Szociális szorongás

 Néha elfog a vágy, hogy írjak a munkámról, mert egyrészt érdekes, másrészt olyan sztorik vannak, hogy a brazil szappanoperák semmit sem tudnak hozzájuk képest, de aztán látom a sok szart a világban, és inkább uralkodom magamon. Cefetül kellemetlen lenne, ha elmesélném itt az ügyfeleink lehetetlen magánéletét, és akkor valamelyikőtök idekommelné, hogy "ez rólam szól", úgyhogy sajnos a saját magánéletemmel kell beérni, ami (szerencsére) nem túl izgalmas. Mondhatni úgy normális, hogy nem normális.

Régen nagy drámák voltak Ladóval, most meg nagy összecsengés van, már jó ideje nem mentem világgá. Nem mintha igényelné bármelyikőnk is a drámát vagy a világgámenést. Ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy amint kicsit jobban érzem magam (mármár felhőtlenül, pofátlanul elégedett és boldog vagyok), az élet azonnal hoz olyat, hogy a fal adja a másikat. Nagyban gondolkodjunk, például azt gondolom, hogy a tavalyi év életem egyik legszebb éve volt, aztán tudjuk, mit adott (vett el) a december. Azóta nagyon ügyelek rá, hogy nehogy túlságosan jól érezzem magam.*

Vártam, hogy hoz majd olyat az erdeimanó életforma, hogy egyre nehezebben fogok tudni létezni az emberek között és azt hiszem, ez mostanra elég jól tettenérhető. A munkahelyemen egyetlen kolléganővel kell közösen dolgoznunk, az ügyfelekkel pedig, ha nem muszáj, nem is találkozom, mindent tudunk intézni telefonon és online. Rajta kívül Ladóval töltök sok időt (most szerencsére minden nap hazajár), illetve heti rendszerességgel Gigivel és a Professzorral, vele együtt pedig Anemonéval. Szerintem ez így jó és kényelmes, ugyanakkor feltűnt, hogy ha olyan helyzet van, ahol idegenekkel kell kapcsolódni, akkor azt stresszhelyzetként élem meg, iszonyúan lemerülök, megfájdul a fejem és a hátam. 

Aztán most úgy fest, kitaláltam erre egy megoldást.

Nem, nem a közösségi média használatát.

Még a szlovéniai kirándulásunk előtt, bicajoztunk Ladóval, amikor hazafelé összefutottunk azzal a lánnyal, akinek a szüleitől vettük a házat. Veszélyes amúgy a faluban biciklivel járni, mert mindig akad valaki, aki megállít beszélgetni (helló stresszhelyzet), majd ezt többnyire követi egy(két) pálinka, mert "ilyet még biztos nem ittatok!".

Így volt ez aznap is, hülyére ittuk magunkat**, aztán a lány mondott valamit a helyi kórusról, amire én mondtam valamit, aminek az lett a vége, hogy holnap már a harmadik kóruspróbára megyek.

Az első alkalommal remegő lábakkal mentem le a hegyről, nagyon izgultam, hogy mit fognak szólni. Tudjátok, ez egy szlovén anyanyelvű vidék, a kórusvezető szlovéniából jár át, tehát tulajdonképpen ők magyarországi szlovének. Ennek az ellenkezője, a szlovéniai magyarok, vagy muravidéki magyarok ugyanúgy őrzik a magyar hagyományokat, mint itt a helyiek a szlovént, a két ország kölcsönösen támogatja a saját kis közösségét. Szóval nem elég, hogy idegen emberek, de a nyelv is teljesen ismeretlen számomra. Örültem a kihívásnak, annak, hogy olyan, mintha rám szabták volna, pont annyival van a komfortzónámon kívül, hogy még be merjem vállalni, de ne legyen olyan könnyű, hogy ne jelentsen kihívást.

És hát oltári jó volt. Mindenki nagyon kedves, szlovénül folyik a próba, de valaki mindig fordít nekem. Mondjuk ehhez, hogy fordítsanak az kellett, hogy akkor is énekeljem a szólamunkat, amikor csak a fiúkat kérte a kórusvezető, de hát honnan tudhattam volna? Kaptam kottákat és ugyan szoprán hangom van, de az altban nincs elég ember, így oda álltam be. Ennek a kórusvezető is örül, nekem meg végül is mindegy, kottát olvasni tudok, egyszerű dallamok vannak, ami igazán kihívás az inkább a nyelv, és az emberekhez való kapcsolódás. Néha szó szerint keresztbe áll a szemem, hogy most akkor hogyan is kellene ejteni az adott szót. Énekeltem én az előző "szent" életemben latinul, de az összehasonlíthatatlanul egyszerűbb volt (szövegre, mert az meg dallamra volt brutálisan nehéz.) 

Az emberek meg tényleg nagyon kedvesek. Gigi leszólta őket nekem, de szerintem Gigi kicsit nagyképű. Egyszerű falusi emberek, mindenki itt nőtt fel, szerintem legalább a fele nem kottaolvasással tanulta meg a szólamát, mégis gyönyörű hangjuk van és örömmel énekelnek. Csak egy lány van, aki fiatalabb nálam, de az első próbán mindenki körbevett, kérdezgettek, és sokan mondták, hogy nagyon örülnek nekem. Iszonyú jó érzés újra másokkal együtt énekelni. Az agyam szó szerint felrobbant, utoljára 14 éve énekeltem kórusban egy diplomakoncerten. Voltak próbálkozások, például az előző munkahelyemen egy együttessel nyervákoltunk valamit, de aztán az személyes okok miatt abbamaradt. Otthon is szoktunk zenélni Ladóval, ott vannak a gitárok, szóval nem telt zenementesen ez a sok év, de azért nem ugyanaz.

Olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy éneklés közben nem tud félni az agyunk. Egyelőre nem tudom, mennyi igaz ebből, mert annyira koncentrálok, hogy közben nem igazán érek rá félni, vagy szorongani.

*irónia

**Ritkán iszunk a vesecisztás dolog óta, talán pont emiatt 2 pálinka után nevetgélve raktuk fel a bicajinkat a pickup-ra***, amit a hegy alján tettünk le, hogy ne kelljen feltolni a zergéket a hegyre. Aztán amikor beparkoltam a pajtába, Ladó döbbenten állapította meg, hogy elhagytuk a bicikliket. Erre én annyira megijedtem, hogy elhajítottam a kocsikulcsot, amit aztán negyed óráig kerestünk. Szerencsére senkinek nem esett bántódása, a bicikliknek sem, de ismét megállapítottuk, hogy nem vagyunk teljesen normálisak.

***Igen, ilyen felelőtlen vagyok, hogy ezek után még autóba ültem. Na most oda a jól felépített renomém.