A csodálatos és idilli vs. valóság

Ha időnként rábukkanok egy festő vagy zeneszerző írásaira, gyakran érzem úgy, hogy az írásaik mélyebben érintenek, mint az, amiben elismert tehetségük van. Ez pusztán az én fogyatékosságom: a szót megértem, átérzem, a színt, a formát, a hangot csak alig, vagy semennyire. Szomorú vagyok ettől, mert úgy érzem, kimaradok valamiből, ami fontos.

Mondhatom, a májushoz hasonlóan, nem indul jól ez a június: hideg van és szakadatlanul szakad az eső. Szinte nosztalgiával gondolok a napsütésre, és közben mardos az önvád: miért nem tudok a jelenben élni?

Az özönvíz elmosta az utunkat, de annyira, hogy autóval egyáltalán nem lehetett közlekedni. Az önkormányzatnak persze nincs pénze helyreállítani*, így Ladó az összes markolós/füldmunkát végző ismerősét körbetelefonálta. Sikerült is már péntekre embert találnia, akik gyorssegéllyel megoldották átmenetileg a vízelvezetést és helyreállították az utat. Lesz még vele munka, de azért most járható és ez a lényeg. 

"A víz útja" 

Ausztriában csütörtökön ünnepnap volt, így Ladó már szerda este hazajött. A hét elején megérkezett a vakológép, amit csütörtökön felavattunk. Tény, hogy sokkal gyorsabban vakol, mint én kézzel. Az is tény, hogy utána kézzel javítani kell. Ugyanakkor egyszerre elkeserítő és megnyugtató, hogy nem a vakolás lesz a legnehezebb része a házfelújításnak. Mindegy, haladunk, próbálom nem emészteni magam azon, hogy ez nem holnapután lesz kész. Szerencsére nem tegnapra kell.

Kész az első 4 fal. Inkább nem számolom, mennyi van még. 

Amúgy a vályogról ódákat tudnék zengeni, de nyugi, nem fogok. Csak a cipőt magyaráznám: normális, cementes vakolattal az ember ezt nem tudja megtenni, hogy félreteszi, aztán ha lesz ideje, akkor majd kitisztítja. Mindkét cipőm egyformán lett mocskos, sőt, gyönyörű volt a lábszáram és a hajam is. Ez az anyag hihetetlenül könnyen tisztítható, a bőrömről egy pillanat alatt lemosható, a cipőről száradás után egy körömkefével néhány mozdulattal lejött. Nyilván nem ez az egyetlen előnye, de ezt baromira szeretem benne.

Persze vannak idilli dolgok is, mert eljött a pirosgyümölcsök ideje. Szamóca, ribizli, cseresznye, dinnye. Ez utóbbi meg sem történt, hiszen nem készült róla fotó. A kutyafáját!

A szamóca és a ribizli saját termés. Ladó februárban kitalálta, hogy idén neveljük cserépben, mert ugyan Bikfic tavaly szorgalmasan "gondozta", de valamiért nem hozott termést (érthetetlen!). Ez a cserepezés jó ötlet volt. 

*Van az a tanmese Jánosról, a fiáról, meg a szamárról. Ez az útkérdés is ilyen: soha, senkinek nem tetszik amit éppen csinálunk. Ebben a dologban a szomszédaink tudják a legjobban, hogy nekünk mit kellene csinálnunk azzal az úttal, ami önkormányzati tulajdonban van, de csak és kizárólag mi használjuk. Mindenki úgy gondolja, hogy rendbetenni, karbantartani a tulajdonos kötelessége, csak mi vagyunk olyan bolondok, hogy magasról teszünk rá. Ha az önkormányzatra várnánk, 3 évig gyalog  jártunk volna, és most újabb 3-5  (vagy ki tudja, hány) évig járnánk, mert "nincs pénz". Nem akarok rosszindulatúnak tűnni, de én úgy látom, hogy igazából erre nincs. Mert világítani a semmit éjféltől hajnal négyig, arra van.