A telesírt bögre után

Az úgy volt, hogy én addig nem nagyon sírtam,  amíg a kommunikáció nullán volt. Züllöttem: csokit ettem és csipszet, teáztam és sorozatoztam, és rendkívül sajnáltam magam, és egy egy józan pillanatomban azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet, hogy ez a fiú nem szeret már engem. Úgy is mondhatnám: lehetetlen.

Ugyhogy megint én adtam fel, megint én írtam neki, hogy akkor most ez komoly e, hogy mi már soha többet nem beszélünk?

Te jóságos egek! Kaptam hideget, meleget, és addig sírtam, amíg az egész át nem csapott egy hisztérikus, ijesztő röhögőgörcsbe. És megvilágosodtam, hogy ez van megint, mindig, hogy gondolunk valamit, félreértünk, és annyira meg vagyunk győződve arról, hogy igazunk van, hogy el sem tudunk képzelni más valóságot.

Az én valóságom - természetesen - az volt, hogy végül feladjuk ezt az állapotot, és megbékélünk. És kezdődik elölről, egy ideig megint jó, aztán megint összeveszünk, aztán egyszer majd csak vége lesz, de ez a vége ez nem lehet most, én még akarom őt, a társaságát, a makacsságát, a gondolatait, az ölelését. Akkor is, ha csalódtam már benne, ha nem hiszek úgy mint az elején. Végülis, kizárt, hogy egy harminc éve tartó kapcsolatban nincsenek hasonló zördülések, hát valahogy majd csak átverekedjük ezen is magunkat.

Az ő valósága - természetesen - az volt, hogy az általa Gaz Csábítónak (továbbiakban GCs, ejtsd: gécsé) kiszemelt férfi karjaiban heverem ki az iránta okozott sérelmeimet, és már az új szerelmet gyújtogatom, és ha keresem is még valaha az életben, az azért lesz, hogy végleg lezárjuk a kapcsolatunkat, és a maradék cuccunkat kicseréljük. 

Én az én valóságomból írtam neki, ő pedig az övéből válaszolt. Csoda, hogy sírtam?

Soma nála volt, küldött magukról egy képet, ahogy a kanapén fetrengenek, és írta, hogy ő így is boldog lesz, legyek én is az a GCs-vel.

Ha lenne GCs akkor sem ez lenne a módja a dolognak, de, te jó ég, azért ennyire másként élni meg egy helyzetet.

Tudom, mindig is tudtam, hogy ha valakit egyszer átvernek, az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Engem is átvertek, de nem egy hadsereg gyerek, és 15 év házasság után. Nem 35 évesen tudtam meg, hogy ez milyen, hanem 25 évesen, család és anyagi egybefonódás nélkül. Mondhatni, hogy olyan fiatal voltam, hogy nekem hiába tépte ki a szívem egy huligán, visszanőtt. De mi lesz ezzel a Ladóval? Ki szereti majd őt, ha én nem?

Az lett, hogy az egyre szürreálisabbá váló, tehetetlen, végtelennek tűnő vitában egyszercsak megkérdezte, hogy meghívhat e ebédelni. Nemet mondtam. Megkérdezte, hogy és uzsonnázni?

Igent mondtam.

Szeretem ezt a szót: uzsonna. Áthallatszik belőle egy hozsánna.

Vezetés

Egy héten belül kétszer kerültem olyan helyzetbe, ahol vétlen sofőrként balesetet szenvedtem volna, ha nem figyelek.

Mindkétszer szabálytalanul előztek szemből.

Az első esetben egy beláthatatlan kanyarban, ködben bukkant fel a szemből jövő autó, olyan rettenetes sebességgel, hogy az életünket (Buksival) az mentette meg, hogy eleve a fékpedálon volt a lábam és ismertem az utat. Már kb hatvanra lassultam, mert tudtam, hogy a kanyar utám jön egy falu. Nem mondom, hogy minden esetben betartom a sebességkorlátozásokat, de köd is volt, fáradt is voltam, rá is értem. Az autó a semmiből tűnt fel, egyszerűen normális ember ekkora ködben, ilyen kanyarban nem áll neki előzni. Ez megtette, és nem, nem fékezett egy pillanatra sem, befejezte az előzést, és amilyen gyorsan jőtt, el is illant, otthagyva engem, belecsúszva az út széli árokba. Nem hiszem, hogy én vagyok ennyire jó sofőr, mintha nem is az én reflexeim lettek volna. Tapostam a féket, és félrerántottam a kormányt, ennyi. Az autóm fara viszont nem tudta követni az eseményeket, és a nedves füves talaj sem kedvezett, ott ültem a kaparó autóval, egy beláthatatlan kanyar után, remegő lábakkal és gyomorral, tehetetlenül. Végül valaki megállt, és segített kihúzni az autót. Nem volt nagy az árok, az autónak sem lett baja.

