Soma

Régen írtam már a Ladó-gyerekekről, oka is van, de már nagyon kikívánkozik.

A gyékényesi közös nyaralás után volt egy nagyon csúnya húzásuk. Úton voltunk hazafelé, fáradtak voltunk mindanyian, és a nagyobbik fiú hazudott valamiről, amiről nem kellett volna. Annyira nyilvánvaló, anyától jött hazugság volt, hogy először az apjuknak, másodjára pedig nekem durrant el az agyam.

Igazából nem volt semmi extra, leszidtuk mindketten mindkettőt, elmagyarázva nekik újra (és újra), hogy az anyjuknál hazudozhatnak az anyjuk szabályai szerint, de a mi családunkban nem, mi ezt elfogadhatatlannak tartjuk.

És képzeljétek el, a kicsi szívem csücske, Soma, felvette telefonnal, ahogy leszidjuk őket, majd otthon anyának lejátszotta, hogy mi milyen szarfejek vagyunk. Mindezt két hét gondtalan nyaralás, szörföstábor és wakeboardozás után.

Ladó ezek után leült a két fiúval, és elmondta nekik, hogy ezentúl nem kötelező hozzá eljönni, nyugodtan felnőhetnek apa nélkül, illetve hetente változó apukával is, de ez már az ő döntésük, ha 10 és 13 évesen annyira felnőttnek érzik magukat egy ilyen döntéshez.

És az történt, hogy azóta mindkét fiú megjelenik a kéthetente kijelölt apás hétvégén. A balhé utáni első alkalommal annyira szégyellték magukat előttem, hogy az első szemkontaktust fél nap után sikerült összehoznom a kisebbikkel, a nagyobbikkal pedig csak másnap. Hab a tortán, hogy ha nem viselkednek rendesen elhangzik egy mondat, amit néma csend és engedelmesség követ. Ez a mondat így hangzik: "Ha nem tetszik, hívd fel anyádat, hogy jöjjön el érted."

Fogalmunk sincs, mi történhetett, kinek mutathatták meg a felvételt, aki esetleg igazat adott nekünk, vagy egyáltalán, mi változott, de az bizonyos, hogy a két sátánfajzatnak eltűntek a szarvai. Lassan elkezdhetem fényezni a glóriát nekik.

Viszont elvesztettem valamit, amit nem kárpótol semmilyen szófogadás: Soma iránti bizalmamat. Látom rajta, hogy őt ez bántja, igyekszik körbeudvarolni, szivecskét hajtogat nekem papírból, bújik is hozzám, hagyom is neki, de nem tud igazából kiengesztelni.

Augusztus eleje óta most volt először, hogy megint bekéretőzött aludni közénk, aztán át is ölelt félálomban, nekem meg csak dörömbölt a mellkasom, hogy ez nem az én gyerekem, és ez a gyerek elárult engem.

Mondjátok, hogy idővel megbocsátok majd neki. 

Mondjátok azt is, hogy nem tehet semmiről, ő csak egy gyerek.

De mikortól lesz egy gyerek felelősségrevonható a tetteiért? És vajon én mennyire vagyok infantilis, hogy nem tudok neki megbocsátani?

Azt kihagytam, hogy az anyjuk persze sírva hívta fel Ladót, hogy "hogy engedheted meg a barátnődnek, hogy így beszéljen a gyerekeimmel... a gyerekeINKkel???" Ladó tízpontos férfias válasza pedig az volt erre, hogy "Adél felnőtt ember, azt mond, amit akar. Főleg, ha még igaza is van." ... nem is értem, hogyan gondolhatta szegény nő, hogy ebben a "családban" nekem kuss a nevem, vagy mit várt ettől a drámai kérdéstől, hogy majd Ladó rádöbben, hogy tényleg, hogy tehettem ilyet, és ad egy sallert, vagy mi...?