Don't judge

Három napja szedem a D vitamint és olyan, mintha kicseréltek volna. Csökkent a szorongásom, sokkal jobb a kedvem, és ugyan péntek óta minden napra volt valami program, jól éreztem magam házon kívül (a ruháimban is). Persze, esett a hó, ez is biztosan sokat számít.

Külsőségek.

Egyébként most az előítéletek gondolata foglalkoztat. Olyan mocskosul könnyű belecsúszni abba (nekem is), hogy mások viselkedése felett ítélkezzünk, mintha jogunk lenne apró (sokszor téves) információkból bárkit bármilyennek megbélyegezni, annak reményében, hogy mi jobbak vagyunk (vagy jobbnak tűnjünk) másoknál. Ha nincs az önigazolás mögött önismeret, az ítélkező magatartás számomra visszataszító.

Aki olvasta a blogom a kezdetektől, tudja, hogy Ladóval a kapcsolatunk eleje nem volt könnyű menet, nagyon sokat harcoltunk (nyugodtan írhatnám, hogy harcoltam), sokszor olyan csatákat is megvívott velem, ami csak az én fejemben létezett. Volt olyan helyzet is, hogy amiatt feszültem vele össze, mert valaki beszólt nekem, hogy milyen embernek gondol, amiért egy elvált, négy gyerekes apukával járok. Mintha ez a tény, hogy valaki elválik négy közös gyerekkel, indok lenne arra, hogy elítéljék. Abban az időben nagyon sokat adtam mások véleményére, az határozta meg a saját magammal való kapcsolatomat is, hogy mások mit gondolnak rólam. 

Aztán volt egy autóbalesetem, ami után áthelyeztem a fókuszt a saját életünkre, átértékeltem minden addigi tapasztalatomat és úgy döntöttem, hogy attól fogva nem generálok drámát, nem harcolok azzal az emberrel, akitől ennyi éven át olyan sok szeretetet kaptam. Szövetségesem lett, a legjobb jóbarátom, azzá vált, akivel otthon vagyok, bárhol legyünk a térben fizikailag. Továbbra is kapom a beszólásokat, bár nyolc év együttlét után már teljesen másokat, mint eleinte. Minden nap elítél valaki valamiért. 

Leggyakrabban az étkezési szokásaim miatt ("eredj legelni"- és hasonló kedvességek), de ha valamiért szóba kerül, hogy saját elhatározásomból nem szeretnék gyereket vállalni, akkor is simán leönzőznek, anélkül, hogy ennek az egyébként egyáltalán nem súlytalan döntésnek a hátteréről bármit tudnának (vagy közük lenne hozzá). A kedvencem mégis az, amikor valaki magát kedvesnek, empatikusnak vallva, mások háta mögött megjegyzéseket tesz, kibeszélő showt tart, majd mintha mi sem történt volna, éli tovább a kis képmutató életét, amikor esetleg az ember megpróbálja szembesíteni a viselkedésével. Ezzel a mondattal pedig máris önellentmondásban vagyok, ezalapján én ugyaolyan ítélkező vagyok, mint bárki más.

Nem ítélkezni egyáltalán nem könnyű. Elfogadni és felülemelkedni egy sértő megjegyzésen kifejezetten nehéz, de sokszor a dolgok mögé nézve könnyebbé válhat. A múltkor a boltban egy néni háromszor is nekem tolta a bevásárló kocsit, aztán kiderült, hogy valószínűleg kicsit demens. Nehéz belegondolni a  demenciájával valószínűleg magára hagyott idős ember helyzetébe, aki úgy próbál gondoskodni magáról, hogy néha azt sem tudja hol van, de ha belegondolok, akkor könnyebbé válik elviselni, hogy harmadjára is nekemtolta azt a rohadt kosarat.

Van egy podcast sorozat (Egyszer lent), nagyon szeretem, sokat segít abban, hogy elfogadjam idegen emberek bántó mondatait, vagy számomra sértő viselkedését. Nagyon megragadott Varju Péter története, akit parkinsonnal diagnosztizáltak. Ő mesélte, hogy egyszer egy nehezebb napján egy vasúti takarító beszólt neki. A járása alapján részegnek gondolta, ő pedig aznap pont olyan kedvében volt, hogy elmondta, hogy parkinsonos, de nagyon sokszor túl fáradt ahhoz, hogy megvédje magát a teljesen idegen emberek aljas beszólásaitól. Engem iszonyúan megérintett. Egy mozgássérült betegsége könnyebben beazonosítható, de egy mentális betegség, vagy akár más, komolyabb probléma kívülről egyáltalán nem látszik. De egy egyszerű fáradtság, kimerültség is okozhat olyan viselkedésbeli megnyilvánulást, amitől az embernek feláll a szőr a hátán. Egy rosszul fogalmazott mondat, vagy rossz hangsúllyal ejtett szó, mindennek tud súlya lenni.

Ezúton szeretném magam arra megkérni, hogy legyek sokkal elnézőbb és nagylelkűbb az emberekkel, főleg azokkal, akik nem szimpatikusak nekem (mert lássuk be, azokkal könnyű, akik amúgyis szimpik). Egyszerre csak egy napig, aztán ha az sikerül, csinálok egy egyhetes kihívást.