A második esetben csak enyhe szélütést kaptam. Szintén egy kanyar után történt, ahol van egy útkereszteződés, mellékútról kanyarodunk főútra. A kanyar beláthatatlan, ismerem a terepet, tudom, hogy elsőbbségadásom lesz, lassulok. A kanyarban három autót találok, jönnek szemben, a főútról kanyarodtak, és a leghátul jövő terepjárós köcsög úgy dönt, hogy még itt az elején megelőzi az előtte levőket. A frontális ütközést úgy kerültük el, hogy én, és az egyik előzött autó satufékkel megálltunk, a terepjáró pedig visszavágódott az első autó mögé, így szegény, kettő helyett csak egyet sikerült megelőznie.

Nem tudom, az ilyen emberek mit gondolnak, hogy ők halhatatlanok, mert nekik kurvajó autójuk van, a többiek dögöljenek meg? És ha teszem azt, félrerántom a kormányt, és nem pont szerencsém van az árokkal, és fának csapódom?

Sokadjára gondolkodtam el azon, hogy jobb lenne nekem autó nélkül.

Reggel

Egy könnycsepp belegördült az arcomról a kávémba. Hosszan néztem utána.

Telesírtam a bögrét.

Változatlan

Továbbra is fegyver-, tűz- és kommunikációs szünet van Ladóval. Amíg nem kellett dolgozni jönnöm elég jól viseltem, lógtam a laptopon és sorozatot néztem.

De ma éjszakás vagyok, és mikor jöttem dolgozni, nagyon rámtört, hogy hiányzik ez a mafla.

Hihetetlen, hogy hogyan el tudnak csesződni a dolgok.

Melengető

A mai napból, mindenféle tekintetben úgy hoztam ki a maximumot, hogy felforrósítottam a cserépkályhát, főztem illatos Gabesz féle zöld teát, és csak annyira mozdultam ki az esőbe, amennyire Buksinak szüksége volt rá.

Közben pedig rábukkantam erre a mesefilmre (ami amúgy fent van a hálón online, magyarul), és hát, ha a tea és a cserépkályha nem lenne elég, akkor a lelkemet tökéletesen átmelegítette ez a remekmű.

Hit, bizalom és tündérpor

Bár úgy tűnhet, Ladóval minden oké nálunk, az a helyzet, hogy ez közel sem így van.

Volt ez az olaszországi kirándulás, sőt, éppen egy hete kaptam tőle egy csokor rózsát is "csakúgy", mégis azt kell mondanom, hogy valami hiányzik. Belőlem.

Szeretem ezt az embert, tisztelem is. Két és fél éve vagyunk együtt, tehát nagyjából ismerem (és elfogadom) a hibáit és tudom, hogy mennyi nagyszerű tulajdonsága van. 

De.

Megrekedtünk. Megfeneklett a kapcsolatunk. Vagy nem tudom, mi erre a jó szó.

Tavasszal is volt egy hasonló krízisünk, de ez most rosszabb, már nem vitatkozunk, nem próbáljuk közelíteni a céljainkat, mert - nincsenek céljaink. Érzi rajtam, nyilván ezért halmoz el mindenfélével, én meg egyre keserűbben fogadom a kockacukrot.

Ez olyan, mint amikor tudod, hogy szomjas vagy, vízre van szükséged, de valaki , aki azt állítja, hogy szeret, folyamatosan cukros üdítőt nyom a kezedbe. 

