Slovenec sem

Énekkari eseményről fogok írni, ami nem mindenki számára lehet érdekes, tovább olvasás csak saját felelősségre. :)

Idén 52. éve, hogy a szlovének szerveznek egy kórustalálkozót, amit (számomra meglepő módon) tábornak hívnak. Nekem a táborozás egy több napos, esetleg egy egész hetes valamit jelent, de itt egy kicsit rövidebb. A rendezvény lényege, hogy az ország minden tájáról összegyűlnek az énekkarok, sőt, az országhatáron túl élő énekkarok is, amiből egyébként szintén nincs kevés. Olasz, osztrák, szerb, bosnyák, horvát és magyar szlovének, akiket összeköt a zene. Nem tudok pontos számot mondani, de nagyjából két-három ezer emberről lehet szó. Van egy iskola, aminek van egy betonozott amfiteátrum jellegű "udvara". A hónapokkal korábban kiosztott dalokat erre a rendezvényre mindenki a legjobb tudása szerint gyakorolja, és akkor a tábor napján egyetlen karvezető vezényel egy ekkora tömeget. Szóval, ez egy elég nagyszabású esemény, amire az én énekkarom 1988. óta jár (függetlenül attól, hogy azóta cserélődött a karvezető, meg vagyunk itt néhányan, akik akkor még nem is éltek).

Tavaly Ladó is jött velünk, de akkor a karvezetőnk beteg volt, így csak az össznépi fellépésen vettünk részt, és inkább volt az alkoholos befolyásoltságon a hangsúly, mint a zenén. Idén Ladó kategorikusan elzárkózott ettől a programtól, és nem azért, mert nem jön ki az énekkarral (sőt, ők is nagyon szeretik Ladót), inkább amiatt, mert semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ezután a program után két napig csak regenerálódjon. Mert a tavalyi tapasztalat alapján ez volt várható. Habár tavaly nagyon jól éreztem magam, idén nekem sem volt ehhez kedvem. Nem volt kedvem Ladó nélkül elmenni itthonról*, idegenben aludni, alkalmazkodni. Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen a tavalyi tábor óta én egyáltalán nem aludtam máshol, csak itthon, és ez a rádöbbenés mély elégedettséggel töltött el. Lehet, hogy nektek ez elképzelhetetlen, hogy valaki ilyet akarjon, mert a mai világban az a trendi, ha évente legalább kétszer, de inkább többször az emberek elutaznak, de én kicsit máshogy vagyok bekötve. Rövid életem során volt olyan, hogy többször költöztem egy év alatt mint ahány hónap van egy évben és volt olyan munkahelyem is, hogy egy hét minden harmadik éjszakáját másik városban töltöttem. Ezek után most, hogy lett egy hely, ami az otthonom, otthonunk, én teljesen megértő vagyok magammal, hogy nem akarok, nincs igényem arra, hogy elmászkáljak. Nem állítom azt, hogy később nem lesz ez másképp, de most ezt élvezem.

Ladó viszont ragaszkodott hozzá, hogy menjek. Szerinte ez a minimum azok után, hogy ez a csapat engem ennyire befogadott. Számítanak rám, szereplés is lesz és egyébként is ő is úgy gondolja, hogy jó az nekem, ha kimozdulok. Még szombat reggel, indulás előtt is hajlandó lettem volna kihagyni, ha csak egy fél szóval utalást tesz arra, hogy maradjak, de nem történt ilyen. Fél kilenckor volt találkozónk, egy tőlünk autóval öt percre lévő buszmegállóban, Ladó már nyolckor begyömöszölt a kocsiba, nehogy meggondoljam magam. Na persze, ő sem maradt árván, Soma jött hozzánk a hétvégére, szóval szerintem még örült is, hogy egy kicsit teljesen apa-fia programja lesz.

