Az én családom

... szennyese következik.

Még a végén az a vád ér, hogy csak más család szennyesét teregetem ki.

Ez úgy jutott most eszembe, hogy nem régiben kaptam egy hírt, hogy valakit, aki fontos nekem, meglátogatott a gyámhatóság.

A dolog engem nem ért teljesen váratlanul, de hát nyilván, akit még soha nem látogatott meg a gyámhatóság, az eléggé meg tud lepődni, hogy esetleg épp akkor látogatnak hozzá az ilyen fajta hatóságok, miközben ő baltával békésen szeleteli otthon a családot gyújtóst.

Ifjúkoromban - túlzás nélkül állíthatom, hogy - én voltam az ország egyik legszemtelenebb, legnagypofájúbb kamaszlánya. Nem hatott rám sem ész érv, sem fenyegetés, érzelmi zsarolás, vagy fizikai bántalmazás. Annyira megedzett a gyerekkorom, hogy kamaszként nem volt semmi, ami megállíthatott volna. 

A sztorihoz hozzátartozik, hogy bigott vallásos családban nevelődtem, hamarabb tudtam Jézus keresztre feszítéséről, mint arról, hogy létezik a Mikulás. Ennek fényében minden, ami örömet okozott, az üldözendő volt. Ha valaminek örülni mertem, azonnal szégyellnem kellett magam, mert ó én bűnös lélek, értem meghalt Jézus, hogy merek én ezek után puszta földi örömöket megélni? Mondhatjuk, hogy keresztény vallás, mert végtére is a Bibliából táplálja önmagát, de amúgy nem, nem a Hit Gyülekezete, vagy Jehova Tanúi, vagy ilyesmi. Nem nevezem meg, ha megbocsátotok, mert én annál sokkal jobb keresztény vagyok, hogy szemükre hányjam vakbuzgóságukban elkövetett gonoszságaikat. (höhöhö)

A lényeg az, hogy ilyen érzelmi közegben mindennaposak voltak a testi fenyítések, nekem egy pofon, mondhatni desszert volt a reggeli mellé, a törött fakanál az simán elment fő étkezésnek, és vacsorára, ha szerencsém volt, akkor csak vessző jutott, ha nem volt szerencsém, akkor biciklibelső, vagy bármi, amivel oda lehet csapni. Természetesen, egy idő után az én "viselkedési zavaraim" - mint olyanok - már arra mentek ki, hogy kiérdemeljem a verést, ne csak azért kapjak ki, mert létezem. A verésnek legyen valami oka, legyen értelme a fenyítésnek. Igazságtalannak tartottam például olyasmiért kikapni, hogy elejtettem egy kölyöksünt, amiért az megszúrta a kezem, vagy teszem azt könyékkel lesodortam az asztalról egy vázát. Igazságosnak tartottam, ha igazi disznóságért kaptam: törött ablak, amit zöld dióval dobtam be, vagy azt, hogy bicskával belevéstem a bátyám* monogramját a vadonatúj könyvespolcba. 

Kamaszkoromra annyira elfajultak a dolgok, hogy igazából egy-egy combrúgást én már meg se éreztem, az iskolában az osztálytársaim meg teljesen természetesnek vették, hogy tele vagyok lila foltokkal, hiszen veszettül vad voltam, fiúkkal fociztam, estem keltem, tulajdonképpen az lett volna furcsa nekik, ha nincsenek kék és zöld foltjaim.

Mindehhez a képhez társítsatok hozzá egy alacsony, vékony kislányt, aki csupa ín és izom. 