Mindennek tetejében Ladó extrém féltékeny, nem bízik bennem. Össze is vesztünk tegnap, el is jöttem tőle, azóta nem keres. Miért az ártatlannak kellene bizonyítania, hogy nem vétkes?

És ha már itt tartunk, az ilyen viselkedése miatt, már én sem bízom benne, nem hiszem, hogy ez közöttünk valaha működni fog, hiába szeretem.

A tündérpor meg eleve mese, habbal...

Soma

Régen írtam már a Ladó-gyerekekről, oka is van, de már nagyon kikívánkozik.

A gyékényesi közös nyaralás után volt egy nagyon csúnya húzásuk. Úton voltunk hazafelé, fáradtak voltunk mindanyian, és a nagyobbik fiú hazudott valamiről, amiről nem kellett volna. Annyira nyilvánvaló, anyától jött hazugság volt, hogy először az apjuknak, másodjára pedig nekem durrant el az agyam.

Igazából nem volt semmi extra, leszidtuk mindketten mindkettőt, elmagyarázva nekik újra (és újra), hogy az anyjuknál hazudozhatnak az anyjuk szabályai szerint, de a mi családunkban nem, mi ezt elfogadhatatlannak tartjuk.

És képzeljétek el, a kicsi szívem csücske, Soma, felvette telefonnal, ahogy leszidjuk őket, majd otthon anyának lejátszotta, hogy mi milyen szarfejek vagyunk. Mindezt két hét gondtalan nyaralás, szörföstábor és wakeboardozás után.

Ladó ezek után leült a két fiúval, és elmondta nekik, hogy ezentúl nem kötelező hozzá eljönni, nyugodtan felnőhetnek apa nélkül, illetve hetente változó apukával is, de ez már az ő döntésük, ha 10 és 13 évesen annyira felnőttnek érzik magukat egy ilyen döntéshez.

És az történt, hogy azóta mindkét fiú megjelenik a kéthetente kijelölt apás hétvégén. A balhé utáni első alkalommal annyira szégyellték magukat előttem, hogy az első szemkontaktust fél nap után sikerült összehoznom a kisebbikkel, a nagyobbikkal pedig csak másnap. Hab a tortán, hogy ha nem viselkednek rendesen elhangzik egy mondat, amit néma csend és engedelmesség követ. Ez a mondat így hangzik: "Ha nem tetszik, hívd fel anyádat, hogy jöjjön el érted."

Fogalmunk sincs, mi történhetett, kinek mutathatták meg a felvételt, aki esetleg igazat adott nekünk, vagy egyáltalán, mi változott, de az bizonyos, hogy a két sátánfajzatnak eltűntek a szarvai. Lassan elkezdhetem fényezni a glóriát nekik.

Viszont elvesztettem valamit, amit nem kárpótol semmilyen szófogadás: Soma iránti bizalmamat. Látom rajta, hogy őt ez bántja, igyekszik körbeudvarolni, szivecskét hajtogat nekem papírból, bújik is hozzám, hagyom is neki, de nem tud igazából kiengesztelni.

Augusztus eleje óta most volt először, hogy megint bekéretőzött aludni közénk, aztán át is ölelt félálomban, nekem meg csak dörömbölt a mellkasom, hogy ez nem az én gyerekem, és ez a gyerek elárult engem.

Mondjátok, hogy idővel megbocsátok majd neki. 

Mondjátok azt is, hogy nem tehet semmiről, ő csak egy gyerek.

De mikortól lesz egy gyerek felelősségrevonható a tetteiért? És vajon én mennyire vagyok infantilis, hogy nem tudok neki megbocsátani?

Azt kihagytam, hogy az anyjuk persze sírva hívta fel Ladót, hogy "hogy engedheted meg a barátnődnek, hogy így beszéljen a gyerekeimmel... a gyerekeINKkel???" Ladó tízpontos férfias válasza pedig az volt erre, hogy "Adél felnőtt ember, azt mond, amit akar. Főleg, ha még igaza is van." ... nem is értem, hogyan gondolhatta szegény nő, hogy ebben a "családban" nekem kuss a nevem, vagy mit várt ettől a drámai kérdéstől, hogy majd Ladó rádöbben, hogy tényleg, hogy tehettem ilyet, és ad egy sallert, vagy mi...?