Az a mellkas

Amikor elkezdtem megint írni, nagyon nyugodt napok voltak, sokat voltam egyedül, végig tudtam rágni az érzéseimet és a gondolataimat. Nekem erre a fajta egyedüllétre szükségem van, így töltődöm, annak ellenére, hogy egyébként alapvetően nem vagyok introvertált személyiség. Vagy mégis? Olyan van, hogy az ember valameddig extrovertáltként élt, aztán egy reggel felkel, és onnantól már nem az?

Igazából mindegy is.

Van ez a kislány, akiről írtam, aki közvetlenül Ladó családtagja - ennél fogva az enyém is. Most itt elnevezem Evelinnek, hogy könnyebb legyen írni róla. Mielőtt kórházba került volna, nálunk töltötte a hétvégét, azóta pedig rettegésben él a fél család, hogy Evelin szervezete mikor adja fel. 

Az alapszituáció, hogy a szülők elváltak, anyának az évek alatt cserélődnek a pasik, apa frusztrált, Evelin pedig középső gyerek, aki most valamilyen titokzatos oknál fogva  - a kórházban töltött első 4 napján - 35 kg-ra fogyott.

Szervi problémák kizárva.

100 gyerekből 15 belehal az anorexiába,és ha ez nem is konkrétan az, mindenképpen evészavar - a legkisebb stresszre is, ha egyik nap 36,9, másnapra már 35,3ra csökken. 

2 és fél hete kórházban van, gyakorlatilag egy hete semmilyen kezelést nem kap, folyamatosan mackókat beleznek ki a szeme láttára, és háttal állhat csak mérlegre. Kritikán alulinak tartom, hogy egy lelkileg beteg 15 éves kislányt magyarországi közellátásban ilyen módon próbálnak "gyógyítani". Pszichológus, pszichiáter csak vállakat vonogat, én meg eljutottam odáig, hogy anorexiából gyógyuló, vagy felépült emberek blogjait böngészve elkezdtem lázasan olyan kórházakat keresni, ahol valódi segítséget kaphat.

Lássatok csodát, találtam egyet. A kétségbeesett apukának nem kellett kétszer mondani, ezek után pedig az is kiderült, hogy az egyik legjobb barátjának a gyerekkori játszópajtása az intézmény igazgatója.

A bökkenő az, hogy Evelin jogi képviselője az anyuka, akinek alá kellene írnia a papírt, ami kérelmezi, hogy Evelint felvegyék ebbe a remek kórházba. 

De anya meg apa kommunikációja az kb felér egy harmadik világháborús kínai nyelven írt, üzbégül felolvasott hadüzenettel.

Katasztrófa. 

Ebben az érzelmileg tehetetlen állapotban próbálom Evelin nővérében is tartani a lelket, aki a saját kis 16,5 évével felnőttnek érzi magát, mindenkit ki akar osztani, apát, anyát, hugit, miközben ő az utolsó, akit komolyan vesznek ebben a helyzetben. 

Miközben ezek a kamaszok folyamatos kontaktban állnak velem, Ladó egyre nagyobb neheztelésével kell szembesülnöm, aki folyamatosan emlékeztet rá, hogy igazából ez nem az én problémám.

Igaza van. 

És nincs igaza. 

Ha valakit megszeretsz, nem tudod azt mondani neki, hogy a problémáját tartsa magában. Főleg akkor nem, ha az illető még gyerek volt, amikor megszeretted.

Illusztrátor: vskafandre