Napóleon

Nem gondoltam volna, hogy valaha is írok erről az emberről bejegyzést, de hát eljött az ideje. Megfogadtam, hogy nem fogok rosszakat írni senkiről, mert egyrészt nem szép dolog, másrészt nyilván nem tudja megvédeni magát egy ilyen felületen. De azért lássuk.

Ladónak két bátyja van. Egy kedves, és egy kevésbé kedves. A kedvesről már meséltem, majd még fogok is szerintem, de elvileg előfordulhat olyan véletlen, hogy olvassa, amit itt zagyválok, szóval azért megpróbálok óvatosan fogalmazni - bármennyire is nehezemre esik.

Szóval van, a kevésbé kedves báty, akit én amúgy csak Napóleonként becézek a háta mögött, szerintem részemről ez egy elég kedves gesztus, tekintetbe véve, hogy ennél sokkal rondábbakat is tudok kitalálni, ha valaki okot ad rá. Ismerkedésünk hajnalán Ladó ódákat zengett Napóleon bátyjáról, odáig meg vissza volt tőle, csak róla mesélt, Ákosról szinte semmit sem. Aztán eljött a pillanat, hogy megismerjem a rokonságot, és hát nekem annyira, de annyira más jött le, hogy azt gondoltam, biztosan az én készülékemben van a hiba.

Történt mindez kb 5 évvel ezelőtt, egy napsütéses tavaszi napon, hogy futóversenyre készülődtek, és Ladó ezt a napot választotta ki arra, hogy bemutasson mindenkinek aki számít*. Egy parkolóban találkoztunk, tele volt minden barátokkal, és rokonnal, testvér, sógornő, unokahugik szép számmal. Mint a cirkuszban, felvonultak szépen, fess futószerkókban, mindenki kedves volt, bemutatkozott, kezet fogtak, puszit adtak, ahogy azt ilyen helyzetben szokás. Egyetlen ember kivételével.

Ő volt Napóleon.

Kétszer kellett bemutatni, de miután másodjára is levegőnek nézett, Ákos akkori felesége kapcsolt, hogy itt valami nem stimmel, félrehívott, hogy megkérjen rá, hogy vigyem be a lányait a közeli fürdőbe, amíg a futóverseny van. A lányok akkor voltak 11-12 évesek, azonnal nyitottak felém, örültek nekem, meg az egész helyzetnek, izgatottan várták, hogy menjünk be pancsolni, mert az unokatestvéreik már javában bent játszottak. Szárnyaim alá vettem őket, és bementünk.
Ott a lányok megmutatták a másik sógornőm, aki az anyukájával kávézgatott, és minden bemutatkozási igyekezetem ellenére rám sem bagózott. A gyerekek annyira örültek egymás társaságának, hogy én végül egyedül áztattam a hab testemet, mélyen magamba szállva, hogy mi lehet velem a baj. Mélyen magamba szállva arra a következtetésre jutottam, hogy semmi, ezeknek több idő kell, hogy megismerjenek, megszokjanak, mint a többieknek - hát na bumm, az élet nem áll meg.

Aztán a kapcsolatunk úgy mélyült el változott, hogy Ákosnak volt egy nagyszabású szülinapja abban az évben, szép kerek szám, és akkor ott Napóleon belémkóstolt, majd közölte, hogy társadalmi konvenciók következtében ne várjam el, hogy ebben a családban mindenki olyan kitörő örömmel befogad egyik napról a másikra, mint ahogyan Ákos teszi. Tudomásul vettem amit mondott, ezzel az érzéssel zártuk azt az évet, majd a következőt, és az azutánit is. Igaz, hogy a gyerekei valamilyen véletlen folytán ugyanolyan kitartóan és örömmel ragaszkodnak hozzám, mint Ákos gyerekei, de ők ketten a feleségével hideg tartózkodásba merültek az évek folyamán.

Nekem ez jó volt, sokszor gondolom, hogy nekem a felnőttek világában amúgy sincs semmi keresnivalóm, én megtalálom a hangot a kamaszokkal, meghallgatom örömüket, bánatukat, megölelem őket, amikor kell, sírok amikor sírnak, és nevetek, amikor nevetnek. Nincs igazából szükségem arra, hogy felnőttek között bohóckodjak. Az őszinteségre igényt tartó gyerekek között sokkal jobb minden.

Na, aztán szerintem az öreg Kaporszakállú úgy gondolta odafent, hogy túl sok kényelem jutott nekem mostanában, úgyhogy szépen felkavarta az állóvizet. Ákoséknál családilag áll a bál, a gyerekei kétnaponta felhívnak/írnak valamit, ami eléggé próbára teszi az idegrendszerem, próbálok mindenkinek jókat mondani, segíteni, támogatni őket, kit-kit vérmérséklete szerint. Erre a helyzetre jött nekem a cseresznye a koktélban, hogy azt mondja, hogy Napóleon ismét hajlandóságot mutat arra, hogy az öccsével felvegye a kapcsolatot.

És ennek örülni kell.

Punktum.

Bennem meg vitatkozik a Bölcsöregindián énem, és az Egositapicsa énem, valahogy így:

EP: Ezt mégis hogy? Most akkor felejtsük el, hogy évekig milyenek voltak, és boruljunk egymás kebelére?
BÖI: Igen. Ladó öröme, a mi örömünk. Napóleon nem rossz ember, azért viselkedett így, mert aggódott az öccséért. Azt gondolta, mi is olyanok leszünk, mint az előző kurva.
EP: de... de... deee..... deeee miii?
BÖI: Igen..
EP: ....de...
BÖI: Mondom IGEN!


Ennyi.

Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Lesz e egyáltalán valami.



*Ebből a mindenkiből annyi számítás maradt, hogy kb csak Ákossal tartjuk a kapcsolatot az egész csapatból. Aki válik, az mindenkitől válik.