Tömegével jönnek az emlékek. És nem is az fáj, hanem, hogy fel kell ébredni, hogy hahó, nincs közös cél. Hogy az összes szeretlek ebben a pillanatban hazugsággá válik.
Semmit sem gyűlölök jobban a hazugságnál.
Buksi mindenért kárpótol. Egy hete még simán otthagyott, és átballagott a helyére, ha melege volt, vagy sokat forgolódtam. Most állja a bújást, a zokogásos rázkódást, a csatakosra izzadásomat. Fújtat, mint egy gőzmozdony, melge van tőlem, de el nem menne mellőlem a világ összes tepertőjéért sem. Most volt két teljes szabadnapom, mást se csináltam, csak ölelgettem őt.
Köztes időkben a netet bújom, milyen túlélési tippek vannak. Hát az idő. Tudományosan bizonyították, hogy szakításkor az agy ugyanazon területe aktiválódik, mint a rózsaszín ködös időkben, csak emellé fájdalom is társul. Ugyh annyit legalább tudok, hogy ez normális, hogy vele akarok lenni, hogy vissza akarom csinálni. De ez elmúlik, idővel el ia tompul az egész, ugyhogy van remény, megmaradok. Ez tuti.
Már csak az a kérdés, hogy hová lesz az a sok jó érzés, az a rengeteg szeretet, amit az ember érzett egyszer?
Dömdödöm tudta, mit beszél.
(Ha nem lenne elég a lelki szarság, a konyhámban feljött a Ladó által letett járólap. Persze nekem ez is azt mutatja, hogy ennek itt kellett vége lennie, nem szeretetből csinálta, persze, hogy szétesik az egész.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése