Sötét

A szomorúságnak van az a szintje, amikor nutellával eszem a pilóta kekszet, és hát ilyen még nem volt, de most van.

Mondjuk nem segít.

Csodálkozom minden nap magamon, hogy hogyan tudom ellátni a mindennapi teendőket ettől a mellkasonülő, nehéz szomorúságtól. Etetem a kutyusokat és a madárkákat, minden nap hozok be fát, vágok gyújtóst, főzök magunkra és dolgozni is tisztességesen* járok.

Várom az újabb havat, hogy kicsit felhíguljon ez a kimondhatatlanul sötét évszak. Várom a napfordulót is, de azt már november eleje óta.

Vígasztalhatatlanul szomorúnak érzem magam.

Ennek végül is itt van az ideje. Gondolom. 

*Na jó, senki ne mondja el a főnökömnek, de kedden annyira nem voltam tisztességes. A hétfői hólapátolástól lázas izmaim miatt ülni is nehezen tudtam, és mivel egyedül voltam az irodában, bezártam kulcsra az ajtót, azután elhevertem a kanapén néhány órára. A telefont fekve is fel tudtam venni.