Végtelen történetnek tűnik ilyenkor a falevélsöprés, de ha reggelente dolgozni akarok menni (akar a nyavalya), el kell takarítani a lehullott falevelelet, mert nincs az a téligumi, de talán még összkerék sem, ami a csúszós-nyálkás faleveleken elmegy. Jó, egy picit lehet, hogy túlzok.
Kétféle úton lehet megközelíteni a házunkat. Az elmúlt napsütéses, száraz hetek alatt mindkét út használható volt, de ma megérkezett a november, ilyenkor már csak egyféleképpen érdemes próbálkozni. Tegnap Ladóval együtt letisztítottuk az utat és ugye én már hetek óta benne vagyok ebben, most mégis az egész hátam izomlázas - komolyan nem értem.
Egyébként nem történik semmi. Volt itthon Léna néni, kutyanapközibe vitte Buksit és Bikficet. Bori pedig hol itthon volt, hol ott, jött ment a két ház között, nem értette, mi ez a változás. Jókat beszélgettünk, egymásnál ebédeltünk, sütöttem almáspitét és gesztenyét, és amikor visszament Ljubjanába, kicsit megint elanyátlanodtam. Pedig tulajdonképpen már rég el vagyok, csak ritkán gondolok rá.
Voltunk a temetőben, ahogy tavaly, vittünk Ilonka néni sírjára a gyönyörű, sárga krizantémjából. Léna mesélte, hogy régen mindig együtt mentek, telepakolták az autót annyi virággal, hogy alig tudtak beülni. Nagy buli volt Ilonka nénivel bárhová menni, a mesélt történetek alapján úgy képzelem egy standupos mami volt, mindenből viccet csinált. Biztos tetszett neki, hogy idén is bénáztunk a mécsesekkel, mint tavaly, pedig most készültünk öngyújtóval, ami hogy-hogy nem, egyáltalán nem gyulladt meg. Azért jövőre megint megpróbáljuk. Annyira sok virág nőtt, hogy Léna nénit is megpakoltam vele, hiszen a virágot nem sajnálom, csak őt, meg azt, hogy az ő gyászán semmit nem enyhít az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése