Éves státusz

Kicsit úgy érzem magam, mint amiről András énekel, miközben pontosan tudom, hogy ezt akartam.

Jól esett kicsit nem írni és hagyni, hogy hiányozzon a blogírás öröme. Meg úgy általában véve az öröm. 

Most megint sokáig nem tudtam örülni semminek, csak ültem a lelki savanyúkáposztalében és vártam, hogy elmúljon. Múlik, múlogat. 

Sokat jelentett, hogy februárban ráírtam tesóm volt barátnőjére, aki eredetileg az én barátnőm volt, hogy megkérdezzem, hogy van. Azóta szinte naponta írogatunk, megosztjuk egymással a napi apró semmiségeinket, amik nekem terápiával érnek fel. Találtam egy kapcsolódási pontot a gyerekkorommal, egy lányt, akinek a humora olyan, mint az enyém, aki tudja, honnan indultunk és merre megyünk, ismerte a tesómat és a szüleimet. 

Ladóval is kicsit visszataláltunk egymáshoz. Pontosabban ő mindig is itt volt, én voltam, aki december óta bebábozódott, de végre visszatért belém az élet. Azért a május tudja, hogy kell az emberbe visszatenni a lelket. 

Pénteken Ladó elvitt a vidámparkba*, rommá vásároltuk magunkat, szombaton földet túrtunk, olyan szép a kertünk, hogy csoda. 

Apropó kert. Lett kerítésünk. Na, nem az erdőnket kerítettük körbe, csak a kis zsebkendőnyi kertünket. Március első hetében, amikor elvetettem a borsót, Bikficnek pont azon a néhány négyzetméteren akadt ásnivalója - kisült tőle az agyam. A borsó végül kikelt aztán, ha nem is sorba, de kikelt. Saját lelki és a tacskó testi épsége érdekében ez tűnik a legjobb döntésnek. Legalább a növények sem szöknek meg. 

Visszatérve az ebekre. Buksi egyre öregesebb, süket is már teljesen, látni sem lát sokat, mintha hirtelen sokat öregedett volna. Igyekszem nagyon odafigyelni rá, hogy ne idegesítse Bori, ne erőltesse meg magát. Sokat alszik, keveset sétál, enni is inkább csak eszeget, elmúlt a fiatalos labradorfalása.

Bikfic. Nos. Ő Bikfic. Nagyon éli ezt a paraszti életet. 

Bori pedig egy ördögfióka. Negyedikén volt pontosan egy éve, hogy hozzánk költözött. Okos, sőt, fékezhetetlen agyvelejű. A nevelése nagyon jól sikerült, szófogadó. De. Sokszor úgy érzem, mintha egyfolytában fegyelmezni kellene, mert ha nem, akkor pokoljárás amit művel. Hogy egy példát mondjak: úgy sétál, mintha ő egy kenguru lenne. Nem a négy lábán fut, hanem nagyokat szökkenve halad előre, hol jobbra, hol balra rúg ki hátra. Ha szólok neki, hogy igazodjon lábhoz, akkor olyan kecsesen sétál mellettem, úgy szedegeti a lábait, mint egy tanult versenyló. De különben... mintha nem lakna otthon senki a fejében.

*Güssingben van egy virágkertészet. Intsant orgazmus a szemeimnek és a lelkemnek. Hoztunk huszonpár petúniát és két sétányrózsát. A sétényrózsa az új kedvencem, az illata elképesztő és a wikipédia szerint, ha elégetjük a leveleit, az elűzi a szúnyogkat. Meglátjuk, meglátjuk...