Advent

Szombaton volt az első énekkaros fellépésünk. Meggyújtották az első adventi gyertyát, mi pedig énekeltünk a templomban. Utána sokan odajöttek hozzám a faluból, idegenek is, hogy megdicsérjenek, meg megkérdezzék, hogy hol tanultam meg szlovénül. Nem is nagyon hitték el, hogy nem tudok, csak pár apróságot (köszönni például). Elképesztően kedvesek voltak. Volt egy pillanat, amikor Ladó telefonált az anyukájával, én pedig néztem a templomot, meg a körülötte játszódó gyerekeket, és arra gondoltam, hogy milyen jó, ha az ember egyszer csak otthonra talál a világban.

Aztán megérkezett az első hó. 

Hajnalban Ladó próbált felkelteni, hogy az autókat rendezzük, mert esik a hó, és sok hó esik. Nem tudtam erőt venni magamon, arra ébredtem 5.30kor, hogy a kályhában pattog a tűz, kint esett 15 centi hó, Ladó meg elment már dolgozni.

Főztem egy kávét, aztán kilestem, és megállapítottam, hogy kell a hólánc, meg el is kell lapátolni, mert különben nem fogok tudni lemenni a hegyről. 

Aztán eléggé bestresszeltem, mert egyfolytában bénáztam a lánccal, nem tudtam rendesen felrakni. A hólapát irdatlan nehéz volt, nagyjából egy kilométeren kellett elkotornom a havat, közben csatakosra izzadtam a hajam, a bugyim, meg nagyjából mindenem. 

Fél nyolckor úgy éreztem összeesek a fáradtságtól, úgyhogy elláttam a kutyusokat, meg bementem reggelizni. Ekkor kicsit megnyugodtam, okosan elwhatsappoztam a főnökömmel, hogy késni fogok - ha ugyan beérek még ma - aztán felhívtam a legközelebbi szomszédot, hogy ha esetleg segítene feltenni a hóláncot, annak nagyon tudnék örülni. 

Jött is azonnal és akkor, ahogy odaért, kiderült, hogy a lapátolás-hóláncozás-izzadás szentháromságában valahol elhagytam a kocsikulcsot. Teljesen kikészültem (van pótkulcs, csak még nem kaptuk meg), mondtam a szomszédnak, hogy sajnálom, hogy hiába jött, de ez most nem fog így menni. Végigfuttattam gondolatban, hogy merre jártam már aznap: etettem kutyát, madarat, fényképeztem, lapátoltam (marhasokat), az a kocsikulcs gyakorlatilag bárhol lehet azon az egy hektáron. 

De a szomszédomat nem parafából faragták, tapogatta a havat, meg a kupacokat, amiket összedobáltam, mialatt a kétségbeesés és kimerültségtől a sírás határán hajtogattam neki, hogy hagyja a fenébe. 

Aztán egyszer csak ott volt a kezében a kulcs. 

Hirtelen nem is találtam szavakat, elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, kérdeztem, hogy hogyan csinálta, ő meg mondta, hogy nem tudja, véletlenül ott volt. De hát nincsenek véletlenek - mondtam erre én, és akkor pár másodpercig úgy meredt rám, mintha kínai lennék, én meg csak törölgettem a szemem. 

Kicsit vártunk, hogy kisírjam magam, aztán beültem a kocsiba, és minden elakadás nélkül sikerült eljutnom az útig, ahonnan csak lefelé kell már menni. Elköszöntünk, visszasétáltam letusolni, aztán eljöttem dolgozni. 

De előtte még kötöttem egy piros szalagot a kocsikulcsra, biztos, ami biztos. 

Bori első hóesése - pontosan úgy is viselkedik, el lehet képzelni, mennyire cuki 

Bikfic is nagyon éli a havat, annak ellenére, hogy szinte lebegő üzemmódba kell kapcsolnia. 

Mikor beültem az autóba, az összekapcsolódott a telefonommal, ezt a számot dobta be a Spotify.

"Megszületni a világra gyönyörű,

Benne lenni a világban gyönyörű,

De kiszületni a világból az a szép,

Elhagyni a csónakot a tengerért!"

Akkor persze anyára gondoltam, hogy elhagyta a csónakot a tengerért, meg arra, hogy mennyire nem szerette a havat, csak bentről. Érdekes, soha nem láttam, mi bennünk a közös, de amióta elment, azóta sokszor megtalálom, felfedezem őt önmagamban.