A buszmegállóban persze vicceskedve drámáztam, hogy el kell válnunk, mindenki nevetett a bohóckodásomon, csak a buszsofőr szólt be, hogy akkor én már vissza se jövök, hogy így búcsúzkodom. Ez a sofőr egyébként egész hétvége alatt szívta a véremet, rettenetes paraszt volt. Konkrétan szerinte én nem szeretem az emberem, mert ez egy nagy hazugság, hogy ennyit puszilgatom (WTF?). Jól van, hát a nevemet nem tudja, még szerencse, hogy ilyen jól átlát rajtam. Aztán később a vegetáriánusságom miatt volt extrém bunkó, amit megint nem értek. Az egész énekkar, tehát közel 20 ember el tudja fogadni, hogy én mást eszem, mint ők, de ő, aki amúgy nem is a közösség tagja, nem. Na mindegy, az lett volna a fura, ha ő is normális, hát nem lehet minden tökéletes, nem igaz?

Este fél hétkor volt fellépésünk, addig Ljubjanában városnéztünk. Napsütötte teraszon beszélgettünk, én egy pohár fehérbort ittam, jó volt a társaság, élveztem a nyarat, a városi nyüzsgést. Meg is lepődtem magamon, hogy nahát, ilyet is tudok. Nagyon jó volt, hogy az esti fellépés miatt nem piálnak a többiek sem, nem az volt mint tavaly, habár itt még nem tudtam, hogy mennyire nem az van, mint tavaly. Délután elfoglaltuk a szállásunkat egy városszéli hotelban, ahol az egyik szobatársammal csendespihenőt tartottunk. Hárman voltunk lányok egy szobában, ebből én aludtam franciaágyon közös takaróval az egyikükkel. Ha jobban a mélyére mentem volna, akkor ez nekem kellemetlen lett volna, de nem mentem, inkább hagytam, hogy történjenek a dolgok és ez így nagyon jó volt. Örülök, hogy azt a személyiségemet vettem elő, aki még mindig lazán alkalmazkodik. A pénteki hisztirohamom után üdítően pozitívan csalódtam magamban.

A szombat esti fellépés szintén az iskolában zajlott, beltéri színpadon. Itt csak a külföldre szakadt énekkarok léptek fel, szám szerint hét kórus, mert Horvátországból két csoport is érkezett. Nem mondom, hogy hibátlanul énekeltünk, mert nem, de igyekszem a korábbi maximalista dolgaimat elengedni és arra fókuszálni, hogy a mi énekkarunk egy amatőr csoport, és innen nézve nagyon nagy teljesítmény egy ilyen eseményen való részvétel. Nálunk a (változó) 20-25 főből csak négyen tudunk kottát olvasni, ebből a karvezető az egyik, tehát innen nézve az is nagy dolog, hogy egyáltalán megszólalunk négyszólamban. A fellépés után egy virágcsokrot is kaptam, amiért nekem ez az idei az első ilyen fellépésem, itt már mondjuk éreztem, hogy nem fogom az estét könnyek nélkül megúszni.

És tényleg. Fellépés után kerestem magamnak egy helyet, ahonnan jól hallani és látni, hogy mi történik a színpadon és aztán csak hagytam, hogy megtaláljon az élmény. Mondhatom, megtalált. Az egyik pillanatban arra eszméltem, hogy amúgy nekem patakokban folynak a könnyeim, elállíthatatlanul. Szerencsém volt, hogy egyedül lehettem, hogy nem kérdezgetett senki, hogy mi bajom, mert nekem egyrészt semmi bajom nem volt, másrészt tényleg annyira megtalált a hála és az öröm, hogy ez velem megtörténik, hogy úgysem tudtam volna kinyögni egy szót sem arról, hogy miért sírok. Azért az, hogy ott ülök egy többszáz fős rendezvényen egyedüli magyar anyanyelvűként, hogy nem is értek szinte semmit abból, amiről énekelnek, csak érzem, hogy ez egy másik kultúra, ami nem az enyém, mégis itt lehetek, az valami. És akkor az is eszembe jutott, hogy gyerekkoromban a saját családomban nem voltam ilyen biztonságban, mint itt, ennyi idegen ember között, akikkel a zenén kívül nem köt össze semmi, se a nyelv, se a közös történelmi múlt, se semmi más, hát ez így eléggé eltalált. Azt hiszem, nagyon boldog voltam abban a percben, annak az iskolának a lépcsőjén kuporogva, szemben a színpaddal. Szerencsés vagyok, hogy a boldogságot ilyen sokféleképpen meg tudom élni.

A fellépések után volt még egy közös vacsora egy hatalmas sátorban. A vacsora alatt hét fiatal hegedűkkel, csellókkal világzenét játszott, örömzenéltek. Tudtam enni vegetáriánusként is, pedig az ilyen sátoros ünnepeken mindig gulyás van, vagy virsli mustárral, de itt volt ezerfajta gyümölcs, saláta és ajvár is, azt hittem kimaxoltam az estét, pedig hol volt még akkor, hogy alszunk.

Éjfélre értünk vissza a szállásra. Az egyik szobatársunk (hívjuk Veronikának) komoly betegségen van túl, sztómája van, szóval rá tényleg jobban kell figyelni, és meg is egyeztünk mi hárman, hogy ha neki valami nem jó, akkor mi hozzá igazodunk  (úgy is, mint lefekvési, felkelési idő). Úgy tűnt, hogy nagyon kimerült, úgyhogy szépen letusoltunk, pizsama, ágynyugalom. Kétszer is kopogtak a többiek, hogy menjünk a nyolcas szobába partizni, de az egyezségünkre való tekintettel szépen bebújtunk az ágyba, hogy akkor itt alvás van. Már negyed órája sötétben sutyorogtunk, amikor megszólalt Veronika, hogy amúgy most, hogy jobban belegondol, neki még van kedve partizni, menjünk. Ahogy voltunk, pizsiben átvonultunk a nyolcasba. Na, nem kell komoly partizásra gondolni, mindenki ült ahol tudott (huszan egy háromágyas szobában, képzelhetitek), gintonic-ot kortyolgatva sztorizgattunk. Fél kettő után Veronika elfáradt, szépen elkísértük aludni. Aztán a másik lánnyal, akivel közös takarónk volt, még negyed négyig pofáztunk, nem is tudom, mit gondoltunk, hogy a reggeli hat órai kelés majd simán megy ezek után.

Végül simán ment. A reggeli nyolcra volt rendelve. Veronikának a kis batyuja miatt korábban kell kelnie, és hogy ne zavarja, hogy szerinte zavar minket, mindhárman felkeltünk hatkor, hétkor pedig már a hotel napsütötte teraszán kávéztunk. 

Tíz órától volt főpróba, amire az egész énekkarunkból ketten mentünk el, és a többezres tömegnek is csak nagyjából az egyharmada jelent meg. Ettől függetlenül már ott is rázott a hideg, hogy annyi ember egyszerre énekel. Persze a szlovén tévé élőben közvetítette az eseményt és hát el kell mondanom, hogy nem tudtam, hogy fizikailag képes vagyok erre, de konkrétan másfél órán keresztül libabőröztem. Amikor annyi torok egyszerre énekel valamit, és az ember ott áll a kellős közepén, az valami leírhatatlan. 

A gyufafejek között az egyik kalap és napszemüveg én vagyok.

A két képen nagyjából a fele embertömeg szerepel, sajnos nem találtam olyat, ami az egészet lefedi. A képek https://www.rtvslo.si/ weboldalról zármaznak.

Este fél nyolcra értünk haza. Örülök, hogy végül nem hagytam ki.

*Nemrég hallgattam egy podcast-et, amiben Knapek Éva klinikai szakpszcihológus Feldmár Andrással beszélgetett a függőségekről, és ahol Feldmár azt mondta, hogy a társfüggőség egy igazi szeretetkapcsolat esetén elvárható. Ezzel mondjuk egy kicsit megnyugatott, mert már régóta gyanakszom arra, hogy társfüggő vagyok, és egy jó nagy kő esett le a szivemről, azzal, hogy egyébként ez nem feltétlenül toxikus egy olyan nagy ember szerint, mint Feldmár András. Persze, ettől még lehet, hogy mi Ladóval egészségtelen társfüggőségben vagyunk, de mivel ez mindkettőnknek megfelel, ezért ez nem biztos, hogy baj. És hát azért utóbb kiderült, hogy elég jól működöm akkor is, ha külön vagyunk.