Szégyen

Pénteken hajnalban keltünk mindketten, mert Ladónak időpontja volt Bécs mellett, amiatt, hogy kicseréljék a céges teherautót. Mivel nekem hétvégére Szlovéniában volt programom az énekkarral, úgy gondoltam, hogy elkísérem, legalább addig is együtt vagyunk. Igaz, azt hittem, hogy csak ide, a közeli céghez kell menni, és hamar visszaérünk, mert nekem délután ötkor jelenésem volt a szlovén nagykövetségen a közeli városban (szintén énekkari fellépés miatt), amihez legkésőbb négykor el kell indulni..

Útközben derült csak ki, hogy az anyacéghez, tehát kicsit messzebb megyünk, de akkor is mentem volna, ha előre tudom, mert azért legkésőbb délután háromig simán hazaérünk, igaz?

Végülis igaz.

Jó időnk volt, jó volt beszélgetni az úton, csak odaérve derült ki, hogy a főnöke elírta a rendszámot, így egy teljesen másik teherautót vártak. Ausztriában rendszámcserés rendszer van, ami azt jelenti, hogy adott rendszámra van forgalmi engedély, ami aztán "vándorol" autóról autóra, illetve a forgalmi engedélyen szerepel, hogy milyen járműre tehető rá az adott rendszám. És hát 565 helyett 556-ra volt forgalmi engedély kiállítva (ami egy kollégájáé), így tulajdonképpen hiába mentünk. Mi ezen csak jót nevettünk, hiszen Ladónak ez fizetett munkaidő volt és bizonyíthatóan nem az ő hibájából történt a tévedés, szóval volt egy szép kirándulásunk. Ez még később fontos lesz: hazaúton, kb. tíz óra körül megálltunk reggelizni a McDonald's-ban. Az elmúlt években már vegaként is lehet mekiben enni, szóval jó választásnak tűnt, de végül kiderült, hogy csak délután egy óra körül van rendes kaja. Ezért kissé csalódottan csak egy nagy adag sültkrumplit ettünk. Ezután pedig úgy döntöttünk, hogy ha már ilyen szerencsésen alakultak a dolgok és üres az autó, akkor hazafelé hozunk vályogot. Így is lett, hazaúton megpakolták a teherautót, de aztán a vályogosmester annyira belejött a mesélésbe, illetve nekünk is volt pár kérdésünk, hogy elég jól elment az idő, háromra értünk haza. 

A házhoz most csak erdei úton lehet autóval lejönni, Ladó pedig úgy gondolta, hogy száraz időben ez nem okoz majd gondot, viszont a vályogot le kell pakolni még, mert a hétvégén nem mozoghat az autó (bejelez a munkahelyen a gps). Ahogy leállt a pajtához, jött egy futózápor. Akkor kezdtem először érezni, hogy itt az idővel baj lesz. Bigbag zsákokat képzeljetek el, hármat, az egyikben 550 kg, a másik kettőben kb. 300 kg vályoggal. Van itthon raklaptologató béka, szóval ez igazából nem jelent gondot, de mégis, a teherautóról leemelni, az már más téma, ahhoz csúszdát kell építeni és úgy legurítani. Mivel nem először csináljuk, ez viszonylag hamar ment, bár ugye, ha az ember időhöz van kötve, akkor mi számít "hamar"-nak? Fél négyre sikerült lepakolni, de a gyors zápor miatt a teherautó kerekei elcsúsztak a füvön, Ladó nem tudott vele kiállni. Úgyhogy traktor, vonószem, vontatókötél, én a teherautóban a kormánynál, Ladó vontat. Háromnegyed négykor izzadtan, hajamban tiszta mocsokkal, ekkor már elképesztően éhesen (hol van már az a délelőtti sültkrumpli?) beestem a zuhany alá, hogy akkor most indulás. Hajat már nem mostam, pedig csupa vályog volt az egész fejem (mert ahonnan hoztuk, ott beálltam a gép alá ami töltötte, mert az milyen érdekes, ugye, nagyon nagyon érdekes, tényleg), az énekkari egyenruhába páros lábbal beleugrottam, villámszempillaspirál, tornacipő vezetéshez, magassarkú hátra bedob, padlógáz.

Mire a nagykövetségre értem, már tomboltam az éhségtől és a fáradtságtól. Púp volt a hátamon ez a rendezvény, ráadásul valamelyik okos kitalálta, hogy a szlovén himnuszt négyszólamban énekeljük, ami nem lett volna gond, ha mondjuk három nappal előtte szólnak, megtanultam volna én, de nem, csütörtök este szóltak, hogy pénteken ez lesz. Végül nagyon hamar elengedtem ezt a kérdést, úgyis pont én állok a szoprán és az alt határán, hát szopránt énekeltem, úgy gondoltam, ez a legkisebb probléma. 

Ez egyébként egy kis puccos esemény volt, ha jól meggondolom egy olyan embernek, mint én, megtiszteltetés, hogy részt vehetek, hogy szerepelhetek és hogy egyáltalán, de akkor és ott ezt nagyon nem úgy éltem meg. Szédültem az éhségtől, két órát álltunk a napon és igaz, hogy délután hat és hét körül már nem éget annyira, semmivel sem kellemesebb hosszú fekete nadrágban, magassarkúban tolni a szépmosolyt. Mindennek a tetejébe, én nagyon nem bírom a magassarkú hordást, csak kényszer alatt vagyok hajlandó viselni és azért az is zavart, hogy nem mostam hajat. A szereplés után félre lettünk állítva egy füves részre, ami megint nem volt magassarkú-kompatibilis, úgyhogy én végül hátrasomfordáltam a fiúk közé, majd lerúgtam a cipőmet, és a hátralévő időt azzal töltöttem, hogy a lábujjammal füvet tépkedtem. Utána volt még állófogadás, akkor vettem észre, hogy a falunk polgármestere végig ott állt a hátam mögött. Nem tudom, szerintem igyekeztem diszkréten szenvedni, de utólag annyira szégyellem magam. Miért kell nekem mindig ennyire gyerekesen viselkednem, ha kívül kerülök a komofortzónámon?

Végül én voltam az első aki lelépett, az arcomra már ráfagyott az odakényszerített mosoly, mert hát mégiscsak fotóztak, meg kamera, meg ilyenek. Úgy gondolom, hogy legközelebb akármilyen megtiszteltetés is ér, inkább kihagyom, minthogy így viselkedjek. A többiek szerint nem volt amúgy gáz, a lányok észre se vették, hogy én ott vergődöm, de szerintem ők túl kedvesek és toleránsak, ha rólam van szó.

Aztán fél nyolckor még nekiálltam összepakolni szombatra és vasárnapra, ami egy teljesen új posztot érdemel.