Filmek

Természetesen romantikus vígjátékokat nézek vég nélkül, fagyit kanalazva, vagy sárgadinnyét. (Ez utóbbit felkockázva, de ez részletkérdés.)

A megnézett négy filmből kettő említésre méltó. (Jo, a negyedikbe belealudtam.)

Az első, a Maggie terve volt, had ne mondjam, betalált, mint ilyenkor kb minden romantikus film. Szerintem am ez a film, nem is romantikus, sokkal inkább tragikomédia, vagy nem tudom, mindenesetre nem a romantikára fekteti a hangsúlyt.

A sztori, hogy egy harmincas évei elején járó csaj, Maggie mindenáron gyereket szeretne. Olyannyira, hogy még az inszeminációra is összeszedi a pénzt, lesz ami lesz alapon. Talál is egy hibbant, uborkaárus exmatematikus srácot donornak, akit a főiskoláról ismer. A sejteket is megkapja, csak közben beleszeret egy kétgyermekes házas egyetemi tanárba, aki regényt ír, és akinek látszólag katasztrófális a házassága. A pasas is beleszeret a csajba, elválik, gyerekük lesz, happyend. Helyett. Maggie meggyőződése, hogy a pasi mellette teljesen kibontakoztathatja a tehettségét, a valóságban azonban kiderül, hogy a fickó csak a volt házasságában kapta az ihletet. Már két éves a közös gyerekük, amikor Maggie rádöbben, hogy a házassága csődbe ment, és a legjobb lenne visszaadni a férjét az exfeleségnek. Azt is kitalálja, hogyan adja vissza, beavatja az exnejet is, stbstb. A film végén kiderül, hogy az lett volna a legjobb, ha hagyja a dolgokat a saját medrükben folyni.

Annyi "aha" érzésem volt a film alatt, hogy felsorolni is alig lehet. Ahogyan a csaj bánik az előző házasságbeli gyerekekkel (Kistutajos), akik semmi figyelmet sem kapnak a szüleiktől. Egészen addig a pontig, hogy vissza szeretném adni az exnejnek. Mert ugyanazt érzem, amit egy ponton a főszereplő. Hogy Ladónak AZ kell. Attól lesz ő Ő. Az kell neki, hogy szenvedjen, hogy hazudjanak neki, hogy jobbnak érezhesse magát az exénél, vagy nem is tudom. Borzasztó.

A másik film, amit gyakorlatilag végigbőgtem, pedig se a sztori, se a film jellege nem indokolja, az a Nászajánlat volt.
A sztori snassz, egy egoista főnökasszonynak kell a vízum, ezért megzsarolja a tikárát, hogy vegye feleségül. Alapvetően vicces, könnyű kis film, viszont, ami miatt mégis végigbömböltem, az A Család (így nagybetűvel) szerepe, illetve annak hiánya. Ladó családja (egyetlen tesó kivételével) elég jól befogadott. Pl. legutóbb az apukája meghívott engem és a szüleim, hogy szeretné megismerni őket, menjünk el hozzájuk Siófokra. Annyira jól esett ez nekem, hogy arra nincsenek szavak. Sajnos, pont közbejött, hogy akkor mi most szakítunk.

És ez az igazi oka a szakításnak. Hogy én családot szeretnék, férjet, gyereket. Egy olyan összetartó egységet, amim nekem soha nem volt, akikre mindig lehet számítani, és akik mindig számíthatnak rám. Közös reggeliket az ágyban, közös ebédet és vacsorát. Társasjátékot, családi korizást és grillpartit a kertben.

Ladó mondja, hogy azért ők ilyenek, és nagyon nagyra van a családjával, de a valóság az, hogy ők csak attól család, hogy sokan vannak. Igazából a 15 (szűk!) családi körből sztem csak ketten számíthatnak igazán egymásra, habár az utóbbi időben megállapítottuk, hogy azért itt is vannak határok. És igen, amikor baj van, számíthatnak egymásra, de én nem azt akarom, hogy a bajban, hanem hogy akkor is, amikor nincsen baj.  A szürke hétköznapokban is azt szeretném, ha színes folt lenne A Család, ahová az ember munka után hazatér. Ahol hazavárják. Vagy egyáltalán: ahol várják.