Az igazi szenvedés akkor kezdődött, amikor elkezdett nőni a mellem. A bátyám nem mulasztott el minden nap emlékeztetni arra, hogy azok "csöcsök", és amikor lehetett, ököllel belevágott a mellkasomba. Nekem azért nem volt vicces az Üvegtigrist végignézni, mert az a film nem paródia. A faluban, a családomon kívül az volt a normális, ahogyan az Üvegtigris férfiait látjátok. A bátyámnak az lett a minta, be akart illeszkedni, nem akart apám fia lenni. Megértem őt is. Ez is egy módszer volt neki a túlélésre. Ha valamiért hálás vagyok a szüleimnek, akkor az az, hogy nálunk nem volt alpári a stíl. Nem volt kontrollálatlan bazmegezés, és társaik. Volt üvöltözés, de a bigott vallásosság szerencsére kiterjedt a szexualitásra is. De amúgy ez is megérne egy külön posztot. Visszakanyarodom.

Az én pokoltüzem akkor égett ki, amikor egy nyári napon - még nem voltam 16 - a szigorú szülői felügyelettel szembeszállva, a nyári szünet szabadságától megrészegülve este negyed tizenegykor mentem haza a játszótérről, és másnap apám rajtam vezette le az öklével és a térdével az addig felgyülemlett frusztrációit. 

A kórház hivatalból értesítette a gyámügyet, majd némi vérvétel, infúzió, két hét lábadozás és minimális jogi huzavona után végül utamra bocsátottak. Többféle opció volt. Az első mindjárt az, hogy apám bedobta a "kezelhetetlen személyiségzavar" kifejezést, javasolta, hogy dugjanak elmegyogyóba. Szerencsére azért voltak ott orvosok is. Aztán felmerült, hogy "védelem alá" helyeznek, ami szép lett volna, ha teszem azt állami gondozásba kerülök, csakhogy "első" eset, jogilag már fiatalkorúnak számítottam és még éltek a nagyszüleim, átmenetileg benne volt a pakliban, hogy ott lakhatom. Nem volt távolságtartás, nem volt semmi, a törvények le se szartak, mint fiatalkorú tehettem volna feljelentést - de kérdem én, tegye fel a kezét az 15 éves gyerek, aki önszántából, a saját apja ellen akar bíróságra járni? 

Azt a nyarat bibliatáborban dolgoztam végig, konyhásként, kerestem egy kis pénzt, aztán kollégiumba költöztem, és ennyi. Lett egy barátnőm a valláson belül, akivel azon a nyáron, a konyhán ismerkedtem meg, ő egyetemista volt már, hétvégente nála voltam, mosta a ruháim, főzött rám, filmeket mutatott, Művészetek Palotájába vitt, kórusba jártunk énekelni, és álmodoztunk sokat, hogy milyen lesz majd, ha mi vesszük majd kézbe a sorsunkat.

Amiért írom most ezt a posztot, az nem az, hogy részvétet csikarjak ki belőletek, vagy bármi lázongást, ne adj isten, lincselést szervezzek itt az apám ellen. 

Azért írom most ezt a posztot, mert szeretném, ha valahol nyoma lenne annak, hogy 15 évvel ezelőtt a gyámhatóság mennyire a béka segge alatt volt.  

A gyámügyes nő, akit hozzám kirendeltek, egy nyugalmazott iskolaigazgató felesége, szintén nyugalmazott általános iskolai tanítónő volt, korosztályban a lehető legtávolabb állt tőlem. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Szakmája csúcsán lehetett, úgy gondolom, hogy azt hitte, egy olyan lélek, akit csecsemő korától gyötörtek, őszintén, összeszedetten és átfogóan válaszol majd a kérdésére, hogy olyan képet kap majd tőlem a családunkról, ami alapján tisztán eldöntheti, hogy nem vagyok már veszélyben, nyugodtan találkozhatom az apámmal.

Mielőtt kérdeznétek, hogy anyám ezalatt hol volt, elárulom: példát mutatott nekem abban, hogy ha felnőtt leszek, és ki kell állni a társam mellett, akkor hogyan kell kiállni. Vagy inkább lelkiismereti vívódásai voltak, amiért korábban megcsalta apámat, aki nagy keresztény módjára megbocsátott neki, és ennek fejében nem mert, vagy akart szembeszállni az ő akaratával. Nekem az első verzió jobban tetszik, de íme a példa arra, hogyan lehet egy igazságot kétféleképpen értelmezni.

