Fataliga

Ma nem akarok lelketkarcolgatni, pedig lenne még témám, de úgy döntöttem, hogy inkább képeket hozok nektek. 

Nem volt amúgy újévi fogadalmam, hogy szépen írni fogom idén a blogot, de nagyon hiányzik az írás, így azért igyekezni fogok. (Mondjuk, úgy rémlik, tavaly is ezt mondtam...)

Amióta itt élünk kint, a "ma sokáig alszom" áttolódott egy egész másik idősíkra. A korai kelés az 5 órát jelenti, a késői pedig a fé8-at. Legkésőbb 7 órakor magamtól ébredek, a fél8 azt jelenti, hogy kb. fél órán keresztül agonizálok, hogy nem kelek még fel, tovább akarok aludni, de persze nem sikerül. Ilyenkor aztán magamra kapom a köntösöm, vagy a láthatatlanná tevő köpenyem takarómat, és 3 perc alatt begyújtom a kis kályhát a szobában. További 2 percbe telik, amíg összerakom a kotyogóst, és felteszem a kályhára főni. Olyan kis kedves szarvasi kotyogósunk van,  porcelán kancsó hozzá, nagyon szeretem.
Amíg a kályha felmelegszik, és lefő a kávé, visszabújok, és ha "késő" van, akkor már odakint szépen dereng az idő, az éhes madarak is megérkeznek az etetőre. Bámulom a falon lebbenő árnyékukat - az etető csak a konyhából látható kényelmesen. Milyen szerencse, különben sose kelnék fel az ágyból. Ha kikómáztam magam a surranó árnyak láttán, kávékortyolás közben átpörgetem a telefonom, jó reggelt kívánok Ladónak, Kölyöknek, unokahugiknak, esetleg vicces mémeket küldözgetek szerteszét. Ezután Buksi következik - különleges érzéke van ahhoz, hogy mikor ürül ki a kávésbögre, mikor lehet csóválva nyújtózkodni, és szemkontaktus elmélyítésével jelezni, hogy esetleg kimehetnénk.

Felkapok valamit, bakancsba bújok, felkarolom a fahordó kosarakat, és elkezdjük a körutat.

Buksival minden reggel körbejárjuk a területet. Mindent alaposan megszimatol, frissíti a jelölést, az új vakondtúrásokba beleszimatol. Igazi házmesterként viselkedik. Az elmúlt időszakban sokat aggódtam miatta. Tavaly pl. egyáltalán nem labdáztunk, mert már idősödik, és a porcai annyira kikoptak, hogy a fele évet átsántította. Aztán kapott egy három hónapos kúrát, ami úgy-ahogy helyrehozta, de még költözés előtt minden reggel azt figyeltem, mennyire terheli a lábát, mennyire sántít. 

Na, hát nem tudom, hogy az, hogy nem jár betonon, vagy az, hogy egyáltalán nem lépcsőzik, vagy ilyen csodaszer volt amit kapott, de tény, hogy az elmúlt egy hónapban semennyit sem sántít. Egészen megfiatalodott, el sem tudom mondani, mennyire örülök  neki, hogy ilyen boldog, kiegyensúlyozott és egészséges. 

Azért a labdázást én már nem erőltetném. 

Séta után fát viszünk be. A házzal együtt nagyon sok régiséget kaptunk. Szekeret, taligát, fa ládákat, és szép fonott kosarakat, amik nagyon jól mutatnak a szobában is. Buksi annyira jó fej volt ma reggel, hogy egy kép erejéig rá tudtam venni, hogy ugorjon be a taligába. Ezzel hordjuk fel a bejáratig a nagyobb fákat, amikkel a kemencét fűtjük. Ne tudjátok meg, úgy nyikorog, hogy a faluban a kutyák vonítani kezdenek tőle. Biztosan a falusiak is élvezik a közös koncertet...

A  fahordás után tüzet rakok a kemencében és a mellette levő sparheltben is. Azon pirítom* a kenyeret serpenyőben a reggelihez. És reggeli közben lesem ezeket a szépségeket. Mondjuk ez nem mai kép, és eléggé megszenvedtem érte. Majdnem fél órát posztoltam mozdulatlanul a padlásra vezető lépcsőn, hogy a madarak ne vegyenek észre. Kis Fricike.

Mindent összevetve, a rossz hírek ellenére is elég jó napunk volt Buksival. Ladó hiányzik ilyenkor, hét közben, de nem tudom, valahogy azt a rettenetesen nyomasztó magányt is teljesen kinőttem. Néhány éve még annyira bántott, ha egyedül kellett lennem, most meg... öregszem biztos.

*Van kenyérpirító, melegszendvicssütő, vízforraló is. De nem visz rá a lélek, hogy ennyi -kvázi ingyen - energia mellett elektromos áramot használjak. A melegszendvics rácson, a sparhelt mögötti sütőben valami mennyei!