Kiakadok

 El is buktam az ítélkezős kihívásomat.

Valamelyik nap be kellett ugranom az általános iskolába munka ügyben. Nem tudom, mi volt a szituáció, de az első osztályosok tanárnénije éppen üvöltve azt mondta az egyik kisgyereknek, hogy a szájába fog lépni.

Olyan sokkot kaptam, hogy alig tudtam megszólalni. Álltam ott, mint egy szobor és csak tátogtam. Nem tudom, ki hogyan viselkedik a rosszabb napjain, de én egy felnőtt embernek sem mondanék ilyet, akkor egy védtelen hét éves gyereknek miért? Mármint nem vagyok szent, szoktam durvákat gondolni, ha ideges vagyok, vagy a barátnőimnek/Ladónak írni, valahova kell ventillálni, na de egy gyereknek, pláne másénak?

Utólag nagyon bánom, hogy lefagytam, hogy nem szóltam semmit. Egy hét éves kisgyerek még elég kicsi és kiszolgáltatott, de egy negyvenkettes lábú kamasz is az, legalábbis érzelmileg biztosan. Lehet panaszkodni, hogy ezek a mai fiatalok milyen pofátlanok, hogy beszélnek a felnőttekkel, de az az igazság, hogy van honnan tanulni. Nem is kell messzire menni, egy telex cikk kommentszekciója is bőven megérne néha egy fullos pszichiátriai kezelést.

Próbáltam magamban empatikus lenni a pedagógussal, de rájöttem, hogy nem tudok. Elhiszem, hogy egy idő után eszköztelen, elhiszem, hogy kimerült, elhiszek mindent, de nem tudok empatikus lenni. Egy hét éves gyerek akkor és ott tanulja meg, hogyan kell egy közösségben viselkedni, hogyan kell szabályokhoz alkalmazkodni - ráadásul egyszerre mindjárt van vagy száz szabály (maradj csendben, figyelj oda, köszönjél, hangosabban!!, ne beszélgess!! stb.). Aztán ott vannak a szülők, jó esetben egészséges háttérrel, beadják a gyereket az intézménybe és fogalmuk nincs arról, hogy napközben mi történik, mert a kérdésre, hogy mi történt a suliban, csak egyetlen válasz létezik, és mind tudjuk, hogy az a "SEMMI!". Miközben rohadtul lehet, hogy háromszor a szájába (lelkébe) léptek (óránként).

Az egész helyzettel kapcsolatban mégis a tehetetlenség zavar a legjobban. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy pedagógus munkáját minősítsem? Mit kellett volna mondanom? Találkoztam már azóta többször ezzel a tanárnénivel és mindig elfog a hideg viszolygás, összemegyek öt centis kisegérbe és halkan elsurranok minél messzebb tőle. Nekem ez jó megoldásnak tűnik, de akárhányszor ránézek a sulira, mindig olyan érzésem lesz, mint amikor látok egy állatmenhelyet: ki kéne szabadítani onnan mindenkit.