Tizenöt év után vasárnap újra elővettem a Setét torony sorozatot, hogy ezúttal elovassam a végét is, mert amikor először olvastam, nem mertem. Így voltam annak idején a Harry Potterrel, évekig féltem elolvasni az utolsó kötetet, annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy tudtam, mi fog történni.
Hihetetlen, hogy mennyire másképp élt az emlékeimben a történet. Nyilván a legtöbb változást az adja, hogy ennyi év alatt nem vagyok már ugyanaz a csitri*, viszont nem elhanyagolható a tény, hogy a gyász ebben a szakaszában mennyire mást jelent sok-sok mondat. Ismét meg kell állapítanom, hogy King milyen nagyot alkotott ezzel a sorozattal. Amikor épp szarrá facsarná a lelkem, akkor hoz valami durva poént, hogy véletlenül se tudjam, a világnak épp melyik síkján vagyok. Szeretem, pont ez kell most nekem.
Közben a természet nem áll meg. Beértek a bogyós gyümölcsök, tegnap leszüreteltem a piszkét és a feketeribizlit. Vasárnap berobbant a hársfavirágzás, hétfőn szedtem is egy kosárral. Kiterítettem a virágokat a szobában, és reggel arra ébredtem, hogy az este mosott hajam illatába hársfavirágillat keveredett. Fehér pamutpólót húztam, kicsit összekaptam a lakást és most úgy fekszem a függőágyban, hogy tudom, mindjárt betérek Lud városába.
Más fontos is történt. Ladó letette a szakvizsgáját, amit tavaly kezdett el. Hatalmas siker és öröm, hiszen amióta csak belekezdett, sok szombatot áldozott bele és végre a munkahelyén is végig tudja tolni a változást, amit szeretett volna. Nagyon büszke vagyok rá.
Jó élni, akkor is, ha gyakran kísért az utolsó pillanat. Az, amikor lepereg az élet filmje. Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon benne voltam-e. Az enyémben benne lesz-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése