Bakonyi élménypark

A mostani hétvégén Prof. Dr. Ladó Ákos középső lányának születésnapját ünnepeltük. Ákos meghívott minket a ide, és hát jól tudjátok, hogy mennyire szeretjük az ilyen, és ehhez hasonló kihívásokat. 

Ákos volt olyan kedves, és a két nagylánya mellett engem is benevezett erre. Feledhetetlen élmény volt, szó se róla, de azért kár, hogy ő maga nem próbálta ki.

Ezúttal Kölykön kívül jött velünk a kis Soma is, akinek a születésnapja holnap lesz, így egy kicsit összevont szülinappá tettük, aminek nagyon nagyon örültem, mert Soma már igazi kamasz, és elég nehéz bármit jót tenni vele a születésnapján. Ezúttal ez is sikerült.

Üröm az örömben, hogy Ladónak pénteken fogműtéte volt, így nem tudott igazán részt venni a kalandokban. Irtóra hiányzott a jelenléte, ilyenkor érzem csak igazán, hogy mennyire összeszokott csapat vagyunk mi. Azért nem szomorkodtam egy pillanatra sem, mert egyrészt ezek mellett a gyerkőcök mellett nem lehet (Ákos három kislánya, Soma és a Kölyök), másrészt hogyan is szomorkodhatna az ember, amikor a családjával ekkora kalandokat él át?

Vízibicikliztünk, a kicsik trambulinoztak, drótkötélen csúsztunk, másztunk, hófánkot is kipróbáltunk, fel sem tudom sorolni, mennyi elképesztő szuper dolog van ebben a parkban. Ráadásul a személyzet is hihetetlenül kedves, annak ellenére, hogy napi szinten itt mennyi böszmeember fordul meg itt. De minden fizikai megerőltetés és adrenalin ellenére azt hiszem leginkább azt az érzelmi pluszt szeretném itt rögzíteni, amivel a napot zártuk.

A legnagyobb meglepetést számomra Ákos okozta. Ákost tényleg úgy képzeljétek el, mint egy egyetemi professzort, némi művészeti hajlammal fűszerezve. Amikor megismertem, épp körbefutották a Balatont, vagy Sárvárt, már nem is tudom, melyiket. Később a 40. születésnapján zongorakoncertet adott, aztán valami sötét erők hatására könyvmaffiába keveredtünk, és nem is tudom, de azt hiszem, Ladó összes rokona közül elég nyilvánvalóan ő áll hozzám legközelebb. A háttérből végigkövettem a válását Blanka révén, voltak mélypontjai amióta ismerem, és nyilván, 4 év még nem olyan hosszú idő, de amikor a fotók láttán a Ladók anyukája is azt mondja, hogy nem emlékszik, mikor látta Ákost utoljára ennyire felszabadultan boldognak, akkor az már valami. A drótkötél pályán a lányok egymás között sutyorogva kuncogták, hogy azt megnézem, hogy apám felmegy ide! de amikor Ákos nemcsak felment, hanem csúszott és mászott is, ezer wattos vigyorral az arcán, kénytelenek voltak elismerni, hogy ilyet még ők sem láttak. Ez a változás, amin Ákos a szemünk láttára átalakult kihatott az egész csapatra. A lányok is elengedték magukat, a legidősebb sem akarta fegyelmezni a legkisebbet, elképesztő energiák szabadultak fel, mintha mindenki minden baját a parkon kívül hagyta volna.

Nagyon jó volt ezt átélni, örülök, hogy ott lehettem. Sokszor úgy érzem, az elvált családok gyerekei gyógyíthatatlan sebeket szednek össze, de ha így is van, ezen a hétvégén sikerült adni nekik egy kis fájdalomcsillapítót.
Azon leszünk, hogy gyakrabban kapjanak!