Egy dolog azonban igaz: apám soha többé nem emelte rám a kezét. De ez nem a gyámügynek köszönhető, nem is annak, hogy vannak törvények amik védik a gyerekeket, hanem annak, hogy én ettől az atrocitástól szárnyakat növesztettem, és úgy elrepültem otthonról, hogy azt sem mondtam fapapucs.

Ha lenne hatalmam, ha tudnám, mit kellene tennem azért, hogy más gyerekkel ez ne fordulhasson elő, én megtenném. Bármit megtennék azért, hogy gyerekek és kamaszok nyugalomban és békében töltsék el azt a pár évet, amíg igazán nyitott szívvel állnak a világhoz.

Ugyanakkor úgy érzem, nem cserélném el a sorsomat senkivel. És nem csak azért, mert itt és most mennyire jó, vagy azért, hogy másnak ezt ne kelljen átélnie, hanem azért, mert erről én ilyen könnyen tudok most írni. A kezdeti 25 nehéz évre úgy tekintek, mint soha-ki-nem-fogyó ihletforrásra, ha valaha regényre vetemednék, mindig lenne honnan meríteni konfliktust. Amíg ezt elmeséltem, nem sírtam közben, nem vagyok dühös, a vérnyomásom valamivel alacsonyabb is, mint szokott lenni, mert már álmos vagyok. 

Ezt a történetet sokszor elmeséltem már. Úgy gyógyítottam magam az évek alatt, hogy sokszor meséltem, sokféle embernek, belül sokféle érzéssel. Most először mesélem el úgy, hogy nem érzek fájdalmat, vagy dühöt.

Azt érzem, hogy 15 évvel később túl vagyok ezen.

Hogy ennyi évvel később én erőt merítek abból, hogy én már megvívtam a magam csatáit, én már eleget voltam erős és bátor, vadóc harcos. 

Nemrég a német tanárnőm tett egy megjegyzést arra, hogy én, amikor német órán a családomról írok, miért nem a szüleimről beszélek, miért Ladóról, a gyerekeiről, és az unokahúgairól, vagy a kutyánkról írok. Csak annyit mondtam, hogy én nem jártam a szüleinél öt éve. Nagyon csúnyán reagált, érezhető volt, hogy engem tart hálátlan dögnek, amiért ennyire elhanyagolom őket. Nekem pedig sem moccant meg a vérnyomásom, nem vágtam pofákat és nem próbáltam meg a szemébe ordítani az igazságot. Az az idő elmúlt. 

Most az egyszer, utoljára elmeséltem a történetemet. 

Mivel személy szerint nem tehetek semmit a hasonló sorsú gyermekekért és kamaszokért, én csak azt kívánom, hogy sikerüljön nekik meggyógyítani önmagukat. Hogy olvassanak sok Fekete Istvánt, Rejtő Jenőt és Jókai Mórt, Charles Dickenst, meg persze Vavyan Fablet és J.K.Rowlingot (és még sorolhatnám, kiket), és vegyenek onnan családi példát. Szakítsanak a saját szüleik által közvetített hibás mintával, és merjenek megálmodni maguknak egy olyan életet, amilyet mindig is szerettek volna.

Azoknak is ugyanezt kívánom, akiknek nem volt bántalmazott gyerekkoruk.

Ha tudod mit akarsz, sokkal könnyebben éred el, mintha csak azt tudod, mit nem akarsz. Ez később még fontos lehet.

*Naná, hogy a bátyámét. Ha nem bukok le akkor frissiben, biztosan őt vették volna elő. Ez is bevett gyakorlat volt, hogy azért követjük el az adott csínyt, hogy a másikat bajba sodorjuk. Kifogyhatatlan történeteim vannak abból az időből.