Az úgy volt, hogy én addig nem nagyon sírtam, amíg a kommunikáció nullán volt. Züllöttem: csokit ettem és csipszet, teáztam és sorozatoztam, és rendkívül sajnáltam magam, és egy egy józan pillanatomban azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet, hogy ez a fiú nem szeret már engem. Úgy is mondhatnám: lehetetlen.
Ugyhogy megint én adtam fel, megint én írtam neki, hogy akkor most ez komoly e, hogy mi már soha többet nem beszélünk?
Te jóságos egek! Kaptam hideget, meleget, és addig sírtam, amíg az egész át nem csapott egy hisztérikus, ijesztő röhögőgörcsbe. És megvilágosodtam, hogy ez van megint, mindig, hogy gondolunk valamit, félreértünk, és annyira meg vagyunk győződve arról, hogy igazunk van, hogy el sem tudunk képzelni más valóságot.
Az én valóságom - természetesen - az volt, hogy végül feladjuk ezt az állapotot, és megbékélünk. És kezdődik elölről, egy ideig megint jó, aztán megint összeveszünk, aztán egyszer majd csak vége lesz, de ez a vége ez nem lehet most, én még akarom őt, a társaságát, a makacsságát, a gondolatait, az ölelését. Akkor is, ha csalódtam már benne, ha nem hiszek úgy mint az elején. Végülis, kizárt, hogy egy harminc éve tartó kapcsolatban nincsenek hasonló zördülések, hát valahogy majd csak átverekedjük ezen is magunkat.
Az ő valósága - természetesen - az volt, hogy az általa Gaz Csábítónak (továbbiakban GCs, ejtsd: gécsé) kiszemelt férfi karjaiban heverem ki az iránta okozott sérelmeimet, és már az új szerelmet gyújtogatom, és ha keresem is még valaha az életben, az azért lesz, hogy végleg lezárjuk a kapcsolatunkat, és a maradék cuccunkat kicseréljük.
Én az én valóságomból írtam neki, ő pedig az övéből válaszolt. Csoda, hogy sírtam?
Soma nála volt, küldött magukról egy képet, ahogy a kanapén fetrengenek, és írta, hogy ő így is boldog lesz, legyek én is az a GCs-vel.
Ha lenne GCs akkor sem ez lenne a módja a dolognak, de, te jó ég, azért ennyire másként élni meg egy helyzetet.
Tudom, mindig is tudtam, hogy ha valakit egyszer átvernek, az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Engem is átvertek, de nem egy hadsereg gyerek, és 15 év házasság után. Nem 35 évesen tudtam meg, hogy ez milyen, hanem 25 évesen, család és anyagi egybefonódás nélkül. Mondhatni, hogy olyan fiatal voltam, hogy nekem hiába tépte ki a szívem egy huligán, visszanőtt. De mi lesz ezzel a Ladóval? Ki szereti majd őt, ha én nem?
Az lett, hogy az egyre szürreálisabbá váló, tehetetlen, végtelennek tűnő vitában egyszercsak megkérdezte, hogy meghívhat e ebédelni. Nemet mondtam. Megkérdezte, hogy és uzsonnázni?
Igent mondtam.
Szeretem ezt a szót: uzsonna. Áthallatszik belőle egy hozsánna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése