éva néni az anyukánk volt, egy emberként szerette őt az egész iskola. Friss diplomával érkezett, talán még a tinta sem száradt meg rajta, de úgy tanított, mint az álom. Az addig hármassal döcögő történelem jegyeim ötösre ugrottak, és hetedik év végén a teljes éves anyagból felelnem kellett, mert azt mondták, hogy két jegyet nem lehet egyik évről a másikra javítani, csak akkor, ha. Hogy ebből mi volt az igazság, nem tudom, de hetedik végén a töri ötösömre voltam a legbüszkébb. A nyolcadik is ilyen otthonosan telt, a ballagás pedig érzelmileg engem viselt meg a legjobban. Hatan voltunk az osztályban, hatvanan az egész iskolában, hogyne viselt volna meg, hogy ezután egy harmincöt fős középiskolai osztályba kerültem. Az első két hónapban iszonyúan fájt a fejem a zajtól, és nagyon hiányzott Károly és Éva néni. Éva nénivel leveleztünk, Károllyal pedig e-mailezni kezdtünk. Éva nénivel nagyon sok levelet váltottunk, a tanítványai közül én voltam az első, akinek elmondta, hogy kisbabát vár. Károly közben otthagyta a falusi iskolát, és abba a városba ment tanítani, ahová én is jártam. Vicceseket írt, vicceseket írtam, aztán hogy, hogy-nem, megemlítettem Éva néninek is, hogy Károllyal levelezünk. És akkor történt valami, amit az elmúlt tizenöt évben nem tudtam hova tenni. Károly írt egy nagyon furcsa e-mailt, amiben az állt, hogy ha kérne rólam egy bikinis képet, akkor azt kinek mondanám el. Arra gondoltam, hogy talán Éva néni megemlíthette neki, hogy tudja, hogy írunk, ezért teljesen őszintén leírtam neki, hogy nagyon fura lenne, ha ilyet kérne, de ugye megérti, hogy van egy ember, akiben megbízom annyira, hogy elmondanám neki, és az az ember Éva néni. Ezek után Károly nem válaszolt. Soha többé. Egyetlen soromra sem. Évekkel később sem, amikor felmerült, hogy tartsunk osztálytalálkozót. 

Na, és nekem, ennyi idősen, álmomban esett le, hogy ha Károly tisztességes ember lett volna, akkor ezért a válaszomért megdicsért volna, és azt írta volna rá, hogy nagyon helyes. Hogy ha egy tizenéves lánytól egy felnőtt férfi bikinis képet kér (akár csak elméletben is, hiszen maga a kép kérése nem történt meg), akkor arra így kell reagálni, ahogy én reagáltam, és ez maradjon is így. De Károly egy sunyi disznó volt, én pedig, évekig úgy éreztem magam, mint egy elbaszott témazáró után. Milyen szerencsés vagyok, hogy volt akkor nekem egy Éva nénim, és milyen szerencsétlen lehet az a tini, akit végül helyettem vitt nejlonzacskóba' "le a pokolba, mer az jó pénzt fizet..."***

Pfú, olyan jól esett ezt most kiírni. Tudom, hogy borzasztó ostobaság ez az egész, ennyi év után, meg ilyen élethelyzetben, amiben vagyok, már annyira nincs jelentősége, közben meg valahol a tudatalattimban mégis volt, mert különben miért álmodtam volna? Ja, biztos a kis depitörpém, a pipájával, ő a hibás.

Amúgy az életben kint az van, hogy egyszerre romlottak el az autóink Ladóval. Jó az enyém járóképes, csapágyas az egyik kereke****, Ladóé viszont megállt alatta, nem kis riadalmunkra. Mondjuk úgy, hogy az ő autója nem egy kistestű jószág, és ha elmegy benne az elektronika, akkor a fékrásegítő berendezés is csődöt mond. Nem annyira vicces egy ilyen szitu a közúton. Szerencsére pont be tudott kanyarodni egy bevásárlóközpont parkolójába. Ez múlt hét csütörtökön volt, amíg rám várt, vett egy csokor színes tulipánt, tobleronét, meg raffaellót, és ugyan nem vagyok toppon, de ezen, ha eszembe jut, a nap bármelyik pillanatában el tudok mosolyodni. Most komolyan, hány ember van a földön, aki alatt, ha megáll az autója, akkor azt találja a legjobb megoldásnak, hogy vesz egy csokor tulipánt? Nem is hiszem el, hogy ilyen emberrel élek.

Kussoljál Törpe, nyakonverlek!

*Vágjatok

**Az erdő közepén élünk na, ha úgy vesszük, mi már a vírus előtt önkéntesen karanténba vonultunk a társadalom elől.

***Kispál

****Most éppen szerelőnél van, remélem, holnapra elkészül.